Közös testi tapasztalatok

Részletek

(galéria nyílik - Horváth Győző fotói)

Az előző napi retrobanzáj emléke élénken él a rövid távú memóriában, mintha még a bolygó mozgása is lassult volna, ám hamarosan éltető kávéval telnek meg az otthonról hozott csuprok, bögrék, virágmintás poharak, a szervezők ugyanis évről évre hangsúlyozzák a környezettudatosság fontosságát. Egyedül Szilvikén, a feketeségében is sarki rókára hasonlító kutyuson nem látszik, hogy meddig maradt ébren; kitartóan cirkál a reggelizők között, minden báját beveti annak érdekében, hogy pár extra falathoz jusson.

Mialatt vércukorszintünk helyreállításán fáradozunk, kihirdetik, hogy 10 órától fakultatívan kötelező a csapatépítő tréning vár ránk, elvétve akad azonban csak vállalkozó szellemű játszani vágyó. Aki szeretné kideríteni, hogyan lehet világhírű író, jobb, ha tudja, Bednanics Gábor osztja meg ezeket a hasznos tanácsokat az érdeklődőkkel. A tökház ezúttal is remek búvóhelyet biztosít íráshoz és olvasáshoz egyaránt, egyedül a kíváncsi rovarokat nem tartja távol. A műhelyfoglalkozások kezdetére a kemping megtelik apró, sikoltozó, ide-oda cikázó aranyszőke kisgyerekekkel, ami nemcsak azt bizonyítja, hogy a FISZ Tábor családi kirándulásra is alkalmas, hanem azt is, az irodalmi nevelést sosem lehet elég korán kezdeni.

Az első tulajdonképpeni pódiumbeszélgetés alanya a Visky András, költő, drámaíró, dramaturg, teoretikus, akit Molnár Illés kérdez színházhoz és költészethez fűződő sokrétű viszonyáról. A családi legendárium szerint 3-4 éves lehetett, amikor azt ígérte anyjának, hogy megírja kitelepítésük történtét. Középiskolás korában a rádióban hallotta először Pilinszkyt szavalni, ez az élmény pedig a későbbiekben a színházhoz való viszonyát is döntően befolyásolta, mégsem állítja, hogy a Pilinszky-lírától jutott el a színházig. Apja úgy tartotta, az írás elszáll, a szó megmarad, azaz a történeteket, tartalmakat a hallgatókban kell elhelyezni, a felolvasás ezért egy olyan közös testi, és nem mentális tapasztalat, amely átemeli a szöveget a szerzőtől az olvasóhoz. Ki innen című, a helyszínen debütáló legújabb drámakötete kapcsán leszögezi, a dráma rendkívül nyitott szövegtér, amely elvárja olvasójától, hogy szuverén módon lépjen be – egyúttal mégis az a műnem, amit normális, egészséges ember csak kényszerből olvas. Vallja, hogy egy szöveg csak saját jelenünkben szólíthat meg bennünket, nem lehet korábbi, kötelező érvényűnek tekintett formákkal megközelíteni. A dráma másik definíciója szerinte, hogy olvashatatlan szöveg, ami megcselekvésre vár, és az adott kor testi tudásából származik – nem elég megérteni, mert elengedhetetlen hozzá a mozgás. Ebben az értelemben a líra válik olvasható szöveggé, ugyanis a versben a nyelvi jelentések rögzítetté válnak és megszűnnek jelenteni. Visky passzionátus versfogyasztónak tartja magát, aki azzal rója le bűneit, hogy rengeteg verset olvas. Új kötetében szerepel a Megöltem az anyámat című, korábban már publikált drámája – amelynek ősszövege egyetlen hangra íródott, most viszont két szereplővel szólal meg. A kötetbe nem került be viszont a Caravaggio-terminál, ami egy New York-i rendezővel való közös munka eredménye, viszont egyelőre nem szeretné publikálni. A kitelepítések kérdését a beszélgetés folyamán többször megkerüli, ám határozott kérésre végül elmondja, azért nem foglalkozott sokáig a témával, mert a rendszerváltás utáni kiélezett helyzetben nem lehetett erről írni, egy szövegnek pedig amúgy sem ideje, hanem sokkal inkább nyelve van.

Ütemes fejszecsapások visszhangzanak a közelből, mialatt elkezdődik az Irodalom és ’56 elnevezésű kerekasztal: Spiró György és Szakonyi Károly beszélget Erős Kingával, András Sándor egészségügyi okokból távol marad, ám felvételről az ő hangját is hallhatjuk. A forradalom 60. évfordulója apropóján egyszerre lehet sokat és keveset mondani, így elsősorban a jelenlévők szubjektív emlékezetére kíváncsi a moderátor. Szakonyi Károly igyekszik érzékeltetni az ’56-ot megelőző közállapotokat: úgy fogalmaz, az 1950-es években mindenki egyformán szegény volt, így a forradalom kitörésekor senkinek nem volt veszteni valója, a kritikai hangok felerősödtek, a feszültség pedig tapinthatóvá vált. Bolond madár című regénye életrajzi szálak mentén is értelmezhető: fiatal főhőse egy unott, szürke, dohos világban próbál meg boldogulni. Elmondja, hogyan élte meg az október 23-án Budapesten történteket, majd az András Sándorral készített interjú részletét hallgatjuk meg, melynek egyik legfontosabb mondata, hogy a forradalom győzött és a szabadságharc veszett el. Ezzel vége is szakad a személyes élmények felelevenítésének, ugyanis Spiró György sziklaszilárdan kitart amellett, nem kell megélni egy történelmi korszakot ahhoz, hogy írni lehessen róla, ahogyan azt Tavaszi tárlat című regénye is bizonyítja. Ő maga 10 és fél éves volt ’56-ban, így nem tart igényt arra, hogy „veteránnak” tekintsék, nincs saját tapasztalata az eseményekről, hisz a harcok lefolyásakor ki sem engedték a házból. A forradalom szerinte azért lehet izgalmas, mert határszituációk tömegét produkálja, amelyek mentén az emberi természet teljes valójában feltárul. Leszögezi továbbá, hogy ma olyan regényeket kell írni, amelyek a befogadók hiányos vagy nem megfelelő történelmi tudására alapoznak, arra, hogy nincs tapasztalatuk az adott korról, ezért az íróknak kell megérzékíteniük ezeket a tapasztalatokat.

Alkonyodik, a Szépirodalmi Figyelő szerkesztőségi bográcsaiban Bodor Ádám előtt tisztelegve rotyog az Eronim Mox-módra készített paprikáskrumpli. Vass Norbert vezeti fel a különböző alkotói világokhoz igazított Mox-finomságokat, melyek Márton László, Balázs Imre József és Vincze Ferenc receptes füzetéből kerülnek elő. A nap végéhez közeledve a tűzforró étek végül a tányérokba, majd szerencsés esetben a gyomrokba jut, így aztán a sípálya zöldjén heverve még a csillagok állását is másként érzékeljük.