Hírlevél feliratkozás

Keresés

Rózsaszín habnak látni a világot, avagy kritikai beszélgetés Bartis Attila regényéről a Hadikban

Hosszú várakozás előzte meg Bartis Attila legújabb regényének megjelenését. A vége népszerűsége megkérdőjelezhetetlen, ezt az olvasói fogadtatás és eladási mutatók egyaránt alátámasztják, habár kritikai téren már jobban megoszlanak a vélemények. A március 24-én a Fiatal Írók Szövetsége szervezésében megrendezett Kritikustusán Bartis Attila új regényének fogadtatását járták körbe a Hadik Kávéházban. Szekeres Nikoletta moderátor beszélgetett Benedek Anna kritikussal, Gerőcs Péter íróval és Mészáros Sándor szerkesztővel.

 

(Rab Zoltán felvétele)

 

A beszélgetés kiindulási alapja egy, az Élet és Irodalomban megjelent Bazsányi Sándor[1]-cikk volt, amely szerint A vége „a jogos olvasói igényeket előzékenyen kiszolgáló olvasmány; fényképalbumszerű történetmondással és szövegtagolással megbolondított lektűr”. A moderátor szerint a kijelentéssel kapcsolatban adja magát a kérdés, vajon tényleg lektűrről beszélhetünk-e, továbbá kielégültek-e a beszélgetés résztvevőinek olvasói igényei? A kérdésre elsőként Benedek Anna reflektált, aki magát, mint „nem csalódott olvasót” jellemezte, és egyébként sincs problémája a lektűr műfajjal. A korábbi Bartis művek miatt amúgy is kíváncsian várta a folytatást.

 

Gerőcs Péter szerint tetten érhető, ahogy az író egyrészt apellál bizonyos olvasói elvárásokra, például a magával ragadó karakterábrázolásokkal, másrészt a szöveg folyamatosan kielégületlenül hagyja az olvasó elvárásait, miközben ki is éhezteti a folytatásra.

 

Mészáros Sándor egy barátjától vett idézettel reagált, miszerint „mindenki giccset akar írni, de nem mindenkinek sikerül”. Ebben az értelemben A vége sikerkönyvnek számít. Szerinte az első oldalon rögtön „padlógázzal indít”, és a későbbiekben sem lassít, a fokozás és túlzás mindvégig elemei a regénynek, és a giccs meglátása szerint ebben az állandósult túlfokozásban nyilvánul meg. Úgy látja, a szerző célja egy nemzetközileg is sikeres könyv megírása volt, a könyvpiac elvárásainak szeretett volna megfelelni, miközben paradox módon a regény főszereplője, Szabad András épp a siker ellen van, értékrendjének fontos alappillérei a hitelesség és az őszinteség.

 

A moderátor, Szekeres Nikoletta felhívta a többiek figyelmét arra, hogy már A nyugalommal összefüggésben is felmerült a giccs fogalma, konkrét példának egy 2002-es, a Magyar Narancsban A nyugalomról megjelent kritikát hozott, amely „Giccs, na és?” címmel jelent meg. A főhős nagy valószínűség szerint erre a cikkre reflektálva teszi fel A vége című regényben ugyanezt a kérdést Ariadné és Thészeusz történetekor, ami Szekeres Nikoletta szerint nyilván szándékolt pozicionálása a giccsnek, és szemmel láthatóan a fogalom erősen izgatja a szerzőt, gondoljunk csak a Gellért hegynél történő habos-ultrás jelenetre.

 

A giccs kérdésének firtatását követően az elbeszélő pozíciójára és az elbeszélés milyenségére terelődött a figyelem: mennyire egységes vagy következetes az. Benedek Anna úgy látta, sokszor keletkeznek törések az elbeszélésben, főleg a női karakterek bevezetésekor. Az addig naiv elbeszélői hangnem minden előjel nélkül uralkodói pozíciót vesz fel. Mészáros Sándor a problémát inkább a történet bizonyos momentumainak megalapozatlanságában látja, abban, hogy az olvasónak el kell fogadnia készen tálalt tényeket, információkat, emellett az elbeszélés hibája a heroizáló legendateremtés, ami körbelengi szinte kivétel nélkül a regény összes szereplőjét a főhős anyjától kezdve a legjobb barátján át a szerelméig mindenkit.

 

Gerőcs Péter elsősorban a párbeszédekkel nem volt kibékülve, szerinte nem életszerűek, mert Bartis gyakran Coelho szintű életbölcsességekkel tűzdeli tele a dialógusokat. Mészáros Sándor úgy látja, a szöveg hatásossága az elhangzott mondatok súlyában, drámai felhangjában rejlik, az olvasó könnyen „rászokik”, addiktívvá, fogékonnyá válik rá. A résztvevők itt áttértek az elbeszélő hangnemére, amely a főhős karakterének életkorától függetlenül konstans, kortalan – legyen szó kisfiúról, a kamaszról, vagy akár az időközben középkorúvá lett hősről –, sokszor felnőttes, kissé megkeseredett hangon szólal meg, aki mindenen és mindenkin átlát, mégis igyekszik naiv színben feltüntetni magát. Benedek Anna szerint szándékos ez a fajta elbeszélői hang, amit a főhős apjának börtönből való hazatérése okozta traumával magyarázott. A főszereplő viszonylag normálisnak mondható gyerekkora az apja megjelenésével véget ér, képtelen a lelki fejlődésre, a komor hangnem is ennek a következménye.

 

Sok esetben a karakterek közti kapcsolatok létrejöttét sem találták konzekvensnek. Mészáros Sándor szerint a két jó barát, Kornél és Szabad András közti barátság is evidencia, egyszer csak „megteremtődik”, ahogy Évával is egyik pillanatról a másikra alakul ki szerelem kettejük között. Gerőcs Péter szerint a regény a „szerelem első látásra, barátság első látásra” jelenség történeti kifejtése, azonban az apa-fiú viszony ábrázolását hitelesnek, a szerző részéről jól kidolgozottnak találta. Ha már a szereplők közti érzelmekről esett szó, Mészáros Sándor furcsállotta ezek évek múltán sem szűnő intenzitását – legyen szó pozitív vagy negatív érzelmekről –, érthetetlennek, indokolatlannak tartja. A mű ezektől a túlzásoktól válik hamissá, ahogy ő fogalmazott: „túl vajas a vaj”.

 

Benedek Anna szerint nagyon találó a vajas hasonlat, azonban a figura épp a hiteltelensége által válik hitelessé, Szabad Andrást a szerző szándékosan állítja be negatívnak. Sok esetben viszont szerinte is jobban eltalálta a mellékszereplők karakterét a szerző. Ennek apropóján Mészáros Sándor ismét szóvá tette az összes, a könyvben előforduló művészi beállítottságú figurát, akiknek a tehetsége – ahogy a szereplők közti érzelmek, kapcsolatok – is evidenciákként működnek. Nincs semmiféle ismeretünk a legjobb barát, Kornél költészetéről vagy a főszereplő, Szabad András fotóiról, az olvasónak mégis el kell fogadnia a tehetség tényét. Szerinte Bartis fejlődésregényt akart írni, de ehelyett „minden szereplőt állít, minden keletkezik, van és örök időkig lesz”, a személyiség összetettsége homályban marad, a történet dinamikáját csupán a cselekményben előforduló ellentétek adják, de ezek háttere is mindvégig ismeretlen marad számunkra. Benedek Anna negatív fejlődésregénynek találja, ahol a szerző fordított mechanizmussal él, a narratívában először állít valamit, amit aztán később le is bont.

 

A beszélgetés befejező részében a regény műfajáról folyt a diskurzus. Mészáros Sándor és Gerőcs Péter nem a regény sikerességében, fogadtatásában látta a problémát, hanem műfajának meghatározásában. Indokolatlannak tartják Bartis felemelését a legelismertebb kortárs magyar szerzők közé, miközben meglátásuk szerint a regény a middle-brow irodalom része. Benedek Anna szerint pont az olvasóbarátsága indokolja ezt, és lektűr szintjén abszolút sikeres vállalkozásnak tartja a regényt. Bár a szövegnek nem erőssége a mondatkezelés, mégis nagyon erőteljes a „Bartis-nyelv”, ami szerinte jól működik. Ezzel szemben Gerőcs Péter úgy véli, „ezek nem jellegzetes, csak rossz mondatok”, továbbá a regényt nem lektűrnek szánta a szerző, máshova pozícionálta, mégis „úgy trappol elém, hogy én vagyok a kortárs magyar irodalom, megengedem, hogy elolvass.” Mészáros Sándor szerint nem kell irigykedni a regény sikerére, csak a helyén kell tudni kezelni azt, azonban szerencsésnek találja, ha többféle kritika jelenik meg róla, így reálisabb hangvételű diskurzus alakulhat ki.

 


[1] Bazsányi Sándor: A határozott névelős író, ÉS, LIX. évfolyam, 48. szám, 2015. november 27.

Gyovai Katalin