Hogyan ne legyünk fiatal szerkesztők?

Részletek

(galéria nyílik - Uri Dénes felvételei)

Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel a Debreceni Egyetem Hatvani István Szakkollégiuma által 2016. március 7-én megrendezett beszélgetésen. A második félévben folytatódó Szerkesztőségi és publikációs ismeretek kurzus nyitó alkalmára Vaderna Gábort, az Irodalomtörténet szakfolyóirat szerkesztőjét hívták meg a szervezők, a beszélgetést Krivi Dóra moderálta.

A beszélgetésnek, annak ellenére, hogy a jövendőbeli szerkesztők okulására és motiválására szolgált volna, kissé sírva vigadós lett a hangulata. Bár aki a humántudományok területén belül tevékenykedik, valószínűleg nem lepődött meg azon, hogy milyen nehéz is egy bölcsész dolga, ha a tudományos életben akar érvényesülni. Nem szolgált újdonságként az sem, hogy a természettudományok minden szempontból, így a tudományos folyóirat-finanszírozás terén is elismertebb, nagyobb presztízsű, könnyebben megélő diszciplínák. Kialakult egy széleskörű vita is, amelyben az egyik álláspont képviselői megkérdőjelezik a nyomtatott szakfolyóiratok szükségességét.  Leginkább a természettudományok területén terjedt el az utóbbi nézet, a humántudományok esetében sokkal kevésbé. Ennek ellenére a visszaszorulás tendenciája általános, nyugaton is egyre kevesebb pénzt kapnak a humántudományos fórumok, azonban míg ez ott kisebb visszaszorulást jelent, addig ez Magyarországon sokkal nagyobb szabású. Ez a visszaesés abban is megmutatkozik, hogy a rengeteg magyar nyelvű humántudományos folyóiratnak nincs piaca, azonban mégsem szűnnek meg, Vaderna szavaival élve ,,kivárásra játszanak”, arra, hogy mikor mennek tönkre, sorvadnak el maguktól, ami szinte elkerülhetetlennek tűnik.

A jelenlegi irodalomtudományi folyóiratok között vannak olyanok, amelyek tudományos cikkek mellett szépirodalmat is megjelentetnek, valamint olyanok, amelyek a lektorált, szaktudományos folyóiratok irányába mozdultak el. Ilyen folyóirat az Irodalomtörténet is, amely független bírálókkal dolgozik, akik a szakmai kontrollt biztosítják. Az Irodalomtörténet szerkesztőbizottsága az összes beérkezett szöveget végigolvassa, majd egy bizottsági ülés keretein belül vitatják meg azokat, melyekről később a szerkesztőbizottság nevében levél érkezik minden szerzőhöz arról, hogy az adott szöveget elutasítják, megjelentetik javítás nélkül, vagy javításra szorul ugyan, de azok elvégzése után megjelentethető. A szerkesztő tapasztalata szerint a hibák mibenléte változékony és szerzőnként változó, ám a leggyakoribb szükséges javítások a lábjegyzetelésre vonatkoznak, valamint az elütésekre, stiláris problémák kiküszöbölésére. Ezután a szövegek elkerülnek a Ráció Kiadóhoz, ahol még egyszer nyelvi korrektor nézi át azokat, majd tördelik, és ezt a tördelt változatot küldik vissza a szerzőknek, ezt olvassa el még egyszer a két gyakorlati szerkesztő (Scheibner Tamás, Vaderna Gábor). Ezután kezdődhet minden elölről, hiszen ugyan kijön ez a lapszám, de közben már dolgoznak is a következőn, végeérhetetlen körkörösségbe ragadva.

A beszélgetés hangulatát alapvetően a humorosan, ám komoly indokokkal alátámasztott lebeszélés retorikája (óvás a humántudományos pályától, a szerkesztéstől), valamint a káosz és összeomlás felé masírozó magyarországi könyvkiadás miatti búsongás határozta meg. Ez a melankolikusság mégsem vette el senki kedvét, hiszen Vaderna Gábor rengeteg kérdést kapott a közönségtől, melyekre a tőle már – a beszélgetés elejétől kezdve – megszokott: könnyed, kissé önironikus, fekete humorral fűszerezett stílusban válaszolt.

Ám hiába ütjük el ezeket a kérdéseket humorral, hiába nevetünk önmagunk helyzetén, a beszélgetés során mégis megmutatkozott az a kissé reménytelennek tűnő helyzet, amelyben a magyarországi könyv- és folyóirat-kiadás évek óta leledzik.