Még a csendet is hallani

Részletek

A magyar falu poétikái című tanácskozásról

(galéria nyílik - Laki-Lukács Boldizsár fotói)

Kényelmesen elférünk a buszon, aki szeretne, hagyják dolgozni. Többen is a laptopunk billentyűzetét püföljük, könyveket lapozgatunk, néhányan halkan beszélgetnek. Miután letérünk az autópályáról és a kanyargós utakon északnak vesszük az irányt, mindenki a fejét kapkodja, akkor is, ha nem először jár Borsodban. Az omladozó házakat nézzük, a városkák sáros utcáit, a falvak takaros portáit, a hegyeket a még csupasz fákkal. Kiszakadunk a nagyvárosból, kilépünk a komfortzónánkból, ahogy Korpa Tamás, a konferencia főszervezője fogalmaz. Kinek-kinek Budapest, Debrecen vagy Szeged jelenti ezt a bizonyos komfortzónát, papíron legalábbis, a szlovák határ közelében fekvő Szögliget pedig az ismeretlent. Falukonferenciát falun kell rendezni, nem pedig a nagyvárosból okoskodni arról, mit jelent a vidéki élet, és hogyan is jelenik a magyar irodalomban.

Genius loci

A magyar falu poétikái címet viselő, a Fiatal Írók Szövetsége által szervezett háromnapos irodalomtudományi tanácskozás plenáris előadásaival, kerekasztal-beszélgetéseivel, filmvetítéseivel majdnem olyan, mint egy átlagos konferencia, a helyszín és a fakultatív programok miatt azonban mégis több, különlegesebb, rendhagyóbb annál. Vendéglátóink, Üveges Attila polgármester és Miliczki Imre alpolgármester örömüket fejezik ki, hogy az ötszáz fős, elöregedő lakosságú község végre megtelik élettel, és láthatóan büszkék rá, hogy őket választottuk. A sci-fis hangzású Csillag-Kapu nevet viselő programház ad otthont a rendezvénynek, a Holló Vendégház pedig a közös és bőséges étkezéseknek, és persze az esti pálinkázásoknak, amit nem tudunk, nem is szeretnénk megúszni.

Korpa Tamás bevezetőjében elmondja, hogy az elmúlt évek-évtizedek alkotásai a rejtély, az idegenség, a kiismerhetetlenség, az emlékezet és a dráma terepévé tették a falut. Az elfojtás, a bezárkózás, a kiközösítés helyszínévé. A tanácskozás egyik célja az volna, hogy rákérdezzen a sztereotípiákra. Arra, hogy a falu a tisztaságot és az érintetlenséget jelenti-e, a múltat, esetleg kegyetlenséget, durvaságot. Hogy mi a helyzet a kisebbségekkel, hogy létezik-e a couleur locale vagy a genius loci, és hogy beszélhetünk-e a magyar irodalomban móriczi hagyományról. De arról is, hogy belülről látták-e falut „falusi” íróink, és mi, a városi értelmiség, tudunk-e nem városi, nem értelmiségi pozícióból beszélni a faluról. Utóbbi kérdésre szinte egészen biztosan nemleges választ kell adnunk.

A hely szellemének fogalma ugyan megfoghatatlan és ködös, Szögliget története mindenesetre gazdag, és ennek emlékeit Bubenkó Gábor, a helyi lengyel nemzetiségi önkormányzat elnöke próbálja megőrizni. A mai község közigazgatási területéhez tartozik Szádvár középkori erődítménye, valamit a teljesen elnéptelenedett, kitelepített falu, Derenk is. Ő tartja egyébként a konferencia mindhárom napjának bevezető előadásait, saját készítésű videókkal is illusztrálva Szögliget, Szádvár és Derenk múltját és jelenét. A vidékét, ahol még a csendet is hallani.

A borsodi sztereotípiákkal ellentétben kiváló a közbiztonság, és valóban csend van, a kora tavaszi madárének pedig zene füleinknek. A rendezvényterem szűkös, az előadások és a beszélgetések hosszúak, a két-háromórás blokkok után pedig nemcsak jólesik, nélkülözhetetlen is a kávé és a friss hegyi levegő. Reggeltől estig ülünk, már-már azt mondanánk, hogy ennyi erővel maradhattunk volna Budapesten is, de a három napba szerencsére belefér Pista Bácsi Tájházának megtekintése is. Csak a rend kedvéért: annak a Duber Istvánnak a szülőházáról és jelenlegi otthonáról van szó, aki őszinte lelkesedéssel mutat meg nekünk kézműves szerszámot és fényképet, tölt még egy és még egy kupica pálinkát. Ha létezik hagyományos magyar vendégszeretet, azt a helyiekről mintázták.

A móriczi hagyomány

Németh Zoltán előadása akár a három nap esettanulmányainak felvezetője is lehetne. Röviden beszél róla, milyen ideológiai, politikai tartalommal telítődött a falu fogalma, milyen bélyegek tapadtak rá a műveletlenségtől, a nyelvtelenségtől az analfabétizmusig, a marginalizációtól az elmaradottságig. Beszél város és falu, nyitottság és zártság, aktivitás és passzivitás, jelen és múlt dichotómiájáról, sőt a falusi és a nomád életmód ellentéteiről, az urbanizációról, a falvak kisvárossá alakulásáról, a paraszti hagyomány eltűnéséről, az internetről és a globális faluról, arról, hogy a vidéki élet sok esetben az írói karrier gátja, és hogy a faluról való beszéd szinte csak városi nézőpontból képzelhető el. Megemlíti Borbély Szilárdot és Az olaszliszkait, ami a nyelvtelenség tragédiája is, és Háy János A gyerek című regényét, ami a városba költözés regénye.

Ami a faluábrázolás magyar irodalmi hagyományait jelenti, a 19. század regényeit elemezve Hansági Ágnes előadása nyúl a legrégebbre. Ekkor már létezett a bűnös város és a tiszta falu dichotómiája. A falu nem feltétlenül a gazdálkodás helyszíneként, sokkal inkább a természet-közeliség jelképeként jelent meg, a város pedig a felnőtté válás szimbólumaként. Városba, különösen a fővárosba menni annyit jelent, mint világot látni, bár egy köznemesi család sarja más köznemesekkel találkozva csak részben szakadt ki megszokott közegéből. „Szerezz tapasztalást s több e félét”, mondta az apa fiának Kisfaludy Károly Tollagi Jónás viszontagságai című regényében. Eötvös József A falu jegyzőjében jogi prizmán át nézi a falut, ami a zártság és a jogfosztottság terepe, és ami éppen aktív, cselekvőképes lakóit veti ki magából.

Hansági szerint a városi születésű, városban élő Jókai volt az első elbeszélő, akinél igazi arca lett a falunak, és aki saját értelmiségi közegével szemben volt kritikus. A peregrinus című elbeszélés bemutatja, hogy a rossz tanuló is jó valamire: ha máshova nem kell, elmehet falusi tanítónak… Móricz Zsigmond falun született ugyan, de ha haza is ment, vendég volt Tiszacsécsén. Bár parasztírónak tartják, nem klasszikus parasztcsaládból származik, és a faluról városi értelmiségiként, irodalmi tapasztalattal a háta mögött kezdett írni. Szilágyi Zsófia előadása arra keresi a választ, hogy mi is volna az irodalomkritikában sokat emlegetett móriczi hagyomány. Tar Sándor, Oravecz Imre, Grecsó Krisztián, Háy János, Borbély Szilárd vagy Kiss Tibor Noé parasztokat, vagy sokkal inkább falun élő, de már nem gazdálkodó embereket ábrázoló könyveit „emlékezetből” hasonlítják Móricz vagy éppen Illyés műveihez.

A falu, a parasztság és a szegénység nem ugyanaz, emlékeztet Szilágyi Zsófia, és bár mindez evidens, ezek a fogalmak gyakran mégis összemosódnak. Móricz ábrázolta ugyan a nyomort, de monográfusa szerint nem írt szociográfiát, sem valódi parasztregényt, Reymont Parasztok című Nobel-díjas munkájához hasonló könyvet. Írt viszont sok minden mást, például a Fáklyát, ami egy tűzvész története, A boldog embert egy szerencsétlen sorsú paraszt életéről, vagy a Betyárt, ami leginkább kivándorlásregény. Móriczot magát is meglepte egyébként, hogy a faluba visszatérve nem az idill fogadta, ezért aztán a paraszti kultúra eltűnését ábrázolta, és a semmit, ami átvette a helyét. Érdekes adalék, hogy a nyugatosok leosztották egymás közt a 19. századi írók szerepeit, Ady volt Petőfi és Móricz lett Arany, illetve hogy a parasztnak a tanulás jelenti a kitörést, holott a tanult paraszt már nem paraszt többé.

Borbély Szilárd neve több előadásban is elhangzik, nemcsak Az olaszliszkai, hanem a 2013-ban komoly kritikai visszhangot kiváltó Nincstelenek kapcsán is, amely a szerzőnek a borítóra helyezett saját gyerekkori fotójával felkínálja az önéletrajzi értelmezés lehetőségét. Szilágyi idéz Margócsy Istvántól, aki szerint nemcsak a falu és a nyomor bemutatása a regény tétje, hanem az egyén és a közösség kapcsolata, valamint a kitörés lehetősége is. Szirák Péter ugyanakkor éppen móriczi hagyományt, Németh László-féle tradíciót emleget a regényről értekezve. A professzor előadásában megemlíti még Kazinczy útirajzait, Mikszáth élőbeszédszerűségét és anekdotizmusát, Nagy Lajos kívülállóként írt kisprózáit, Oravecz idegenség-ábrázolását, de említi Bukta Imre festményeit, valamint Darvas Benedek és Pintér Béla darabját, a Parasztoperát. Az irodalomtól leginkább Keszeg Anna előadása szakad el: Torockó község népviseletének a falu reprezentációjában játszott szerepét vizsgálja nemcsak könyveken, hanem filmeken keresztül is.

Faluból városba, városból falura

A konferencia sztárvendége kétségkívül Oravecz Imre, akivel Kulcsár-Szabó Zoltán külön is beszélget, Ondrok gödre című könyvének Mészáros Márton és Pataki Viktor is szentel egy-egy előadást. Kulcsár-Szabó idézi Esterházyt, aki korábban nagy paraszt költőnek nevezte pályatársát. Oravecz nem sértődött meg a címkézésen, Esterházy amúgy is remekműnek titulálta a Halászóembert. Nemmel a válaszol viszont a kérdésre, ami a mai paraszti kultúra létezését firtatja. Szülőfalujában, Szajlán felnőve későn találkozott ugyan a szépirodalommal, de „barbár módon” mindent olvasott, ami a kezébe került, átugorva a hosszú, leíró részeket, és közben valóban paraszti sorban élt, gyerekkorától kezdve napszámosként dolgozott, bár beismeri, nem tud lovat befogni, és a népzene, a néptánc sem volt része életének.

Tapasztalta, hogy a kemény fizikai munkán edződött és eldurvult falusi embernek mindenre van válasza, akár Trianonra és a halálra is. Költőként eleinte Adyt, József Attilát utánozta, és csak Amerikába kivándorolva, a hopi indiánok (róluk szól A hopik könyve) kultúrájával ismerkedve tudatosult benne, hogy saját gyökereivel szeretne foglalkozni. Ő is elhagyta tehát a falut, hogy később váljon falusi íróvá. Élt Rákoskeresztúron is, ami tulajdonképpen falu a nagyvárosban, vagy legalábbis egy ideig az volt. Jelenleg ismét Szajlán él, de mivel ott is van már fűtés és internet, a ma emberének mást jelent a falusi lét. „Megvagyok színház nélkül” – jelenti ki Oravecz, aki korábban színikritikusként is dolgozott, bár elképzeli, hogy ha nem költözik Budapestre és nem jut el Amerikába, valószínűleg traktoros lesz belőle. „És alkoholista” – teszi még hozzá.

Mészáros Márton az Ondrok gödrének egy nemfikciós szálával, a behemótként aposztrofált tüzesgép, vagyis a gőzgép megjelenésével foglalkozik, amely az ember és a természet közé ékelődve, a hagyományos termelési technikákat felváltva vezet az elidegenedéshez. Érdekes látni, hogy olyan világról tudósít, ami ma már nem létezik, és mintegy mellékesen elgondolkodtat, hogy a társadalmi átalakulásoknak és napjaink gyökeres technológiai változásainak milyen előzményei voltak. A hagyományok eltűnése, a termelési technikák és az ahhoz kapcsolódó szokások átalakulása, az idegenség különböző alakzatai Pataki Viktor előadásában is visszhangoznak. Foglalkozik a regény egy másik szálával, a kivándorlással, a távlattal, amit a falu elhagyása nyit az ember előtt. Az idegenséget a ma már alig használt határ- és dűlőnevek őrzik, és azok a – többek között szláv – családnevek kódolják, amelyek viselőik származására utalnak ugyan, de ők maguk már nem beszélik őseik nyelvét.

Bár a legtöbbször a vidéket elhagyó írókról esik szó, Jánosi Zoltán egy nem tipikus életutat mutat be: Ratkó József egy pesterzsébeti munkáscsaládban született, később állami gondozás alatt is állt. József Attilához hasonló tehetségnek tartották, de ugyanazon a Szegedi Egyetemen tört derékba az ő karrierje is, illetve ’56-os szerepvállalása miatt. Nem dicsekedett Ratkó Annához fűződő rokonságával sem. Nagykállóba kerül és ott is hal meg, az ő élete az egyik ellenpéldája annak a babitsi bon mot-nak, miszerint a magyar költő vidéken születik és a fővárosban hal meg. Ratkó azonban „bilincseiből kovácsolt ékszert”, barátokat szerzett, magáévá tette Nagykálló kulturális örökségeit, író-olvasó találkozókat szervezett, az irodalmi élet térképére helyezte a községet. Fájlalta ugyanakkor mellőzöttségét, és mivel nem volt a rendszer kegyeltje, ’89-ben szinte tüntetéssé vált a temetése.

Columbo felesége

A program része Szabó Szonja Ammen című dokumentumfilmjének megtekintése, illetve Csepregi János, Muszatics Péter és Tompa Andrea filmvetítés utáni kerekasztal-beszélgetése Antal Nikolett moderálásával. Ez a beszélgetés veti fel elsőként a konferencián a kisebbségi falu témáját. A filmet Szatmárcsekén forgatták, Kölcsey és a Himnusz falujában, ahol a helyi cigányság baptista hitre tér. A kritikák megjegyezték, hogy Szabó nem nyomozott, nem kutatott, mindössze dokumentált, nem tudunk meg tehát semmit például a térítőkről, Muszatics szerint azonban így is hiteles a film, amely kérdéseket tesz fel, és bemutatja többek között a felekezet tulajdonképpen törvényszerű, a mindenkori csoportdinamikának megfelelő szakadását, illetve a cigányok és nem cigányok együttélésének ki nem beszélt problémáit. Megszólal ugyanis a képernyőn egy református lelkész, aki „fentről” szemléli a kisebbség megtérését: örül neki, de úgy érzi, vérmérsékletük, impulzív istentiszteleteik nehezen egyeztethetők össze a többség csendesebb vallásgyakorlásával.

Ráadásul meg is kérdőjelezi néhányuk hitét, amit a film kritikusai is megtettek. Tompa Andrea nem ért egyet velük, mivel a hit láthatóan „átszakad a képernyőn”. A kisebb, alig intézményesült egyházakat rendre szektának bélyegzik, hatékonyságuk azonban a történelmi egyházak kritikája is egyben. Kevésbé jellemző rájuk a megszokott hierarchia és a tekintélyelvűség, mégis akadnak karizmatikus vezetőik. A film alapján elérték, hogy az emberek lemondjanak a mértéktelen alkoholfogyasztásról és a dohányzásról, házaik belső tere is a rendezettség benyomását kelti. Tompa a mű többfókuszúságát is kiemeli. A megszólaló romák őszinteségét Csepregi is érzi, és a maga részéről örül, ha az ilyen alkotásokat látva érzékenyebbé válhatunk. A beszélgetés végül nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon csak a hit segíthet-e a mélyszegénységen.

Száz Pál választott faluja – legalábbis egy előadás erejéig – az a Gyöngyöspata, melynek neve a sokat emlegetett Borbély Szilárd Olaszliszkájához hasonlóan többletjelentéssel bővült. Olaszliszkáról annak ellenére sem a borokra asszociálunk, hogy a Tokaj-Hegyaljai borvidék része, és nem is zsidó emlékezetére, hanem a cigány és nem cigány lakosság együttélésének egyik közelmúltbeli tragédiájára. Gyöngyöspata zsidó közössége ugyancsak eltűnt, és a falu neve szintén az etnikai feszültségek asszociációit hívja elő. Patai József A középső kapu című, 1927-ben íródott könyve még a zsidó mikroközösség életét mutatja be. Az intertextusokkal átszőtt narratívában megfigyelhető az ellenidentitás, az átjárható, de kijelölt határok létezése és a kétidejűség, vagyis a saját gyerekkor mellett a mitikus múltra való utalás, ahogy a gyöngyöspatai helyszín mellett a Szentföld emlegetése is.

A hazai ízeket Kollár Árpád és Orcsik Roland előadása bolondítja meg vajdasági, Fekete Vince felolvasása pedig erdélyi fűszerekkel. Az a bizonyos couleur locale a Vajdaság esetében Kollár szerint olyan, mint Columbo felesége – sokszor hallunk róla, de soha nem találkozunk vele. A helyi színek fogalma megfoghatatlan, metafizikai kategória. Trianon előtt a terület alig rendelkezett az ország más tájaira nem jellemző specifikumokkal, bár Kosztolányi vagy Csáth Géza túlrajzoltak bizonyos jellegzetességeket, a zsíros, mulatós, hetvenkedő paraszthoz kapcsolódó sztereotípiákat. Az elcsatolás után arról folyt a diskurzus, hogy a vajdasági íróknak elsősorban vajdaságinak kell-e lenniük, vajdasági lélekkel, sajátos, egység bácskai szellemmel, és hogy a vajdasági magyar irodalom a magyar vagy a jugoszláv irodalom része-e.

Kollár megidézi az identifikáció időszakának néhány alakját, többek között Szenteleky Kornélt, a szerb származású magyar írót, aki a trágyaszagú pusztán építette fel a maga kis elefántcsonttornyát, illetve A vidék filozófiájának szerzőjét, Radomir Konstantinovićot, aki a provincializmus ellen szólalt fel. Az urbanizálódott falut, a város és falu köztes tereit Tolnai Ottó a hagyományt és avantgárdot ötvözve ábrázolta. Ő és az Új Symposion folyóirat köré csoportosuló többi író és költő nem a hely meghatározhatatlan szellemét, nem a délvidéki couleur locale-t kereste, mégis teremtett valami különleges atmoszférát. Ez pedig már átvezet Orcsik előadásába is, aki ott folytatja, ahol Kollár abbahagyja, vagyis a ’60-as években indult szerzőknél.

Megemlíti például az Új Symposion két Szenttamáson született íróját, Gion Nándort és Végel Lászlót: előbbinél a hagyomány, a mese, a mítosz keveredett a realizmussal, és a szülőfaluból „faluváros” lett, utóbbinál elvágyódása mellett is idilli menedékhelyként jelent meg. Az új vajdasági írógeneráció faluképe már eltávolodott a romantikus idilltől. Bencsik Orsolya,  az Akció van!, Benedek Miklós, a Mintha emberekből állna, illetve Aaron Blumm, a Tudósok zenekar Apa kocsit hajt című örökzöldjére is rájátszó Csáth kocsit hajt szerzői alkotják ezt a generációt. A vidékről szóló legújabb szövegeket meghatározza a traumanyelv, a sztereotípiák paródiája, valamint a zsákutca és a csalódás poétikája. A határon túli magyar irodalom – szemben más, kisebbségi irodalmakkal – nem a többség nyelvén íródik, és további érdekessége, hogy a falusi élet a maga zártságával a kisebbségi lét allegóriájává válik.

Igen-igen kemény

„Ez egy igen-igen kemény, kemény világ” – énekli Menyhárt Jenő, bár ez egy nagyvárosi dal, a kegyetlenség, a durvaság, a szeretetlenség a magyar irodalomban inkább a falu sajátossága. Oláh Szabolcs hosszasan elemzi Cserna-Szabó András Sömmi című regényét, Veszelka Imre és Rózsa Sándor, az ismert betyárok sajátos nyelvezetű és kegyetlen árvaság- és bosszútörténetét. Győrffy Ákos nem tud jelen lenni, az ő szépirodalmi igénnyel megírt szövegét Korpa Tamás olvassa fel. Győrffy saját élményeiből indítva vezet vissza Borbély Szilárd és a Nincstelenek világába, a szegénység, a kiközösítés, a zsidók elhurcolásának helyszínére. Ez írói világ saját szégyenünkre, szorongásainkra és gyengeségeinkre emlékeztet, és egyáltalán nem szórakoztat. A „mi falunk”, Szögliget szerencsére nem a kegyetlen oldalát mutatja. A helyben született költő, Fecske Csaba sem tudott eljönni, de tőle is hallunk pár sort, és énekel nekünk a Pávakör, és kapunk még pálinkát, és jóllakunk. Aztán indul a buszunk, vendéglátóink pedig integetnek nekünk. „Megyünk és hallgatunk”, mint Borbély hősei.