Hírlevél feliratkozás

Keresés

Az emlékezet metabolizmusa

Az Olvass Be! kritikustusa ötödik évadának nyitóestje
A vajdasági magyar irodalom egyik központi kategóriájának legendája Tolnai Ottóhoz kötődik, aki egyszer úgy nyilatkozott, hogy a vajdasági magyar írókat az különbözteti meg a magyarországiaktól, hogy van tengerük. A tenger azonban már az ex-jugoszlávság toposza, mert a délszláv íróknál is ugyanígy megjelenik ez a tenger-fétis, hiszen az Adria emblémája lett ennek a térségnek. Ahogyan 500 km választja el Rovinjt és Splitet, a két regény tenger-képe is elkülönböződik egymástól: előbbinél főleg a nosztalgia és a gyermekkor felidézése, másik esetben jugoszláv lét és eszmeiség kapcsolódik hozzá.

 

(Kelemen Emese felvételei - galéria nyílik)

 

2016-ban sem tétlenkednek az újvidéki ítészek: az évadnyitó esemény plakátjára pillantva azonban egyszerre két jelentős változással szembesül a bibliofil közönség: a Híd Kör legnagyobb múltra visszatekintő rendezvénye az esemény őshazájának tekinthető Művészklubból az Európa Kollégiumba települt. Ami ennél is lényegesebb, hogy a helyszín befogadóképességével egyenes arányban emeltük a tétet: az idei évad ugyanis a komparatív elemzéseknek szenteli a figyelmét. Berényi Emőke, az est és a tusa moderátora elmondta, a műhelyként működő beszélgetéssorozat berkeiben olyan kortárs szépirodalmi alkotások kerülnek górcső alá, amelyek egyöntetűen pozitív kritikai fogadtatásban részesülnek, vagy éppen megosztják a közönséget. Előbbi kritériumnak felelnek meg Danyi Zoltán A dögeltakarító és Sibik Attila St. Euphemia című regényei, amelyekről a trauma gyűjtőnevet viselő tematikus blokkban Dancsó Andrea, Komáromi Dóra, Sági Varga Kinga és Patócs László beszélgetett március elsején.

 

A generációs élmények problematikája köré csoportosult az első kérdéskör, amely abból indult ki, hogy Nemes Z. Márió már a St. Euphemia fülszövegében generációs kulcsregénynek titulálja a könyvet, mint azoknak a ’80-as években született fiataloknak a manifesztumát, akik a háborús hátország abszurditását igyekeznek normalitásként kezelni.

 

A beszélgetők úgy látták, a 90-es évek háborúi megteremtettek egy olyan közeget, amelyben a fiatalok a saját – pótcselekvésként értelmezhető – lezüllésük árán próbálják meg túlélni a mindennapokat, a történelmi események inkább háttérként és alapként szolgálnak ezeknek a cselekvéseknek a megértéséhez. A könyv a Holtversenyhez hasonlóan lendületes, fiatalos nyelvezetű, de az elbeszélők életkora is összefüggésbe hozhatja a két szöveget, a generációs kapocs jelen esetben a háborús élmény maga. A szerző tudatosan rá is játszik a nemzedékiségre azáltal, hogy bemutatja, milyen felnőni egy forrongó vidéken. Ha azonban mélyebbre ásunk a témában, rá kell jönnünk, minden generáció-tematikának van egy lényeges és szükséges eleme, amely nem más, mint a szakadék. Sirbik Attila történetének narrációjához kézenfekvőbb az életkori szakadék felől közelíteni, azonban a könyvben legalább négy típusát érhetjük tetten. Első a már említett életkori törés: a szerző a saját generációjának reprezentáns élményeit örökíti meg (ezzel együtt Szabadka fiataljainak portréját is megalkotja); a családon belüli szakadék a generációk közötti belső feszültségeket domborítja ki; a társadalmi helyzet is ekként értelmezhető, mivel a háború révén nincs olyan társadalmi háttér, ami képes biztosítani az integrációt; ugyanakkor látványosan jelen van egy erkölcsi-etikai szakadék is, amely a „Mit kellene tennem ebben a helyzetben, amibe rajtam kívül álló okok miatt kerültem?” kérdésben összegezhető.

 

Mi az az erő, ami emberek tömegéből nemzedéknek nevezhető közösséget képes kovácsolni? – merült fel a kérdés a szövegvilágokban való elmerülés folyamán. Az est tematikus szálára kapcsolódva mindenki egyetértett abban, hogy egy generáció tagjait az azonos helyen és időben megélt élmények, ezen belül pedig a közös trauma fűzi össze, ám a két regény teljesen eltérő irányokból közelít a fogalomhoz. A St. Euphemiában a feldolgozás során nagyobb szerephez jutnak a háború járulékos vonatkozásai, azok a pótcselekvések, amelyekkel a tudat letompításának különböző fokozatai érhetők el. A dögeltakarítóban a narrátor-főhős felül akarja írni az átélt traumákat; a feldolgozásnak pedig több síkjával találkozhatunk: a tenger motívumának, de a fehér füzetnek is tulajdonítható rehabilitációs szerep, hiszen a trauma kiírásának tárgyi leképződéseként tekinthetünk rá. Danyi egy teljes egészében traumatizált, már-már mitologikus háttérrel rendelkező makrovilágot jelenít meg, míg Sirbik finomabb eszközökhöz nyúl, és több kisebb mikorvilágot épít rá a traumára. Az egyik megállapítás szerint a sorstörés egyébként is problémás kategória: trendi kifejezéssé vált, mint a válság vagy az identitás, a mindennapi használat azonban lesúrolta a valódi, súllyal rendelkező jelentésrétegét, ami a szépirodalmi művekben, de a kritikákban is tetten érhető.

 

A trauma kivet bennünket a mindennapok normalitásából, áthelyez egy olyan világba, amiben nem tudunk tájékozódni. Ebből kiszakadni úgy lehet, hogy létrehozunk egy olyan nyelvet, ami által feldolgozhatóvá válnak az események. A kritikusok azt is összevetették, sikerül-e ezekben a regényekben megalkotni azt az irodalmi nyelvet, amivel a traumát meg lehet szólítani. Egyetértettek abban, hogy a megjelenített háború mindkét esetben felszabadítja a nyelvet a köntörfalazás, a körülírás kötelezettségétől, melynek révén a dolgok önnön nyersességükben válnak kimondhatóvá, de ezáltal túllépnek a puszta trágárságon is. Sirbik Attila könyvében kevés a leírás, folyamatosan gördül a cselekmény, gyakran az elliptikus megfogalmazások, illetve az elhallgatások válnak jelentésessé. Danyi Zoltán szövegében leíróbbak a mondatok, az író alaposan körüljár egy-egy képet, a trauma a cselekményen túl az alpári és a hiperesztétizált kifejezéskészlet közötti feszültségben is tetten érhető, mint amikor az egyik fejezetben 40 oldalon keresztül olvashatunk az elbeszélő vizelettartási problémáiról.

 

A dögeltakarító főhőse szó szerint képtelen megemészteni azt, mi történt vele és körülötte a háborúban. Komoly emésztési és vizelési problémákkal küzd, de a gondolkodási sémáit is a fiziológiai szükségletek mentén alakítja: aszerint osztályozza az egyes országokat, hogy milyenek a nyilvános vécék. A metabolizmus és az ennek megfelelő metaforikus szál tehát nagyon kifejezett a szövegben. A vitázók úgy vélték, hogy ez a fajta metaforizációs gyakorlat visszavezethető az identitás problémáira: a főhős vajdasági magyar, aki részt vesz egy olyan délszláv háborúban, ahol a szerbek, a horvátok és a bosnyákok irtják egymást – a rétegzett idegenséget érez saját magával szemben, az emésztési problémái pedig ezt juttatják kifejezésre. A periszataltikus problémák részletezése jelentéssel bír, sőt egész emésztőszervi metaforika is kiolvasható – állapították meg –, amely az egyén megbomlott fiziológiai folyamatain túl az egész jugoszláv térség és identitás széthullásának megnyilvánulása is. Ez a réteg mindkét szöveg szerkezetét erősen befolyásolja, de semmiképp nem nevezhető hatásvadász megoldásnak.

 

Az est folyamán már felmerült a tenger motívuma, amely a két regényt is összekapcsolja, és a St. Euphemia címbén is megjelenik. A vajdasági magyar irodalom egyik központi kategóriájának legendája Tolnai Ottóhoz kötődik, aki egyszer úgy nyilatkozott, hogy a vajdasági magyar írókat az különbözteti meg a magyarországiaktól, hogy van tengerük. A tenger azonban már az ex-jugoszlávság toposza, mert a délszláv íróknál is ugyanígy megjelenik ez a tenger-fétis, hiszen az Adria emblémája lett ennek a térségnek. Ahogyan 500 km választja el Rovinjt és Splitet, a két regény tenger-képe is elkülönböződik egymástól: előbbinél főleg a nosztalgia és a gyermekkor felidézése, másik esetben jugoszláv lét és eszmeiség kapcsolódik hozzá. Elhangzott az az önironikus álláspont is, mely szerint a magyar kritikus és a vajdasági magyar kritikus között az a különbség, hogy az utóbbinak komoly tenger-fétise van, és akkor is képes tengert olvasni, ha a szövegben folyó van.

 

Ennél a pontnál végérvényesen beeveztünk a vajdasági kikötőbe, hiszen lehetetlen lett volna megkerülni azt a kérdést, van-e ezeknek a regényeknek közvetlen és konkrét előzményük, vagy új paradigmát nyitnak a vajdasági magyar irodalomban. Lehetséges előképként felvetült Végel László Makrója, Tolnai Világítótorony eladó és Lovas Ildikó Kijárat az Adriára című regénye, végül azonban kritikusok arra jutottak, még ha attitűd tekintetében a Makrót érzik legközelebb ezekhez a szövegekhez, ez nem a legkézenfekvőbb előkép, a megpróbáltatásoknak, a társadalmi kihívásoknak, a megformálható anyagnak is csak nagyon kis része van benne abból, ami Danyi Zoltán és Sirbik Attila a maguk regényeiben tematizálnak. A jelen művészeti közegében nem elsősorban előképeket, hanem kortársakat, párhuzamos törekvéseket kell keresni: az exjugoszláv térség szétbomlasztásáról napjainkban Danyi Zoltánon és Sirbik Attilán kívül prózában Jódal Kálmán, a színház nyelvén pedig Urbán András tud hitelesen megnyilatkozni.

 

Szó esett arról a különös, de nem példa nélküli egybeesésről, hogy két ennyire hasonló tematikájú regény egyazon évben jelent meg. Az est végére kiderült, olyan ez, mint David Bowie száma, amiben benzinnel oltják a tüzet – részben jó, hogy együtt jelentek meg, mert a recenziók hivatkoznak a másikra, de ha lett volna 14 hónap különbség a két regény között, a kritika másként kezelte volna a szövegeket. De az is érezhető, hogy a magyarországi kritika óvatosan nyúl a vajdasági magyar irodalomhoz.

 

A megnehezített értékeléssel csak az utolsó percekben szembesültek a tusázók, hiszen a szövegeket nem csak önmagukban, hanem egymáshoz viszonyítva is pontozni kellett: a St. Euphemia 8,7 ponttal az eddigi évadok egyik legkedveltebb könyve lett, míg A dögeltakarító a maga 9,3 pontjával a valaha elért legmagasabb pontszámot szerezte meg, ezzel a mindenkori tusacsúcstartóvá lépett elő.

 

Fehér Dorottya