Hírlevél feliratkozás

Keresés

„Nem hiszem el, hogy ebben a világban kell élni!”

Soltész Béla lesz az új Moldova György? Borbáth Péter a fiatal író harmadik kötetének bemutatóján, a Gólya Presszóban ezt is felveti: a latin-amerikai útleírás, a Clandestino, valamint a Rabszolgasors című regény után Inbox címmel jelent meg az „új Moldova” novelláskötete, miközben már legutóbbi latin-amerikai kalandozásairól is készül két újabb kiadvány és a novellaírással sem áll le.

Borbáthnak, a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában megjelent Inbox szerkesztőjének, egyben az est moderátorának nem is nagyon kell kérdésekkel bajlódnia, Soltész mesél magától is. Az évek óta gyűlő, most végre kötetbe rendeződött novellákról elmondja, hogy általában rövidek, egyes szám első személyű az elbeszélőjük, a referenciális olvasatot azonban kizárják a női, illetve más társadalmi közegben élő, más foglalkozású narrátorok.

 

(galéria nyílik)

 

Történetei tehát nem, vagy csak részben saját sztorik, sokkal inkább lopottak és kitaláltak, amelyek azonban emocionális töltetűek. És hogy mi volna ez az emocionális töltet? „Valami olyasmi, hogy bazmeg, a kurva életbe, nem hiszem el, hogy ebben a világban kell élni!” – válaszolja a szerző a moderátori kérdésre. A könyvbemutatóra persze kevésbé jellemző ez a fajta keserűség és indulat, és az egyes darabokat olvasva-hallgatva kiderül, magukra a szövegekre sem.

 

A könyvbemutatók megszokott elemeit rendhagyó irodalomóra egészíti ki, konkrét novellák születésének körülményeibe láthatunk bele, és megtudhatjuk, mit is jelent Soltész számára a csapatmunka. Szakmabeli és „civil” barátok váltják egymást a színpadon, olyanok, akiknek valamilyen formában részük volt a szövegek születésében. A szerzőnek voltak például olyan segítői, akikkel terepmunkának álcázva járták a talponállókat, ihletet merítve az elbeszélésekhez.

 

A munkahelyi frusztrációt, a főnök, a marketinges, a pénzügyes és a titkárnő „nagy családját” egy programozó szemével bemutató novellához (Játékmester) például kellett az italozás, de az italozás mellett egy nem geek informatikus és egy nem informatikus geek cimbora szakmai tanácsadása is szükségeltetett. Emlékezetes és jellegzetesen kocsmai darab viszont a pesti bulinegyedben péntek éjszaka bolyongó fiú története (K), aki egy lányt és egy szórakozóhelyet keres – utóbbiról csak annyit tud, hogy K-betűvel kezdődik a neve.

 

Borbáth kérdésére válaszolva Soltész elárulja, a folyamat azért nem mindig olyan egyszerű, hogy csak úgy leitatja a barátait, begyűjti az őt érdeklő információkat, amikből aztán megalkotja a történeteket. Már csak azért sem, mert amikor felmerült, hogy minden közreműködőnek fizet egy italt, elkezdett számolni, és a pohár ászok tűnt a legoptimálisabb választásnak. Az író szerinte tolvaj is egyben, aki hazudik, sms-írásnak álcázva például a jegyzetelést.

 

Meg aztán ott van a FISZ prózaszemináriuma is, amely olyan, mintha a Harcosok Klubjának irodalmi változata lenne: a fiatal író először csak nézi és hallgatja, ahogy a résztvevők szétcincálják egymás szövegeit, majd ő is beszáll, vállalva a veszélyt, hogy egy-egy írást, amit ő maga már egészen vállalhatónak érez, hozzá hasonló életkorú és kvalitású kollégái zúzzák darabokra, és rakják össze újra betűről betűre. Hasonló körülmények között született a Másodkéz című novella, amelyet Mécs Anna, a FISZ prózaműhelyeinek egyik állandó résztvevője olvas fel.

 

Borbáth reméli, talán nem csak a megszokott szűk irodalmi közeg alkotja majd az olvasótábort. Szerinte Soltész, ahogy a jó novellisták általában, a sűrítés mestere: az olvasó röhög, aztán egyszer csak gyomron vágja valami, az író pedig mérnöki pontossággal adagolja ezeket a gyomrosokat. Történetei a körülöttünk lévő világ jellegzetes helyszíneit, lakó-, munka- és szórakozóhelyeit ábrázolják, tipikus mai figurákat mutatnak be. Néha tényleg nehéz elhinni, hogy ebben a világban élünk, de a szerző gondoskodik róla, hogy nevetni tudjunk rajta.

 

Szarka Károly