Hírlevél feliratkozás

Keresés

Vadul unatkozni

A József Attila Kör szeptemberben indította el JAK Retró néven futó beszélgetéssorozatát, ahol az 1982-től megjelenő JAK-füzetek kerülnek újraolvasásra. A gesztus célja, hogy szerzők és olvasók, mesterek és tanítványok az emlékezet gyakorlataiként és gyakornokaiként ne csak felelevenítsék a huszadik század végi magyar irodalmat, hanem újraértelmezzék azt a mai kontextusában.

Harmadik alkalommal, november 16-án sem változott a helyszín, az Örkény István könyvesboltban csak a beszélgetők cserélődtek: Garaczi László volt a meghívott, akit első kötetéről Kerber Balázs költő és Szegő János szerkesztő, kritikus kérdezgetett.  

 

Garaczi Plasztik című debütkötete 1985-ben jelent meg a JAK-füzetek sorozatban, ami valójában a második kötete volt. A legelső kötettervét már négy éve elfogadták, de csak 1986-ban jelent meg a Magvető kiadásában, A terület visszafoglalása a madaraktól címmel. Ez a késlekedés jellemző volt a korabeli viszonyokra, épp ezért vált szükségszerűvé egy olyan sorozat indítása, amely olcsó kivitelben, gyorsan képes reagálni a változásokra, új szerzőket tud bemutatni, felkarolva a fiatal generációt.

 

A kötet újraolvasása azért is időszerű, mert néhány nappal ezelőtt, november 12-én tartották Garaczi új kötetének, a Wünsch hídnak a bemutatóját, így most keretbe foglalva beszélgethettek a szerzővel az eddigi életműről.

 

Kerber Balázs indításként így jellemezte a Plasztikot: vad, absztrakt, érdekes fantáziával dolgozó szövegek összessége, melyeknek szervezőelve a mozaikosság. Garaczi korai köteteire jellemző emlékbetörések, látomásdarabok alaptémákká állandósultak az idő során, amelyek megjelennek a lemur-sorozatban is. A Wünsch híd, amely a negyedik lemur-vallomás, nemcsak tematika és önéletrajzi mozzanatok szempontjából merít az első kötetekből, hanem a szöveg szerveződése, építkezése is hasonló.

 

A Plasztik első részében hat rövidebb szöveg található, amelyeknek sajátos lüktetése és asszociatív gondolatfűzése „elszállósabbnak” tűnhet az olvasás során. A második rész a kötet címadó elbeszéléséből áll, amelynek koncepciója (narratív szempontból is) jobban követhető: 32 fejezete a magyar kártya lapjainak megfelelő fejezetcímekkel van ellátva. A Plasztik önéletrajzi ihletettségű mozzanatokat tartalmaz, amelyeket a szerző elég gyakran egy buli végén, mikor már mindenki bealudt, vagy épp másnap „reggel” jegyzett le a rongyos kisfüzetbe, az éjszakai benyomásokból merítkezve. Azért beszélek mozzanatokról, mert nehéz másként megnevezni ezeket a fiatalság mámorában érzékelt képeket, amelyek a „szabadság fokát” prezentálták, miközben távoli kulturális eseményeket is beleszőtt, mint például az 1968-as párizsi diáklázadásokat. Garaczi szerint számára az elemi akciók leírása, elmesélése idegen volt, a közeg nem engedte, hogy egy nyelvet alakítson ki ezek elmondására. Így főként a kis dolgokra fókuszált, a reáliák kerültek középpontba – hagyva némi valóságalapot, kapaszkodót az olvasónak –, és az általuk keltett feszültség bontakozik ki a szövegben. A vizuális élmények beemelése is szempont volt a kötet készítése során, mivel Garaczi a gesamtkunstwerket nagyon fontosnak tartotta: filmklubba, koncertekre járt, a képzőművészet és zene kombinációja során a videoklippek is érdekelték, az akkori performanszokat úgy próbálta körbeírni, mint amilyen manapság a slam poetry. A kötetbeli képeket montázs technikával készítették az egyik barátjával, és ezek a képek alkalmazkodnak a szövegvilághoz. Így a Plasztik egy „képnek” a megírása, egy nagy felületű vizuális tér kibontakozásaként is értelmezhető, melynek fragmentáltsága, tágabb perspektívából vizsgálva, a közelgő társadalmi változások érzékelését is magában hordozta.

 

Az első kötetek szövegeinek mozaikossága megteremtette a műfajok közötti átjárást, amelyet Garaczi a neoavantgárd konceptuális és provokatív voltával magyaráz. A műfaji meghatározottságot a szabadság korlátjaként értelmezték, így jellemző volt a nyolcvanas-kilencvenes generációra a műfajellenesség. Viszont ha nincs tisztázva a műfaj, elbizonytalanodhatnak az olvasók, sőt még a kritikusoknak is problémát okoz a szöveg definiálhatatlansága. Balassa Péter egyszer bevallotta Garaczinak, hogy a prózája elemezhetetlen számára, mert minden hagyományt elveszít, nem lehet fogást találni rajta. Egyrészt azért volt megtévesztő a Garaczi-próza, mert kezdetben Esterházy Péter és Nádas Péter, a prózafordulat két nagy szerzőjének hatása erősen érződött a szövegeken. De Garaczinak teljesen más volt az addigi élettapasztalata, más környezetből érkezett, másképp szocializálódott, így a saját nyelvét gyúrta össze például Esterházyéval, felismerve a nyelvvel való játék inspiráló voltát. Viszont Garaczit abból az aspektusból lehetett megkülönböztetni Esterházytól, hogy őneki nem volt egy főnyelve, amely a regiszterek közötti játék során élesen kiemelkedik, és ezáltal felismerhetővé tette volna prózáját. Ez a radikális váltás, a hagyomány elengedése azt is feltételezte, hogy az új generáció esetleg tagadni akarja a prózafordulatot is.

 

Garaczi indulásakor még nem volt olyan kiforrott és mediálisan rétegzett irodalmi közeg, mint amilyennel a mai fiatal generáció találkozik. Későre ismerte meg a kortársait például – viszont a megismerkedés felszabadítóan hatott rá. Feloldotta az addigi görcsösséget és bizonytalanságot, megnyugtató volt látni, hogy a többiek is olyan problémákon gondolkodnak, és olyan témákat írnak meg, mint ő. A JAK és az Örley kör jelentette számukra a találkozási pontokat. Mivel az Írószövegtség hatóköre alá tartoztak, így lehetővé vált a nyilvános szervezkedés, felolvasóestek rendezése. Ez a csoportosulás keretet és valamiféle koncepciót, ideológiát adott a kiáramló szövegeknek. Az Örley kör keretein belül igazi műhelymunkára volt lehetőségük: könyveket olvastak, egymás írásait elemezték, tudatosan egymás szövegeit intertextusként használták fel, kialakítva egy hálózatot.

 

Garaczi eleinte nem hitt abban, hogy író lesz, az első pár kötetet is csak „védőernyőnek” érezte, amelyekkel a szülők támadásai és a hatóság ellen védekezhet. Akkoriban két baráti társaság között lavírozott: a punk banda (akikkel kocsmázott, bulizott, és akikről az izgalmas karaktereket mintázta) és az irodalmár barátok (akikkel az egyetemen, Kukorelly Endre lakásán, vagy az Astoria szálló halljában tartott Örley körön találkoztak) között nagy ellentét húzódott. Garaczi próbálkozott, hogy a két világot közelítse egymáshoz, de ez nem volt eredményes. Egy ideig párhuzamosan jelen volt mindenhol, aztán fokozatosan kimaradt a bulikból, mert az irodalmi életben való helytállás teljes embert igényelt. Példát is felhozott, hogyan járt az, akinek zseni létére nem maradt fenn a neve, mert nem szerette a zajos társaságokat, a közösségi feelinget, ezért rövid idő alatt eltűnt az irodalomból.

 

Miután az írás lett Garaczi főfoglalkozása, próbálta megtartani a spontaneitás illúzióját a szövegekben, miközben tudatosan hozta létre a kötetek koncepcióját. A harmincas éveiben már lenyugodva, családapaként a memóriamezőből írt, a bulik felelevenített képeit újrahasznosította, amelyek visszatérő toposzokká váltak az új kötetekben. A munkamódszere sem változott sokat, ugyanúgy babrál a szövegekkel, többször átírta, formálgatta őket, csak most még alaposabban dolgozik. Hiába is, lejárt az az idő, mikor még lehetett „vadul unatkozni”. 

 

Sárkány Tímea