Hírlevél feliratkozás

Keresés

Posztapokalitptikus magánmitológia

Az Olvass be! kritikai beszélgetéssorozat április 14-én negyedik évadának első állomásához érkezett, melynek alkalmával Benedek Miklós 2014-ben megjelent Mintha emberekből állna című verseskötete került az ifjú, ámde annál szigorúbb bírák, Antalovics Péter, Dancsó Andrea és Rizsányi Attila terítékére.

Berényi Emőke kérdésére, vajon Benedek Miklós költészete beilleszthető-e az Újhold hagyományára visszavezethető újkomolyság lírapoétikai áramlatába, az ítészek elmondták, ezeket a verseket nehéz egyetlen átfogó kifejezéssel jellemezni, fel lehet ugyan őket címkézni, mégis gyakran csusszannak ki a szigorúan körülhatárolt értelmezési keretek közül. Konszenzus született annak kapcsán, hogy már az első kötetben is szembetűnő alulretorizáltság és alulstilizáltság olyan stíluseszközökként vannak jelen, melyek a benedeki versvilág jól felismerhető hangulatait és poétikai szituációit teszik lehetővé. Ha a további kulcsmozzanatokból listát kellett volna készíteniük, a kritikusok bizonyára bajban lettek volna, ám ezt megelőzendő, a szövegekben tetten érhető prózapoétikához, történelemhez és történetmeséléshez való vonzódást emelték ki.

(galéria nyílik)

A Mintha emberekből állna öt nagy fejezetből áll össze, melyet futball tematikájú prológus- és epilógusversek foglalnak keretbe. A Lapok és poharak című tíz egységből álló utolsó ciklus okozott a beszélgetőknek leginkább fejfájást, hiszen számos lehetőséget kínál: egyrészt ez a legszemélyesebb hangot megütő szöveg-együttes, melyet dialogikusságának köszönhet, s éppen ezáltal illeszkedik kevésbé a tematikusan felépített ciklusok egységébe, másrészt olyan perspektívákat nyithat meg ebben a költészetben, melyek akár a következő kötet erővonalaiként is felfoghatóak.

 

Az ítészek egyetértettek abban, hogy a szerző prózaverseiben gyakran érhető tetten a játékos intertextualitás, viszont megoszlottak a vélemények, hogy vajon tényleg a posztháborús nemzedék felnőtté válásának verses regényét tartja-e kezében az olvasó, vagy inkább általánosabb jellegű háborúértelmezésről van itt szó. A posztháborús nemzedék kategóriája is felvetette a problémát, vajon azokra vonatkozik, akik egyáltalán nem éltek át semmiféle háborút, vagy azoknak az embereknek a csoportját jelöli, akik nem aktívan vettek részt a háborús történésekben, mint például a nők és a gyerekek. Legmegfelelőbb kifejezés a benedeki líra háborúképzetére a posztapokaliptikus életérzés lehetne, amely olyan szubjektumokat jellemez, akik egy-egy nagy világégés utáni sivár világba születtek, és újra akarják teremteni a civilizációt és a kultúrát, mint az Út vagy a Mad Max hősei. Ezt a barbár, limesen túl megképződő líravilágot bölcs sztoicizmus jellemzi, a szövegek térképzeteinek fontos szervezőelemei a határok, melyek innenre és túlra osztják fel a tereket – mindez elsősorban a Nématérképekről című ciklusból derül ki, de ugyanígy a pogány mitológiákat megidéző szellemvilág és táltosok is szerves részét képezik a Mintha emberekből állna jellegadó verseinek. A kötet képanyaga, Blaskó Árpád röntgenképmanipulációi is azokat a lehetőségeket aknázzák ki, melyek a katasztrófák után nyílnak: a montázstechnika révén olyan dolgok válhatnak eggyé, melyek korábban csak önmagukban voltak elképzelhetőek, hiszen emberek és állatok hibridjei képződhetnek meg.

 

A kötet címének megfejtései között felvetődött, hogy az elbeszélői hangok variálhatóságának lehetőségeiről van szó, a mindig aktuális elbeszélőnek is lehet több személyisége, ami enyhe skizofrén jelleget kölcsönöz neki. Ugyanakkor a mai világban folyamatosan pszeudocsoportok jönnek létre, amikor egy csoport egyetlen emberből áll, az olvasók pedig nyomon követhetik az én bolyongásait, egyszemélyes magánmitológiájának megalkotási kísérleteit. A hallgatóság a beszélgetés végén pedig azt is megtudta, hiába hajlik a versek narrációja a próza irányába, mégis ízig-vérig költészet az, ami kibontakozik a kötet lapjain. Benedek Miklós műveinek legnagyobb kihívása megragadni azokat a sajátosságokat, amiktől ezek a szövegek verssé válnak, hiszen a költő a prózamondatok erős hangulatteremtő képességét emeli át szövegeibe. Egy korábbi kritika verses prózaként definiálta ezt a fajta lírai nyelvet, mely fölött Esterházy, Nádas és Darvasi őrködnek biztonságot nyújtó apafigurákként.

 

Az est végén következett az elmaradhatatlan értékelés: Benedek Miklós második kötete diszkrét, ám de határozott 7.9 pontot kapott, ezt követően a jelenlévők között a fedőlap illusztrációjával ellátott bögrét sorsoltak ki a szervezők.

Fehér Dorottya