Világirodalmi segélykiáltás

Részletek

Decemberben, amikor Zelei Dáviddal interjút készítettem, a kötet még kiadás előtt állt, februárban pedig, amikor átvette a legjobb fiatal kritikusnak járó Bodor Béla-díjat, a 444 oldalas anyag éppen a nyomdába került. A FISZ és Jelenkor közös gondozásában megjelent könyvet mostantól, tehát márciustól olvashatjuk.

(galéria nyílik)

Lapozgatás közben a kezünkbe akad egy fekete könyvjelző. Rögtön jön a magyarázat, hogy miért: a Kazimír Bisztróban tartott könyvbemutatót az egyik szerzőre, Kálecz-Simon Orsolyára való emlékezés vezeti fel. Az egészen fiatalon elhunyt irodalomtörténész azon kevesek egyike volt, akik Magyarországon a horvát irodalommal (egyáltalán világirodalommal) foglalkoznak.

A Fiatal Írók Szövetsége Horizontok című világirodalmi sorozatát Izsó Zita, Lesi Zoltán, Urbán Bálint és Zelei Dávid szerkesztik. Közös munkájuk első kézzel fogható eredménye a Világtalanul? Világirodalom-kritika Magyarországon című könyv, amelynek szövegeit Zelei Dávid válogatta és szerkesztette, és a kötet bevezetőjét is ő írta.

Pogrányi Péter kérdéseire válaszolva a Kazimír közönségének is elmondja, amit ott leírt, illetve az említett interjúban és díjátadón, meg persze máshol is elmondott korábban: bár arányaiban viszonylag sok világirodalmi mű jelenik magyar fordításban, ezek kritikai visszhangja jóval halkabb a hazai szerzők könyveihez képest. És míg egy közepes képességű fiatal magyar író akár tucatnyi kritikára is számíthat, egy jelentősebb orosz szerző regényével legfeljebb két kritikus foglalkozik.

Hogy a harmincöt irodalmár szövegeit magába foglaló kötet megszülethessen, abban közvetve Vári Györgynek is van szerepe, még ha 2012-ben nem is sejtette, hogy a Magyar Narancsban megjelent cikkének ilyen hatása lesz. Abban az írásában kijelentette ugyanis, hogy Magyarországon világirodalom-kritika alig létezik, Zelei pedig szerette volna bebizonyítani, hogy ez az állítás nem igaz.

A heti- és napilapok, a nyomtatott és az online irodalmi folyóiratok tüzetes átvizsgálása, illetve a kötet összeállításának nehézségei aztán részben Várit igazolták: hiába van egy kicsivel több világirodalmi mű a könyvpiacon, mint ahány magyar, egy külföldi szerző könyvének egyetlen kritikájára nagyjából kilenc magyar könyvről írt elemzés jut.

Persze, hiszen az elismert hazai írók tekintélye megkérdőjelezhetetlen, az ő könyveik soha nem maradnak recepció nélkül, a fiatal író pedig – és ez volna Zelei egyik fő vádpontja – jól ismeri a fiatal kritikust, ugyanarra a bölcsészkarra jártak, ugyanabban a kocsmában söröznek, így aztán jogosan reménykedik, hogy amikor cimborája kezébe nyomja legfrissebb kötetét, ő majd írni fog róla valami szépet.

Ugyanakkor Nabokovnak például nincsenek barátai az ELTE bölcsészkarán, és ha a szikár tényeket figyelembe vesszük, már nem is lesznek… De ha igazságosak vagyunk, és megjegyezzük, hogy a recenziók születésében természetesen nem minden esetben játszik szerepet haverság, és léteznek egyéb praktikus szempontok is (magyar kritikus a magyar irodalmat ismeri, illetve a szerkesztője mondja meg, miről írhat és miről nem), akkor is szembetűnő az aránytalanság.

Világirodalom-kritika azonban mégiscsak létezik Magyarországon, bár kétségtelenül nem az ágazat legvirágzóbb szegmense. Zelei szerint, még ha nagyítóval is kell keresnünk őket, találhatunk legalább három tucat komolyan vehető, külföldi szerzőkkel (is) foglalkozó magyar kritikust. Szétszórva, egymásról is keveset tudva működnek, sokukat költőként, íróként vagy műfordítóként ismerjük, már ha ismerjük egyáltalán, esetleg civilben egyetemi oktatók, vagy valami egészen más területen dolgoznak.

Az ő esszéiket tartalmazza tehát a kötet, ami két részből áll: az első rész zsánerkritikákat és fordításkritikákat tartalmaz (felhívva a figyelmet arra, hogy ezekben a műfajokban még a fent említett arányokhoz képest is borzasztó kevés írás születik), a második rész pedig földrajzi helyek, illetve nyelvek szerint csoportosítja a szövegeket. A cél az volt, hogy az egyes könyvekről szóló kritikák párbeszédet folytassanak egymással, és hogy legalább három legyen belőlük. Néhol azonban a szerzőnek meg kellett elégednie kettővel is…

Mert a teljes reflektálatlanság nemcsak a kínai vagy éppen a belga regények magyar fordításának sorsa, de még a szomszédos országok, Ausztria vagy Horvátország irodalma is teljesen ismeretlen idehaza. És hiába van ezekhez képest valamivel jobban szem előtt például az olasz irodalom, azt nagyjából mindenki Umberto Ecoval azonosítja.

Hogy az okok között még mélyebbre ássunk, Zelei megemlíti a Mohácsy Károly-féle irodalomtankönyveket, amelyeken a mi generációnk is szocializálódott. Az elsős tankönyvben még a világirodalom van túlsúlyban, aztán a negyedik évfolyamra megfordul az arány. Összességében nagyjából kiegyenlített, de még ez is csak annyit jelent, hogy egy gombostűfejnyi országról ugyannyit kell tudnunk, mint a bolygó összes többi részéről, így történhet meg, hogy a finn irodalomról például a Kalevala létezése a legfrissebb információnk.

Szóval nincs okunk csodálkozni, viszont van min gondolkodni. A Világtalanul? egy pillanatkép a világirodalom-kritika helyzetéről, és ahogy Pogrányi megállapítja, tulajdonképpen egy segélykiáltás is. Az est házigazdája felszólítja a kritikusokat, hogy foglalkozzanak többet a világirodalommal, és javasolja az olvasóknak, hogy az első betűtől az utolsóig olvassák el a frissen megjelent kötetet.

Ami, ha nem is rövid zsurnálkritikákkal, de öt-tízezer karakteresnél nem hosszabb elemzéseivel az akadémiai közeg helyett az „átlag bölcsészt”, illetve az átlagos olvasót tekinti a célközönségének. Ha pedig az átlagos olvasó kedvet kap, hogy elolvassa valamelyik kritika tárgyát is, nagy valószínűséggel be tudja szerezni azt, mert a szerkesztő olyan könyveket válogatott be, amelyek bolti forgalomban kaphatók, és magyarul is olvashatók. Minden adott tehát, hogy a segélykiáltás meghallgatásra találjon.