Vendégei vagyunk az irodalomnak

Részletek

Lászlóffy Csaba Az út, akár egy hosszú mondat (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2014) című esszékötetét mutatták be nemrégiben a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávézóban. A meghívottat Szilágyi Júlia irodalomkritikus méltatta. A könyvről Varga Melinda költő, az Irodalmi Jelen munkatársa kérdezte.

(Kiss Júlia felvétele)

Lászlóffy Csaba József Attila-díjas erdélyi magyar költő, író, műfordító, esszéista Az út, akár egy hosszú mondat című esszékötete bemutatójára december kilencedikén került sor Kolozsváron, a Bulgakov irodalmi kávéházban. Ahogy az a fülszövegben is olvasható, „a lírával rokon, legszemélyesebb esszétípust közelítik meg Lászlóffy Csaba kötetbe foglalt újabb esszészövegei. A kötet monológjai jórészt más dimenzióban teremtenek fegyelmet, szerkezetet, s közelítik meg a valóságot”, amelyeket az est során a szép számban összegyűlt fiatal és idősebb generációt képviselő közönség is megismerhetett. Ráhangolódásként a szerző felolvasott két esszét, amelyek hangulata és mondanivalója felkelti bármely korosztály érdeklődését, hiszen olyan témákat jár körül, mint a boldogságkeresés kiszámíthatatlansága, az időhöz való összetett viszonyunk, emberi kapcsolatok, hétköznapjaink legapróbb részletei, amelyek mögött egy mélyre szétágazó értelmezési háló bomlik ki, egy sajátos világlép, amit a figyelmes olvasó is magáénak érezhet.

Szilágyi Júlia irodalomkritikus, esszéista az új kötet méltatója, egy megmosolyogtató kérdéssel kezdte: „Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?” Erre szerinte sokan azt válaszolnák, hogy „Vendég”. Tulajdonképpen mi is vendégei vagyunk az irodalomnak, és a vendégségben levés, mint ünnep, egyre ritkább, mivel a technika fejlődésének következtében kevesebbszer veszünk a kezünkbe könyvet. Pedig a könyv és a könyvkapás is egy ünnep, aminek ezen az estén mi is részesei voltunk. Egy olyan könyv lett a miénk, aminek már a címe is sejteti különlegességét a kettős metaforával, hogy itt az életről lesz szó, amit  nem lehet megkerülni. Az életet alkotó időről: a szerző saját életének idejéről, a megszólítottak idejéről, a megemésztett időről, az írás idejéről, az olvasás idejéről, a hátralevőről. A művek ezért is állhatnak közel az olvasóhoz, mert a vendégségbe hívott érdeklődésünket csigázzák fel, emellett a mester az olvasót munkatársként tiszteli az alkotás fájdalmában és örömében, magában az emlékezésben. Az emlékezéssel kapcsolatban megemlítette a szerző az egyik – kötetben szereplő – esszéjét (Az emberkerülő álma), melyet Szabó Gyula emlékére írt. Ebben érzékelhető a lebegés szabadsága, ahogy a líra, próza és bölcselet egymásra talál. Szilágyi Júlia szerint a halottra való (meg)emlékezés kiteljesíti a kötetben megkonstruált világot, amely összefüggésben van valamiféle kozmikus kétellyel. Másik fontos jellemvonása a kötetnek az, hogy gondolkodásra késztet, nem kínálja tálcán az élményt, újra és újra el kell olvasni az ehhez hasonló sorokat, hogy értelmezzük mélységüket és érezzük magasságukat: „A kézzelfogható igazságokhoz vezető út nem zárja ki, hogy kézzel fogható mocsokban kell járnod. Ellenkezőleg.” (Megtisztulás, avagy a nyelv logikája), „A költő úgymond örökké emlékezik (a szavaknak valamikor súlya volt) – nem a fáradtság, nem is az öregedés; de az, ami mégis bosszantóan elmosódik. Talán mert túl közelről nézzük egymást. A pusztaságban minden teljes lész majd, a kétségbevont, a megmagyarázhatatlan is.” (Az utódok esélye, Az előre emlékezés zsoltára).

Ezt követően Varga Melinda beszélgetett a szerzővel. Első impressziója a kötettel kapcsolatban az volt, hogy sok irodalmi és filozófiai utalással találkozunk; idézetek, parafrázisok tűnnek fel olyan szerzőktől, ajánlások szerzőkhöz, mint például Arany János, Jorge Luis Borges, Tolnai Ottó, Rainer Maria Rilke, Orbán Ottó, René Char, Jékely Zoltán, Andrei Bitov stb. A kérdésre, hogy kinek dedikálná szívesen a kötetet, a válasz elmarad, de helyette azokról beszél, akiknek a munkásságával azonosulni tudott pályája során; megemlíti Joseph Brodsky, Arthur Rimbaud, Charles Baudelaire, Isidor Ducas, Albert Camus, Michel de Montaigne, Cs. Szabó László nevét, akiknek munkássága példaértékű számára, elődként tekint rájuk.

A másik kérdés az esszé műfajára vonatkozott. Ennek kapcsán kiderült, a szerző a műfaji besorolást nem szereti, célja szakmailag lebontani a műfajok közötti határokat. Nemes Nagy Ágnestől idézi, hogy az esszében és a költészetben nagy szerepe van a kultúraanyagnak, ezért is valósulhat meg könnyebben a határátlépés, mert fedik egymást a végiggondolkodásra szánt témák. A költemény egy intellektuális esszé Schlegel szerint, és nem másabb, mint a pszichológia, mert az esszének is vannak kifejezhetetlen tartalmai, amit csak sejtetni lehet. Ez a tény megköveteli a szöveg és olvasó egyesülését, együttműködését.

Mikor felvetődik a szótár fogalma – mint az érzések, gondolatok egy biztos helyre gyűjtésének lehetősége –, inkább azt mondja a szerző, hogy a „kaland” fogalom találóbb lenne.  Az emlékezés is része ennek a kalandnak, része a mának és a mindenkorinak, amely metaforák, sejtetés, asszociációs villanásokkal egy logikai szerkezetbe épül bele a kötet szövegeibe. Az emlékezésről nem lehet hazudni, mint ahogy az esszében sem lehet, az egy érettséget sugárzó műfaj, ellentétben a lírával, amely egy kamaszságot sugall, szerepjátékok illúziója. Szerinte az esszékben megjelenő lírai betétek az olvasótól függnek, hogy ő mennyire tekinti őket lírainak. Sőt, még az is, hogy az esszét milyen műfajúnak akarja olvasni, és ebben az olvasásban hogyan tudja magáévá tenni a gondolatokat.

Az est zárásaként Dávid-Kacsó Soma és László Györgyi cselló- és zongorajátéka emelte még ünnepibbé a hangulatot, David Popper Magyar rapszódiáját adták elő, majd egy újabb novellát hallhattunk az új kötetből.

Ezt követően és nagy meglepetésünkre, mikor a jelenlévő fiatal költőgenerációból néhányan dedikáltattuk a kötetünket, Lászlóffy Csaba szemei felcsillantak nevünk hallatára, mivel olvasta az Irodalmi Jelen Debüt rovatában megjelent alkotásainkat, így kiderült, figyelemmel követi az új generáció szárnybontogatásait.