Két szólam

Részletek

Sebesi Viktória 1992-ben született Budapesten. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem harmadéves hallgatója. Kritikus, az irodalomelmélet és a kortárs irodalom foglalkoztatja.

A budai Hadik Kávéház galériája hangulatos környezettel szolgált a FISZ Kritikustusa címmel hirdetett eseményhez, amely október 29-én került megrendezésre. Az est moderátora Antal Nikolett, beszélgetőtársai pedig Hansági Ágnes, Szekeres Dóra és Lengyel Imre Zsolt voltak. Dragomán György nemrég megjelent Máglya című regénye kapcsán felmerülő problémák és olvasatok képezték a beszélgetés témáját. A galéria alatti kiszolgáló- és vendégtérből felszűrődő hangok – csészék, poharak csengése, a társalgások összesűrűsödő alapzaja – megadták az est ritmusát, mintha csak egy fesztelenebb, de színvonalas és izgalmas kávéházi beszélgetésben vennénk részt: a meghívott kritikusok értő – ugyanakkor akár a laikusok, vagy a regényt nem olvasók számára is érthető és élvezetes módon beszélgettek Dragomán György új regényéről.

Antal Nikolett a beszélgetés indításában elmondta, Dragomán György A fehér király – akár kultikusnak is tekinthető regény – szerzőjeként vált igazán ismertté, amely után kilenc év telt el a Máglya megjelenéséig. A felvezetésből kibontakoztatott kérdéskör egyrészt arra irányult, hogy a meghívott vendégek mit gondolnak, sikerült-e az írónak elérni az első könyv színvonalát és túllépni annak „nyomásán”. Másrészt pedig arra, hogy mindezek ismerete befolyásolta-e az ő értelmezésüket a regény olvasásakor. Szekeres Dóra és Hansági Ágnes pozitív véleménnyel voltak a könyvről, Lengyel Imre Zsolt viszont problematikusnak talált bizonyos elemeket a regényben (mindezeket alább kifejtem), bár azt is megjegyezte, hogy neki semmilyen személyes kapcsolata, érzelmi kötődése nem volt a szerző korábbi írásához, tehát A fehér király sikere nem volt befolyással az ő olvasatára. Arra a kérdésre, hogy tekinthető-e az új kötet A fehér király folytatásaként, a meghívott kritikusok azt válaszolták, hogy találni egyezéseket a két regény  között, (pl. mindkét esetben gyermeki perspektíva érvényesül és a szabadság-elnyomás kérdésköre kap hangsúlyos szerepet), de nem feltétlenül szükséges egymással szoros kapcsolatban interpretálni őket.

Hansági Ágnes szerint biztosan kijelenthető, hogy Dragomán a kisebb, rövid történetek megírásában kimondottan jó, amivel a beszélgetés többi résztvevője is egyetértett. A regény struktúrája kisebb történetekből épül fel és áll össze koherens egésszé. Az egyes elbeszélések már korábban is megjelentek, végül ezeket szerkesztette regénnyé a szerző. Ennek kapcsán merült fel az a probléma, hogy mennyiben sikerült valóban koherenssé fűzni, regénnyé alakítani a lezárt fejezetekből kibontakozó cselekményt. Lengyel Imre Zsolt egyik megszólalása éppen a töredékekből felépülő regényre vonatkozott. Számára a kis elbeszélések mindenféle indoklás nélkül véget értek egy ponton, kifejtetlenül hagyva, hogy miért éppen ott és akkor, továbbá hogy mi történt közvetlenül a fejezetek eseményei után. Hansági Ágnes ezzel nem értett teljes mértékben egyet, szerinte ugyanis a történetek valóban nem a tetőponton értek véget, ahonnan aztán a következő vagy egy későbbi fejezet folytatná, hanem lezárulnak, de ez – nézőpontja szerint –­ nem lehetetleníti el a szöveg egységes regényként való olvasását. Szekeres Dóra ehhez azt fűzte hozzá, hogy ő egy olvasási stratégiának tekintette ezt a gesztust, úgy gondolta, hogy ha a regényvilág ezt ajánlja fel, akkor ilyen módon kell olvasni a szöveget. Mindezekhez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a töredékesség oka talán úgy ragadható meg, ahogy a kislány igyekszik a múltját, jelenét és önmagát egységként megragadni a rövid, lezárt történetekben (pl. amire a fejezetcímek is utalhatnak: Egy (történet), Kettő (történet), Három (történet) stb. és nem Első, Második, Harmadik stb. fejezet).

Lengyel Imre Zsolt szerint a regény másik problematikus pontja a műfaji meghatározása: vagyis azt, hogy mennyire tetszett neki a regény, jelentősen befolyásolta, hogy milyen műfajba sorolták. Ifjúsági regényként egy színvonalas történet, viszont ebben az esetben nehezen érthető, miért felnőtteknek szánt szépirodalomként „kategorizálták”. Ugyanehhez kapcsolódott annak a kérdésnek az eldöntése, hogy a mágikus elemek hogyan képesek integrálódni a könyv szerkezetébe. Lengyel Imre Zsolt számára zavaró és indokolatlan volt a mágikus vonal beleírása, míg Szekeres Dóra úgy vélte, ez is az olvasáshoz kapcsolódott, amelyet mint felkínált olvasási stratégiát elfogadott. Hansági Ágnes a gyermeki világgal és narrátori pozícióval érvelt amellett, hogy az ilyen típusú elemek zavarkeltés nélkül megjelenhettek a regényben. Ezen a ponton vált kérdésessé, hogy a regény mágikus elemei mennyiben illeszkednek a közép-európai regény-hagyományhoz, és hogy a mágikus elemek hogyan egyeztethetőek össze a cselekmény fiktív történelmi kontextusával. Szekeres Dóra és Hansági Ágnes meglátásaival egyetértve, én is úgy éreztem, hogy a szöveg valóban olyan olvasási módot kínált fel a befogadónak, amilyennel nem vált problematikussá elfogadni a mágikus elemeket (főleg, ha figyelembe vesszük a címet és konnotációit).  Úgy gondolom, hogy a történelmi kontextus az elbeszélői pozícióból fakadóan szintén a mágikus vonásokban dolgozható fel. A nagymama múltja ugyanolyan fikció a kislány számára, mint a közösen gyakorolt mágikus rítusok, hiszen mindkettő képzelet kérdése.

A beszélgetésnek nagyjából a felénél Antal Nikolett egy hosszabb, – véleményem szerint túl hosszú – szövegrészt olvasott fel a könyvből, amely a nagymama egyik történetét tartalmazta. (A felolvasás magyarázata az volt, hogy aki nem olvasta kötetet, az is tudja követni a beszélgetés későbbi szálát: ez, bár figyelmes gesztus volt Antal Nikolett részéről, kissé meg is törte a beszélgetés addigi dinamikáját.)

A felolvasás után a nagymama és a kislány, Emma viszonyának, a két szólam egymás melletti működésének értelmezésére tettek kísérletet a beszélgetők. Lengyel Imre Zsolt a nagymama „mini-diktatúrájának” nevezte azt a kapcsolatot, ami kialakult az asszony és unokája között, és kifogásolta, hogy a kislány mindent nagyobb ellenkezés nélkül el is fogad az új élethelyzetben. Mindez – utólagosan végiggondolva, – talán az egyik legjelentősebb probléma a regényben: a két szólam, két szövegtest egymás melletti működése (amelyre a kurzív elkülönítés révén a tipográfia is ráerősít). A nagymama szólamának elkülönültségét Szekeres Dóra emelte ki a beszélgetés során. A diktatórikusság – Lengyel Imre Zsolttal részben egyetértve – bizonyos mértékben indokolható a regényben, de én talán nem a nagymama cselekvésében keresném a magyarázatot, hanem a történeteiben, abban, ahogyan az ő szólama beágyazódik Emmáéba, és a kislány „történetének” szerves részévé válik. A hagyomány, az emlékek továbbvitelének a diktatórikussága elemi szinten épül bele a regény szövetébe, amely a szabadságot is így adja át. Az, hogy Emma névadása (vagy „kapása”), – amit Szekeres Dóra említett meg – milyen későn történt meg, épp itt válhat fontossá. Talán a regény műfaji besorolhatóságának problémája is ott gyökerezik, hogy melyik szólamot érezzük erősebbnek. Emma karakteréhez kapcsolódva Hansági Ágnes még megjegyezte, hogy a kislány nyelve nagyon lecsupaszított, egyszerű alany-állítmányi kijelentésekből épül fel, elhagyva a relativizáló elemeket, amivel a férfinyelvhez közelít, továbbá, hogy a metonimikusság, a tárgyakkal való kapcsolat fontos része a regénynek. Lengyel Imre Zsolt pedig a kislány karakterének animális vonásait emelte ki, amely mind viselkedésében, mind pedig a természethez, az állatokhoz fűződő viszonyában vált érezhetővé.

Az esemény címe sugallta összecsapás, úgy gondolom, nem a kritikusi pozíciók szintjén történt meg, hanem – ami még izgalmasabb –, a beszélgetés az értő olvasói értelmezések tusája volt. Az est folyamán úgy éreztem, hogy még a széleskörű olvasói tapasztalattal és elméleti tudással rendelkező kritikusok esetében is sokszor nagyobb hangsúlyt kapott a személyes olvasat. Mindez számomra egy kedves részlete volt a beszélgetésnek. Az ilyen estek pozitív hozadéka, hogy a felvetett kérdések a problémák továbbgondolására késztetik azokat, akik már olvasták a regényt, és értelmezési (kiinduló)pontokat nyújtanak azok számára, akik ez után veszik kézbe a kötetet. A Kritikustusán való részvételem tapasztalatai mind azt bizonyították, hogy Dragomán György regényével érdemes foglalkozni, hiszen az őt olvasó kritikusok is „olvasóivá” váltak folyamatos értelmezői helyett.