Disszonáns szimfónia

Részletek

(galéria nyílik)

A Fiatal Írók Szövetsége gondozásában, a Hortus Conclusus sorozat 31. darabjaként megjelent kötet megvitatását a kritikákban felvetett műfaji meghatározás problematikusságával indították, melynek kapcsán arra jutottak, a kosárlabdakártyák cserélgetésének és az sms-írás aktusának szövegbe foglalása nem teszi feltétlenül a 90-es években felnövő generáció könyvévé a művet. Hangsúlyosan jelen van a nemzedéki regény létrehozásának igénye a kortárs magyar irodalmi szcénában, ám a beszélgetők egyetértettek abban, hogy történhet ez azért, mert hiányzik egy közös, korszakot meghatározó élmény – akár traumatikus is –, a fogalom ezáltal csupán egy fiktív konstrukcióvá, címkévé válik, amit sokan hajlamosak könnyelműen ráragasztani egyes művekre. Az az érdekes elgondolás is felmerült, hogy éppen fenti a meghatározás bírhatja rá a fiatalokat a Sziránó kézbe vételére. A műfajiság csontig hatoló elemzésének kérdésében azonban korántsem volt ennyire egyöntetű a jelenlévők véleménye, hiszen Herédi Károly alapvetően a mű regényjellegét vonta kétségbe: világosan kirajzolódó kompozíciós elvet nélkülöző novelláskötetként olvasta a Sziránót, melynek felépítésére hathatott ugyan Kosztolányi Estije, mégsem tudja visszatükrözni az ily módon az előképnek tartott mű szerkezeti vonásait.

Berényi Emőke, a beszélgetés moderátora kiemelte, sokan a nevelődési és az iskolaregények jegyeit találták hangsúlyosnak a kötetben, míg a szerző saját elmondása szerint legfőbb mintái a Legyek ura, a South Park és az Iskola a határon című meghatározó opusok voltak. A három esti beolvasó szemszögéből nézve a South Park nyelvileg valóban dominánsan tükröződik a diákszleng használatában, egyértelműen felismerhetők a műben az Esti Kornél-allúziók, hisz a könyv is egy onnan származó idézettel zárul, de az Esterházy-féle kacér intertextuális játszadozás sem idegen tőle. Egyetértettek abban is, hogy Sziránó karakterében a dráma „hosszúorrú faszijának” vonásai igen kis mértékben ismerhetők fel, és Karinthy földi helytartójához képest humora – az önironikus gesztusok dacára – sokszor erőltetettnek hat.

A beszélgetés résztvevői hosszú ideig forró kásaként kerülgették Sziránó alakjának kérdését. Arra a megállapításra jutottak, hogy a narrátor –főszereplő okoskodó, olykor már az ellenszenvességig fontoskodó, ámbár poétikus, sőt rétori készségeit előszeretettel hangsúlyozó figura, aki gyermek és kamaszfejjel, mégis született budapesti értelmiségiként szemléli a világot, és már kiskorától kezdve fő feladatának tartja a halálról való elmélkedést.  Sziránó nem kimondottan cselekvő típus, inkább gondolatfutamokban, mint konkrét szituációkban tárja fel énje mélyebb rétegeit. Így válhat egyben a kritikák által emlegetett protoértelmiségi karikatúrájává, aki folyamatosan szembesül azzal, hogy saját kiemelkedő személyiségéhez képest mindenki hülye körülötte, öniróniája pedig – ha nem is saját orrának –, de ennek az attitűdnek elegánsan fityiszt mutat. Máskor viszont regisztert váltva sallangmentesen szólal meg, amely elüt a hagyományos értelemben vett ’sziránóságtól’, s olyan szövegek jönnek létre ezáltal, mint a mindenki tetszését elnyerő A halál nagy albuma címet viselő fejezet.

Komoly fejtörést okozott a kötetet záró, ám a könyvtesttől teljes egészében különálló fiktív vagy állevél értelmezése is. Volt, aki úgy vélte, hogy ez a dokumentum nem járul hozzá a történet kikerekítéséhez, másrészt viszont az önéletrajz-írás és -olvasás felőli megközelíthetőséget teheti lehetővé, de a laikus irodalomkedvelő paródiájaként is felfogható. Abban azonban mindannyian egyetértettek, az első szimfóniának nevezett felvételen Sziránó többet mutatott meg sokoldalú tudásából, mint amennyi feltétlenül szükséges lett volna.

Az est végén ’közjegyző’ hitelesítette sorsolást követően ezúttal Esterházy Péter Semmi művészet című regénye talált gazdára.

Két hét múlva, december 2-án Antalovics Péter első verseskötete, az Örökszoba kerül az újvidéki kritikusok boncasztalára.