Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Tinkó Máté versei

vajon még emlékszel-e, / hét éve hogy szaladtunk át egymáshoz a legnagyobb télben, / hogy a Szenteste éjjelét együtt tölthessük, / előbb én vittem át az ajándékokat, / aztán te velem visszajöttél, míg szétfagytunk a keményre taposott hóban, / féltékeny volt rám az összes családtagod, a mindened

 

 

Tinkó Máté 1988-ban született Békéscsabán. Költő, kritikus, az ELTE PhD-hallgatója, a FISZ Könyvek szerkesztője. Első kötete Amíg a dolgok rendeződnek címmel látott napvilágot 2014-ben, a FISZ gondozásában.

 

 

Meddőségeim (tavasz)

 

1.

Először a kórház tavánál találkoztunk.

A kiskacsákat etetted. És rögtön ott

felhívtad a figyelmet a szavakra,

amit használsz, a nyelv

varázsát hogy nyeri.

 

2.

„A tavacska szélén a kacsák

legott a nádasba bújnak.”

Én pedig cserébe elmeséltem

a lámpagyújtogató történetét.

 

3.

Nem volt semmilyen más mentőövem,

nem volt vigaszágam, ami segíthetett.

 

4.

Ijedtedben felkiáltottál, hogy „Jaj,

te csacsi, úgy félek én a tűztől.”

Kacagnom kellett volna, de én csak megint

egy hibátlan tájra gondoltam, el is mormoltam

hirtelen a rendező nevét.

 

5.

„A rendező neve viszont olyan télies.”

 

 6.

Éppen ezért voltál te annyira más,

mint a többiek. Pedig körbevettek mennyien

az ápolók és orvosok,  de ha nem jöttél,

csak üres napjaim voltak, ahol elválik

birtokviszonyától a birtokos. A fal szorítása.

 

7.

Mint a koponyatörést követő hét keddje,

vagy szerdán vagy csütörtökön, nem tudom,

burokba zárult az idő, még hittem, hogy a lidérces álom

végén majd komolyabban meghalok, és felültem, és vissza-

zuhantam, és összeizzadtam az ágyat.

 

8.

De pénteken már ügy döntöttem, ha az élőket

még bármivel magamhoz köthetem, ki kell

botorkálnom a tóhoz,  ami éppen most

 

az ablakból, a part szélén, egy angyal arcát tükrözi.

 

 

Meddőségeim (tél)

 

vajon még emlékszel-e,
hét éve hogy szaladtunk át egymáshoz a legnagyobb télben,
hogy a Szenteste éjjelét együtt tölthessük,
előbb én vittem át az ajándékokat,
aztán te velem visszajöttél, míg szétfagytunk a keményre taposott hóban,
féltékeny volt rám az összes családtagod, a mindened,
és az enyéim is furcsán viszonyultak a helyzethez,
de hiszen elválaszthatatlanok voltunk, és árvák,
mint a szép antik szerelmesek,
naivak, mint Daphnisz és Chloé,
aztán te feladtad a naivságodat,
a képzeletedből egyszer csak kivetettél,
azóta én egy ócska burleszkfilmben élek,
csak próbálom megúszni, hogy ne rajtam nevessenek,
és üvöltéssel ne az emlékek verjék fel az utcákat, a várost,
emlékeim révén kipusztítani valaha volt boldogságomat