SzIF Online

Vándorló könyvespolc 27.

Három regény, két generáció, kortünetek

A regény a sivár, kiüresedett, sablonos hétköznapjairól, a tétlenségéből és a társadalomban elfoglalt pozíciójából fakadó, s az ez iránt érzett mélyről jövő, elfojtott dühéről szól, amely természetfeletti lustasággal párosulva, beteg, gyilkos képzelgésekben és verbális agresszióban tör felszínre. Csillag Lajos regényével ellentétben, ezúttal biztosak lehetünk benne, hogy antihősünk nem fog eszeveszett lövöldözésbe fogni, ő az ezredfordulós generáció -2.0. egyik ritka, védett példánya, a roncsolt verzió, a tettek nélküli, minden mindegyek embere, akinek legnagyobb bűne, hogy úgy érzi, elvan.

 

 

Szóval ennyit a lázadásról

 

(Csillag Lajos: Túlsó part, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2018.)

 

Csillag Lajos regényének olvasásakor kisebb hangzavart okozva, egyszerre feszült a dobhártyámnak a rojtosra hallgatott magyar alternatív zene ikonikus darabja, a 30Y Bogozd kije, s az általam valaha kedvelt Tankcsapda-sláger néhány sora: „Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék, nézd meg jobban, hogy élnek anyádék. Ha nem hiszed el, hogy az élet, tényleg örökké tart, hiába úszol belefulladsz, pedig ott van a másik part.” De mi van akkor, ha anyádék minden erejükkel átúsztak a túlsó partra, s amit ott találtak, az nem az éteri fényt árasztó világítótorony, hanem pontosan ugyanaz a posvány, amiben előtte is tocsogtak? Mi van, ha az egész csak délibáb volt? Mit kezdhet ezzel a keserű örökséggel az utánuk sorjázó generáció? Ezeket a kérdéseket feszegeti a szerző debütáló, vékonypengéjű Y-generációs regénye, amely rövid terjedelme ellenére hiánytalan kormontázsát nyújtja a rendszerváltás után született nemzedék életérzéséről.

 

Valóban montázsként, hibrid kulturális és popkulturális utalásokkal telezsúfolt, bonyolult narrációs technikával, térben és időben csapongó, fiktív és imagináriust összekuszáló, magát folyamatosan újraszervező szöveggel van dolgunk. Bogozd ki! – fricskázza az író.

 

A két narrátor, a tinédzser Viktor és Imola szinte megegyező, egymástól nehezen differenciálható, könnyed hangon szólalnak meg, egy tőről fakadnak, talán egyek is, esetleg egymást találják ki, vagy mindkettejük egy harmadik szereplő (Vöröspulóver) olykor szürreálisnak ható, mégis húsbamaróan ismerős szörnyszülöttjei, – a regény minden lehetőséget nyitva hagy – akárhogyan is legyen, hullaszagú alakjukhoz J. D. Salinger Holden Caulfieldje dörgölődzik örök zabhegyezésre kárhoztatva őket.

 

A feleslegesen lázadó szülőket a parttalan, sodródó, apa, történelem és jövő nélküli kiüresedett nemzedék követ, akik számára „semminek nincs jelentősége”, ők már nem akarnak átúszni a túlsó partra, hiszen nagyképernyőn figyelhették szüleik hiábavaló ténykedését.

 

A regény a nihil krónikája, ez a semmi azonban nem az unalom, hanem a negatív energiákkal teli várakozás légüres tere, ami luftballon módjára lassanként megtelik a forradalom nélküli nemzedék le nem vezetett feszültségeivel, s hirtelen kirobban. A regény erőssége éppen ez a gondosan felépített, lassú haláltáncba való menetelés lesz, ahogyan a különböző baljós előjeleket felvillantó történetvariánsok végül elkerülhetetlenül mind valós motiváció nélküli iskolai tömegmészárlásba torkollanak. A saját világrajövetelét is sajnáló nemzedék ellenség híján egyszerre fellázad önmaga ellen.

 

Csillag Lajos sötét, könyörtelen képet fest a rendszerváltás utáni nemzedékről, a látszólag könnyed, súlytalan történet a valós közéleti események ismeretében egy felkavaró, hátborzongató horrortörténetbe csap át. Ne is legyen kétségünk afelől, mindez nem csupán a fikció szüleménye.

 

 

Természetfeletti lustaság

 

(Szendi Nóra: Természetes lustaság, Budapest, Kalligram, 2018.)

 

A húszas-harmincas éveiben járó, iskolázatlan, budapesti illetőségű Rozanics János szereti az albérletéhez közel fekvő aluljárót, az aluljáróban lévő „Pinaszobrot”, szereti lekapirgálni a banánokról a címkét, a lekapirgált címkéket gondosan felragasztgatni a szobája falára, a pornófilmeket, maszturbálni a pornófilmekre, a Való Világot, VV Rikárdót, az öldöklős számítógépes játékokat; elképzelni, hogyan mészárolná le az egész lakóközösséget; szereti a vérengző horrorfilmeket, A baltás 3-at, Britney Spearst, szeret elaludni a parlamenti közvetítésekre, a picike Natasha Candyt a Cukipofákból, maszturbálni Natasha Candyre a Cukipofákból; a picike lányokat, akik emlékeztetik Natasha Candyre; a picike Risch Blankát, aki emlékezteti Natasha Candyre; a picike Risch Blankát, aki nem emlékeztetheti Natasha Candyre.

 

De Rozanics János gyűlöli a szotyizást; a szotyizó munkatársát, Drong Lajost; a nyomulós szomszédot, Buzi nénit; beszélgetni Buzi nénivel; a rendetlen lakótársát, Bardi Bandit; inni Bardi Bandival, beszélgetni Bardi Bandival, főzni Bardi Bandival, sétálni Bardi Bandival, a szétfőtt zöldségeket, a lecsót, az exeit, az alkoholt, a nagyapját, a randira hívott Hauser Sárát, a szociológusokat; a szociálisan érzékenyeket; azokat, akik hulladékból iskolát építenek a szegényeknek Etiópiában, az esküvőket, a szegényeket, a burzsujokat, a drogos egyetemistákat, a tüntetéseket, a Balatont, a biciklizést, a túrázást, a „tök aranyos” Balázst, az egész emberiséget, beszélni a szüleiről, beszélni magáról, beszélni, csinálni valamit, élni az életet, az életét, és végezetül nem szereti, ha valami iránt érdeklődést kell mutatnia.

 

És ő nem is igen mutat. A regény a sivár, kiüresedett, sablonos hétköznapjairól, a tétlenségéből és a társadalomban elfoglalt pozíciójából fakadó, s az ez iránt érzett mélyről jövő, elfojtott dühéről szól, amely természetfeletti lustasággal párosulva, beteg, gyilkos képzelgésekben és verbális agresszióban tör felszínre. Csillag Lajos regényével ellentétben, ezúttal biztosak lehetünk benne, hogy antihősünk nem fog eszeveszett lövöldözésbe fogni, ő az ezredfordulós generáció -2.0. egyik ritka, védett példánya, a roncsolt verzió, a tettek nélküli, minden mindegyek embere, akinek legnagyobb bűne, hogy úgy érzi, „elvan”, miközben már teljesen elvesztette relációját önmagával és a világgal. Valójában nem a címben szereplő természetes lustaság rabja, amely olykor rátelepszik az emberre, hanem az a camus-i mély közöny szállta meg, amely odáig juttatja, hogy hosszú órákon át a halott nagyapja mellett nézze a trashfilmjeit, vagy hagyja magát elpusztulni a fürdőszoba kövén.

 

A regény olvasása szűnni nem akaró ellenállást, viszolygást vált ki, úgy érezhetjük, mintha láthatatlan kezek nyomására újra és újra alá kellene merülnünk a mű mélységes, fullasztó, hideg vizébe, mígnem aztán azon kapjuk magunkat, hogy lassan elkezdünk hozzászokni annak hőmérsékletéhez, sodrásához. Megszokjuk, elfogadjuk, horkantó röhögés kíséretében eltávolítjuk magunktól, ezzel együtt titokban kicsit meg is kedveljük a mizantróp főszereplőnket a tudatalattija által uralt puhány testéből újra és újra kibukó trágár őszinteséghullámai miatt, máskor kicsit feszengünk, ha magunkra ismerünk benne. Amikor azonban már végképp belefáradnánk a regény renyhe tempójába, hirtelen fellélegezhetünk, egy mentőövet kapunk. Ez a mentőöv nemcsak a mélybe rántott olvasó, de már-már elcsépelt, mesei fordulatként, János életébe is csodaként érkezik, egy áhított picike lány, Reisch Blanka személyében, akinek sikerül lelki sivárságából kirángatni a fiatal férfit. Való Világot néznek és szimulálnak. A lány felnyitja a főhős életteréül szolgáló szűkös dobozt, egyszeriben kitágul a regény világa, zsánerszereplők, társadalomkritikai, aktuálpolitikai kérdéseken keresztül sejlik fel napjaink Budapestje, s Rozanics János élettelen szemei reflektorként világítanak ránk.

 

 

„a Törzsfőnök, Minta, Villanypásztor, Arany Példatár, Kvóvadis és Kárpediem”

 

(Mesterházy Balázs: Gesztenye placc, Budapest, Kalligram, 2018.)

 

A regény fő helyszíne Gyönk, egy kétnyelvű, sváb-magyar falu, amelynek megmosolyogtató kelet-európaiságát jelzi, hogy központi magja egy magát finom eufemizmussal vendéglátóipari egységként számon tartó kocsma, a Gesztenyefa Presszó, ahol bármi megtörténhet, és rendszerint meg is történik. Nem is lehetne ez másként egy olyan regényben, ahol tolonganak a groteszk hrabali figurák, akik dohányfüst és pálinkaszag elegyében pácolódva várják a megérkezésük pillanatát.

 

Mesterházy a novellaregénye elején még madártávlatból kalauzol végig az idegsejtszerű falu főbb csomópontjain, magaslati kocsmatúrára invitál, hogy aztán a világában már otthonosan mozgó olvasót az olykor abszurd, máskor megejtően hétköznapi események talajához szögezze. Az egyes fejezetek a kocsmák között futkosó mérgezett egerek, tanárok, diákok, a helyi különcök karakterét mélyítik el, így válik a regény egy szórakoztató, anekdotákból építkező szociográfiává, helyzet- és hangulatjelentéssé, generációs regénnyé.

 

A posztmodern építkezésű, palimpszeszt-jellegű regény fejezetei akár különálló novellákként is ízlelgethetőek, a mű cizellált, többszörösen összetett, bravúros mondatszerkezetei, gazdag, kulturális utalásrendszere, nyugalmas, kedélyes hangulati világa egy ráérős olvasásmódra készteti a befogadókat, a visszatérő figurák, a már jól ismert helyszínek és a végtelenségig ismételt történetek pedig tovább erősítik a mű novellafüzér jellegét. Nekem mégis a maga teljességében, regényként olvasva válik izgalmassá a mű, ahogyan a történetfoszlányok összeérnek és rezonálnak egymással, vagy önreflexív módon épp arról tanúskodnak, hogy az emlékezés esetlegessége, a különböző narrátori pozíciók hogyan írják felül az elbeszélt történetet.

 

A regény legragyogóbb pontjai a hétköznapi események olykor szabadvers-szerű, filozofikus magaslatokba való emelése, mint amilyen az állva ivás vagy műanyag pohárral való koccintás művészete („Ugye-ugye, mennyi gyengédség van abban a visszatartott mozdulatban, ahogy a színig töltött műanyag-poharakkal koccint finoman az ember? A poharak, ahogy egymásnak érnek, benyomódnak kicsit, de azért maga a folyadék nem fittyen át a pohár peremén.”), valamint az anekdotikus betétek sora: az Ottliktól kölcsönzött Bébé (Both Benedek) mattrészegen a meglovasított reverendában, Csernai Grigorij nevű ordító malaca kutyaként a kocsma előtti biciklitárolóhoz kötve, Tócsa (Patócs Miklós) nyelvi leleményei; Apek, „a Törzsfőnök, Minta, Villanypásztor, Arany Példatár, Kvóvadis és Kárpediem”, ó, kapitány, kapitányom, John Keating-szerű figurája; Kardos Miklós tanár úr, akinek harminchárom év és öt hónap kellett ahhoz, hogy ne bolonduljon bele Janis Joplin ördögi pillantásába, vagy ahogyan a Gesztenye állandó vendégei illuminált állapotban négykézláb ugatnak a hatalmas teliholdra: „internésönel vaú-vaú”.

 

Mesterházy felskiccelt generációja nem a kiüresedett, eszmék nélküli nemzedék, noha korban csupán néhány évvel előzi meg Csillag Lajos és Szendi Nóra Y-generációját, mégis fényévekre van tőlük – nemritkán ugyan találkozunk lecsúszott figurákkal a regényben, s beszivárog a derűvel palástolt deprimáltság szele is, – ennek a korosztálynak azonban még van közös identitása, gyökere, hagyománya, irodalmi és zenei kultúrája: Tom Waits, a Kispál, a Quimby, Baudelaire, Ady, Ottlik, a Guns N’ Roses, Janis Joplin és Chopin kellő mennyiségű alkohol és dohányfüst kíséretében összekovácsolja őket.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva