SzIF Online

A magány, az egyetlen közös

Gerőcs Péter: Árvaképek, Budapest, Kalligram, 2018.

Mi lehetne fontosabb az időnél? Múlása saját létünk végességével szembesít minket, s magától értetődően ez kultúrtechnikáinkat sem hagyja érintetlenül. Martin Heidegger szerint kizárólag a véges időbeliségével számot vető ember létezése tekinthető autentikusnak. De mi a helyzet azzal, aki úgy vet számot az idővel, hogy folyamatosan annak megragadására, illetve az emberi létezésnek az időből való kimetszésére, röviden: az idő birtoklására törekszik? Gerőcs Péter harmadik, Árvaképek című regényének fotográfus főszereplője, Szemere Tamás szerint azért fontos arcokat fotózni, hogy kimentsük őket a zajló időből. (80.) A kötet példaértéke szerint azonban ez – akárcsak a fényképezés másik nagy kísérlete, az arc és azon keresztül az identitás megragadhatósága – eleve kudarca ítélt vállalkozás.

 

„Le kell írni mindent. Mindent leírok, hogy megtörténjen.” A recepció által leggyakrabban idézett mondatai ezek Gerőcs A betegség háza című, első regényének. Átfordítva és az Árvaképekre vonatkoztatva ezeket a mondatokat azt írhatnánk: „analizálni kell mindent, mindent meg kell tervezni előre”. Tamás nem csak életének valamennyi percét és cselekvéseit számítja ki előre, de mindent alaposan kielemez, ezáltal el is távolít önmagától. Ennek a távolságtartó, elemző attitűdnek folyományaként, ahogyan azt a regény egyik kritikusa is megjegyzi, az olvasó végül magától Tamástól is eltávolodik. A fényképezőgép mechanikus működése mintegy a főhős életének kicsinyítő tükreként is értelmezhető, aki az elbeszélő egy megállapítása szerint voltaképp nem volt más, mint „egy menetrendszerűen közlekedő vonatszerelvény […], amire felszállhatott, aki elérte.” (191.)

 

Erre a szerelvényre aztán a regényben többen fel is szállnak, még ha csak ideiglenes társai lesznek is a főszereplőnek. Tamás kapcsolatait ugyanis részben szintúgy a kiszámítottság és megtervezettség irányítja. „Amikor Tamás úgy döntött, Lucával fogja leélni életének legalábbis egy bizonyos részét, voltaképpen megadta magát. Az egész semmi egyéb, mint döntés. Úgy okoskodott, hogy a kora harmincas éveiben járó férfiaknak, ha még nem kötelezték el magukat, egy lerabolt és kiürített piacról kell válogatniuk. Azt kell keresniük, hogy járnak a legkevésbé rosszul […] Luca tűnt a legkisebb rossznak.” (128.) Már csak azért is, mert Luca „[o]okos, érett, figyelmes, empatikus lány”, aki „[k]iváló anya lenne”. (103.)

 

A gépies megtervezettség nem független a birtoklásra irányuló törekvésektől. Egyfelől maga a kép is birtokol valamit az alanyából, illetve a kép készítésének pillanatából, másfelől maga a fotós igyekszik az exponáláson keresztül az idő birtokosává válni. (Ahogyan egy interjúban a szerző fogalmazott: „Az egyik főszereplő maga az idő”, kiemelés az eredetiben.) Csakhogy ez a vállalkozás nemcsak, hogy nem sikerülhet maradéktalanul, de már megvalósulásának pillanatában kudarcra van ítélve. Ahogyan a hátsó borítón is megjelenített szöveghely is jelzi: „[a]z a különös a tükörreflexes gépek működésében […] hogy csak egyetlen pillanatban nem látod a képet, pontosan akkor, amikor készíted. Vagyis csak archivál, de a közvetlen jelen időt nem engedi birtokolni.” (258.)

 

Az idézetből is kiviláglik, hogy a kötet főhősének tized- vagy akár ezredmásodpercek is jelentőséggel bírnak, elvégre az exponáló gomb lenyomása és a kép elkészülte között ennél több idő nemigen telik el. Tamásnak ez a sajátossága a kényszerességére világít rá, ahhoz hasonlatosan, ahogyan azt fentebb az első regénnyel kapcsolatban már láttuk: a pillanat megragadásán keresztül az idő teljes birtoklásának kísérlete részint abból a félelemből is táplálkozhat, hogy valamit nem sikerül megragadni.

 

Ez áttételesen utalhat egyébként a fotográfus főszereplő korosztályára is (a regény elején Tamás a kora harmincas éveiben jár, s a kötet többi szereplője is javarészt az ő kortársa) és egy olyan generációs regényként is olvashatóvá teszi az Árvaképeket, amely a(z el)magány(osodás) problematikája mellett e generációnak a valamiről való lemaradás frusztráló érzetéről is referál, ami aligha független az új technomédiumoktól. (Annak kimondottan örülhetünk, hogy a regényt nem egy social media-függő életeként, hanem egy professzionális, teoretikusan is képzett fotográfus történetén keresztül mutatja meg.) Más kérdés, hogy a késő húszas, illetve kora harmincas generációból az Árvaképek leginkább csak az értelmiségieket vonultatja fel: a főbb, hangot is kapó szereplők közül majd’ mindegyik képes Tamás fotográfiára és időérzékelésre vonatkozó gondolatfolyamaihoz értelmes reflexiókkal társulni. Ezáltal a kötet többszörösen rétegzett módon értelmezi önmaga tárgyát.

 

Először is, az omniszciens narrátor „vesézi ki” Tamást és az ő gondolatait. (Már az első oldalakon láthatóvá válik, hogy az elbeszélő teljességgel birtokában van a Tamás fejében lévő gondolatoknak.) Másodszor Tamás analizálja önmagát és a környezetét, valamint a fotografálás filozófiai alapvetéseit. Harmadszor pedig a vele interakcióba lépő szereplők interpretálják a képeket és azokon keresztül magát Tamást. Ez a folyamatos reflektálás aztán meglehetősen nehézkessé teszi az olvasó számára, hogy belehelyezkedjék a regény világába. „Azt hiszem, Gerőcs ezúttal túltolta az egyik legfontosabb szerzői jegyét: mindenre rákérdez és mindent megkérdőjelez”, írja Svébis Bence korábban már idézett kritikájában. Az Árvaképekben olyannyira sok filozófiai eszmefuttatást sűrített a szerző, hogy igazat adhatunk a Magyar Narancs recenzensének, amikor azt írja, „a valódi mozgalmasság nem az eseményekben, hanem a párbeszédekben van.”

 

Például mindjárt a kötet elején Tamás és Pali hosszú oldalakon keresztül folytat eszmecserét a tudatállapot, az arc (az identitás) és az idő összefüggéseiről viszonylag nagy kihívás elé állítva a regényre még nem egészen ráhangolódott olvasót. (8–22.) Ebben a dialógusban fejti ki Tamás a kötet egyik középponti problémáját, az idő érzékelésének mikéntjét. „A fogalmaink strukturálta időszerkezet azt a képzetet kelti, hogy az idő egy folyamatosan mozgó pont. […] De én nem így érzékelem az időt. Pontosítok. Így érzékelem az időt, és feltételezem ugyanezt más emberekről is, csak arról nem vagyok meggyőzve, hogy amikor egy adott időpillanatból tekintek másokra, akkor azoknak a másoknak is ugyanaz a megélt jelenük. Hogy a jelen időnk ugyanakkor van.” (19.) Ám éppen a jelen az, ami – amint azt korábban a fényképező tükrének fel-lecsapódásával kapcsolatban már láttuk – a fotográfia eszköztárával nem megragadható. Ezáltal azonban nem pusztán az idő, hanem a másik megragadhatósága vész el vagy legalábbis válik töredékessé. „Amikor exponálok, értelmet tulajdonítok a másik tudatműködésének, tehát ennyiben a két tudat a képen egymásba néz, egymást értelmezi.” (20.) Csakhogy a képen a két tudat nem akkor néz egymásba, amikor a kép készül, hanem – a szerkezet működési sajátosságainak megfelelően – előtte. Azt is mondhatnánk, hogy egy soha be nem záruló, csökevényes hermeneutikai körről van itt szó.

 

A jelen pillanat birtoklásának sikertelensége tehát a másik pillanatnyi megragadását is veszélyezteti, amint a párbeszéd (amely kis megszakításokkal leginkább Tamás monológja) egy pontján a fotográfus ki is emeli: „Az arc […] megragadhatatlanul bonyolult”. (21.) Csakhogy, amiként azt a regény egy későbbi szakaszában Tamás megfogalmazza, „Te magad vagy az arcod.” (90.) Az arc megragadhatatlanságának következménye a személyiség megragadhatatlansága, vagyis két identitás közötti kapcsolatteremtés nehézsége vagy lehetetlensége: „Egyetlen közös van az emberekben, a magány.” (78.) Tamás számára a fotográfiának tehát egzisztenciális tétje van. Gépe és közte egyfajta metonimikus kapcsolat tételezhető: miközben a fotográfust a gép technikai működése a legkevésbé sem érdekli, csak az arcon keresztül a másik személyisége és a tudatának megragadása, az időből való kimetszés foglalkoztatja, addig életének mindennapjait kényszeresen változtatja a tükörreflexes fényképező működéséhez hasonlatosan kíméletlenül monotonná és mechanikussá.

 

Az, hogy nem annyira az eseményekben, mint inkább a dialógusokban rejlenek a kötet főbb történései, vagyis elsősorban nyelvi események adják ki a regény cselekményét, egyáltalán nem volna baj. A probléma azzal van, amit ismételten Svébis Bencétől idézünk: olyan, mintha nem regényt, hanem publicisztikát olvasnánk. „Gerőcs azért teremt és mozgat karaktereket, hogy interakcióba hozza és különféle vitákba keverje őket. Megkapja itt a magáét az irodalom, a színház, a gasztronómia, a párkapcsolat, a család, nagyobbrészt természetesen a fotográfia, de még a temetési szertartás is. Mindezzel nem is volna gond, ha nem regényt olvasnánk. Az Árvaképek azonban jócskán becsapja az olvasót, hisz’ nagyrészt nem regény, hanem publicisztika. Akárcsak az Ítélet legyen!: vélemények, elemzések, röpke gondolatmenetek egymásutánja. (A kötet helyenkénti publicisztikussága némileg Krusovszky Dénes első regényét idézheti az olvasó emlékezetébe, lásd itt.)

 

Nem is egészen életszerű, ahogyan a figurák a személyiség megragadhatóságáról vagy az idő struktúrájáról társalognak egy átlagos hétköznap este, az pedig kivált nem válik a regény javára, hogy e hosszas okfejtések mellett „elfelejti” kidolgozni a szereplőit. Valamennyi közül nyilvánvalóan Tamás a legfontosabb, de ő sem igen más, mint teoretikus bölcselkedések gyűjteménye, s mint ilyen, se nem hős, se nem antihős, mint inkább egy hömpölygő reflexiófolyam – s ez így meglehetősen sokat elvehet a kötet élvezeti értékéből.

 

Nem csupán a karakterek kidolgozottsága hagy hiányérzetet az olvasóban, hanem az is, hogy egy-egy, olykor kimondottan fontos jelenet megmarad csupán ötletnek. Bazsányi Sándor az Élet és Irodalomban megjelent kritikájában Gerőcs szemére veti a regény kidolgozatlanságát és a hangsúlyok aránytalanságát. Példaként említhetjük a kétszer is megjelenő boszorkányrítust, amikor is az ikerlányok – előbb gyerek-, majd felnőttkorban – „feláldozzák” Tamást a Küküllő banyának. A regénynek ez a misztikus nagyjelenete (183–190.) a kötet egyik legizgalmasabb és mindenképpen legváratlanabb fordulata, de valahogyan mégsem igazán megoldott. Először is nyomtalanul eltűnik az elbeszélésben: az egyik pillanatban Tamást megsebzik mindkét combján, amibe majdnem belehal, mindeközben többen közösülnek vele, a másik pillanatban viszont már két évtizeddel később járunk és sem Tamás, sem a narrátor nem veszteget túl sok szót az esetre. (Előbbi akkor sem, amikor Zsófinak elmondja fogantatásának pillanatát, lásd lentebb.) Voltaképp minden különösebb probléma nélkül lép túl azon, hogy egy zavarba ejtő és ijesztő rítus keretében a tűz körül ugráló maszkos nőt többen is megerőszakolják, miközben az szertartás során az élete is veszélyben forog.  Ennek az éjszakának az igazi következménye a Tamás és Réka aktusából megszülető Zsófi, akinek a megjelenése azonban meglehetősen klisés, sőt, úgy is mondhatnám, hogy a lány feltűnése (Tamás óráit látogatja, egy-egy kurzust többször, szemesztereken keresztül, ami egy idő után szemet szúr az oktatónak) egy „barátok köztös” fordulat a regényben, legalábbis a semmiből előtűnő, nem ismert, eltitkolt gyerek sajnos az ötlettelen sorozatok gyenge és sablonos fordulatát idézi. Ráadásul egymás megismerésére, mintegy az elmúlt húsz év bepótlására sem fordítanak sok figyelmet, mintha nem Tamás addig nem ismert lánya, hanem egy régóta nem látott ismerőse tűnt volna fel.

 

Nem csak emiatt a jelenet miatt idézhetjük itt hosszabban is Bazsányi megállapítását: „Az ábrázolásbeli korlátoknak köszönhető tartalmi kifejtetlenségek, helyzetrajzoló leegyszerűsítések, jellemfestő felszínességek – ebben a megvalósult formában – bizonyos értelemben feszesebbé és színesebbé tették ugyan a regényt, de el is zárták azokat a lehetséges belső távlatokat, amelyek híján az olvasóban helyenként még az epikusi elsietettség gyanúja is megfoganhat.”

 

Amik viszont építőleg hatnak az olvasásélményre, azok például az olyan poétikus megfogalmazások és neologizmusok, mint a „víz színtelen szaga” (7.) mindjárt az első oldalon, a „félpucér gyűlölet” (50.) vagy amikor a galamb „burukkol” (65.) stb. Csakhogy itt meg a kötet diszkurzív folyamatainak megoldatlanságába ütközik a befogadó, mert a poétikus képek, a szeretkezés leírását megtörő orvosi-biológiai terminológia (115–116.), a portrékészítés fenomenológiája vagy épp a fényképezőgép működésének műszaki diskurzusa nehezen vagy egyáltalán nem tudnak egy regénynyelvvé szervesülni, s ez okozza a korábban idézett publicisztikaérzést.

 

A kötet végére Tamásnak egy, az elbeszélő által nem nevesített betegség következtében folyamatosan romlik az emlékezőtehetsége, míg végül grandiózus projektjét, vagyis az évtizedek alatt elkészített portrék óriási kiállítását sem tudja ő maga befejezni (ebben Zsófi segít neki). Miközben képek ezreit menti ki a zajló időből, aközben memóriája romlásának következtében az idő megragadására tett kísérlete végképp lehetetlenné válik, ám az emlékek fokozatos elvesztése miatt egyszersmind ő is kívül kerül az időn. Ha nem is sikerül önmagát kimentenie az időből, de paradox módon mégis sikerül legyőznie azt, még ha emlékek híján éppenséggel a regény egészében Tamás életét meghatározó reflexióra sem kerülhet már sor.

 

Gerőcs Péter harmadik regénye nem aratott egyöntetű sikert és ez részben azokból a hibáiból fakad, amelyek egy másik értelmezői perspektívában akár az erényeinek is tekinthetők. (Domján Edit bírálatában a kötet feszességét kimondottan pozitívan értékelte.) Az Árvaképek hosszas monológjai és intellektuális okfejtései, továbbá az ötletszerű vagy a regényegészbe nem tökéletesen illeszkedő jelenetek olyanok, mint a kötet címét adó, Tamás munkái közül sehová sem beillő, ezért kapcsolódás nélkül egymás mellett heverő árvaképek. Már csak az a kérdés, hogy hol a helye a Gerőcs-kötetnek a könyvespolcon.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva