SzIF Online

Uri Asaf esszéi

Izsák korán megőszült, hiába próbált az áldozat után felépülni. Izsák soha nem hagyta el szülőföldjét, soha nem ment idegenbe. A kezdet és a folytatás közé zárva élt, két atya között, pontosan a középen. Jól őrzött félelme alig hallatszik ki a csendből. Az ő félelmét mindenki ismeri. Izsák szófukar, pedig a neve szerint az ellenkezőjére számítunk. Ó Istenem, soha nem tudjuk meg, hogyan végződött az áldozat!

 

Uri Asaf 1942-ben született Haifában. Költő, műfordító, képzőművész, vegyész. 2014-ben fordításában jelent meg Zohár a Teremtés Könyvéről az Atlantisz gondozásában. Legutóbbi verskötete Egyetlen ragyogó nap címmel idén látott napvilágot a Kalligram kiadónál.

 

 

 

Teljes napfogyatkozás

 

„Se méz, se méh nem leszek”

„μητε μοι μελι μητε μελισσα”

(Sappho)

 

Két fej beszélget. Az egyik a kezdet, a másik a vég. Fiatalság, fehérség, szőkeség. Ez más, ez imádnivaló. A lányom homloka tíz évesen, vagy most? Lázadunk valaki ellen. A fej is tud barátságos lenni. Reggeli tornát végez. Az asztal széléhez támasztja magát (vagy valaki), családi viszály: étel az asztalon. Kibontakozás és nem. A véget nem jelentő fejjel végződik az álom, aki úgy állítja be magát, mintha az asztal lapjából nőtt volna ki, tehát az asztal alatt folytatódik. Felszabadultság és mosoly és beszéd. Boldog is lehet a fej, mint azok a nyomorékok ott San Simonban, test nélkül. Születtek és elektromos kocsikkal gördülnek.

 

Az álomban van csillogás. A pirit zöld, vagy sápadt fehérarany kockái. A pirit lehetne szupravezető. Álom közben is folytatódik a kutatómunka. Hajnalban a szél kísért. Fehér köpenyben rohanok a magnetométerhez. A patakpart felmagasodik,  az (áram)körök forognak, mint Daedalus (akinek fiáról Ikaruszról, aki Icariánál a tengerbe esett, Sokrates nem beszél) – Minos mindent tűvé tett Daedalus után, és a spirális kagyló rejtvényével próbálta Daedalus nyomát megtalálni. Ki tudna egy cérnát átfűzni a kagylón?

 

Szürke kő, vészjósló. Az is lehet, hogy a bennem lévő hasonmása. Megálmodom, a bennem lévő követ… a tejszín(kő) (a szürkén) kavarodik bennem. Álom közben fájdalmak.

 

Kedvenc ásványom a pirit. Sápadt, arany kockáinak színétől az álom lelassul. Hajnali szellő kísér. Az asztalon vészjósló tárgy: a bennem lévő kő hasonmása, valódi tejszínkő. A csiszolt padlón ablaküveg reflexe, égi lámpa, tehénkolomp.

 

Üvegcserepeken járok, de soha nem vágom meg magam. Az üvegcserepeknek nincs következménye. Két kézzel belemarkolok a törött üvegbe és magam elé nézek. A szememet behunyom, mintha élvezetet okozna. Kivárom az időt, amikor az üveg zenélni kezd. Csodálatos dolog történt: életet kaptál! Csak egyetlen nap telt el, mióta az ablakban felmutattak, csak egy napja ismerem a viaszpettyes orrodat, a jóságodat. Apámtól hitet vásároltam és tisztán látok. Jerikóban nyílik a vörös akác és reggelre bokáig ér a fű. Soha nem volt ilyen rokonságom.

                                                                      

A kolibri virágról virágra száll és mézet gyűjt. Minden egyes virág tölcsére előtt egy helyben tartja magát a levegőben, könnyedén és fáradhatatlanul. Az embernek még egy borsószemet is nehéz a padlóról felemelni. A táplálékot az ember elé hozzák, ezért az ember nem tud egy helyben maradni se a földön, se a levegőben. A járása bizonytalan ebben a világban, de ha olyan otthonosan mozogna, mint a kolibri, soha nem lenne képes ezt a világot elhagyni. Pillanatnyi hangulatomra súlytalanul nehezedik a kolibri madár. Míg engem a Pokol fényei a falhoz szorítanak, a kolibrit nefelejcskék lámpások tartják a magasban. Ez az én reggelem, behunyom a szemem és hagyom, hogy minden egyes szó épüljön, növekedjen. Azután kis bádogdobozba szedem a szavakat, és az életemre gondolok.

 

Hallatlan vízbőség. Nincs a világon annyi búza, melyet a Thun-i malommal ne lehetne megőrölni. A vízlépcső közepe örvénylik, az örvény fakó, mint egy álom. Mintha a hegyről nézném. Innen már nem látszik az Ikarus zuhanása[1]. Ikarus épp lezuhant. Valaki, mintha utána nyúlna. A pásztor Daedalust lesi, aki még a levegőben van. A nappali szépség nem tűr zuhanást. A teraszokkal együtt kanyargó szántóvetőt semmi nem zavarja meg munkájában. Éjszakáiról semmit se tudunk. Világít a görög nap, a tegnapi gleccser. A festmény színein látszik, hogy nem álomból valók. De a történet igen.

 

A vigíliám muskátlis ácsolat. A virrasztás hit. Félek a sötétség sodrásától. Lehet, hogy nincs visszatérés. Egyszer nem lesz. A virrasztás az örökléttel való incselkedés. Hegyen vagyok, de nem csúszom le. Az ágyat lehorgonyozták. Vajon a mi nyakunkról is leveszik a kolompot? A „hóvirág szobában” vagyok. A reggeliző asztalon ott áll a virág-azonosító. A szív alakú hegylánc virágba öltözik. A házigazda szerint mormota vagyok, aki felméri a helyzetet. Óvatos és tart az emberektől, akik teheneiket a mészárszékre viszik.

 

Kis országunkban bekötött szemű ciklonok futkároznak. A levegő hamar felmelegszik, de még inkább a kedély. Harmadik napja tart az éjszakai vihar. A falban egymáshoz érnek a titkos vezetékek, szikrák csapnak ki, érezni a gyötrődést. A homlokom mögött feloldódik a rejtettség, átlátszó lesz a csont, a szél szabadon átjár. A medence felett esőtől csillog a télre szánt kék nejlontakaró. Az éj nem tudja, mi az, hogy kék, de a csillogás az övé. Az utcai lámpák nyugodtan viselik a szelet. El Greco felszabdalja az eget.[2] Felhősálai mögött szentség és kisülés. Öt dolog közül legalább hármat elfelejtek. Visszarohanok, telefonon hívlak, de épp a zuhany alatt állsz, a gőzben hozzád kiáltok.

 

Valahol temetnek. Egy nap kiesett a lapok közül. Törési felületem tiszta, akár a fáé, körülöttem mégis hajat találok. Rettenetes a hajnal, nincs levegő. Megállt a sivatag határán. A varjút most hallom. A varjúnak halfeje van. Rohanok a nappalba.

 

A találomra elém kerülő kagylók fekete szájként nyílnak és csukódnak, saját magukat ismételve. Tétova kis kagylók, ott maradnak, ahová a szél fújja őket. Szárazföldi, reggeli kagylók. Mindegyik kagyló egy szó. Beszédhiba nélkül. Le kell hajolni hozzá, mert embermagasságból semmi nem hallatszik. Fehér abroszra terítem a kék tengert. A völgy felett tavasz sütkérezik.

 

Eszter bája maradék titok e világból, mely összes titkát elvesztette. Gazdagság, minden egyszerre a nyitott tenyéren, az élet fonalai, patakok, fenyők, és az egész mellkas.

 

Gyalogtúra közben a szemüvegem egy fűcsomó közepére esett. Mióta nem találom, a Leysin-i lejtők mormotái olvasni tanultak. Ugyancsak az agárvékony franciák, az aranyló öregek. A távoli hegykoszorú éle fogazott.  A háztetőket megtölti a szeretet. Ettől szabályosabb a pulzus. A Föld elfordul a Naptól, a hídon kigyúlnak a lámpák, a tetőről lecsúszik a hó, a fák gyorsabban asszimilálnak, a kutyák láncban ugatnak. Gyerekek hangja visszhangzik a hullámzó dombokról. Az utolsó napon kerítés lesz a máglyám körül.

 

A rossz álom sima, akár a tófelület. Akárhonnan nézem, mint a tükör. A rossz álomnak nincs hátsó arca. Ha mégis van, végtelen és ismeretlen. A rossz álom énje, karaktere egyoldalú tükrözés. Mindig más, soha nem saját maga, de amit mond, igaz. Hova készül az álom? Ezt soha nem tudjuk meg. „Mikor az ember éjjel ágyba bújik, tiszta szívvel magára vállalja a mennyei királyság igáját és sietve zálogba adja néki (az Úrnak) a lelkét.”[3] Ezt úgy magyarázzák, hogy éjjel mindenki megízleli a halál ízét, mivel a halál fája a világ fölé borul. Az emberi lelkek előjönnek és felmásznak a fa lombjai közé, de mivel zálogban vannak, később épségben visszatérhetnek a helyükre.

 

Az álom, ha ideje lejár, repedezik, találomra hasad. Mozaik széle fényből van, akár a ruharedők, de mégsem átlátszó. Sion (Svájc) vára messziről integet. Mintha elmentem volna Rilke sírja mellett.  Zsákutcába visz a sakálhangú szél. Kabát nélkül, a villamossínek között.

 

Mi vár rám? Hadgyakorlat. Két hét alvás nélkül! Ezt bizalmas forrásból tudom. A gyalogoskatona olyan, mint az újszülött. Hogy minél többet alhasson, a hátára is arcot tettek, meg a két talpára. Hátulról lát, de elölről is. Ha lehet, kétszer annyit alszik, mint a közönséges ember. A behívó barna borítékja mellett az asztalon anyám kezét látom, ahogy támaszkodik. Édesanyám szeptemberben született, édesapám márciusban. Aki ezeket a dátumokat a világon elsőnek fejben tartotta, már nem él, sírja sincs. A sír felesleges. A sírfelirat csak szomorúságot okoz, mert pontatlan és megtévesztő. A lábamban növekszik a nyugtalanság. A szívem beltengerének mélyébe szorulok, vissza arra a helyre, ahonnan jöttem. Vízben születtem és sokáig nem az voltam, aki most vagyok. Mikor a kétéltűségem feledésbe merült, a fűben találtam magamat és az orrom az égnek állt. Aztán a föld felé fordultam, hogy senki se lásson. Mindig az esőt várom, a távolról felém suhanó esőillatot. Ilyenkor annyi energia szabadul fel bennem, hogy még a szekeret is fel tudnám emelni.

 

Az eső a legkedvesebb kísértet. Jó érzés ajándékot kapni egy kísértettől. Nézz ki az ablakon, mit látsz? A város körüli domborzat megtelik anyaggal, amit a megcsalt szellem mozgat. De ez nem eső, hanem homok, kelet vagy dél felől. Az ember nem rendelkezik maga felett. Nem tudom, mit kezdjek magammal. Itt ülök, szétvetett lábakkal, a könyökömre támaszkodom és a padlót fürkészem. A padlón mindenki helyet kap. De senki nem tudja, mi lesz ez után! Miután az ima elhangzott, csillogás látszik a szemekben. Lent, a földben duzzadnak a magok. Hiába tiltakozom. Még élhetnék. A magnak, akár egy angyalnak, bizánci módra négy szárnya van. Köztük az egyik Uriel, a nyakában fekete sál. 

 

A csalán érez, de az esőre ügyet sem vet, mert a levelei nem áznak át. A templom falából előrenyúló fekete ördögűzők szem elől vesznek a leszálló sötétben. Amikor megmutattam neked a házam képét, úgy tűnt, mintha a sivatagból vágták volna ki. A háznak nem volt padlója, a padló helyén homok. A homok része a háznak, része a világnak. Ugyanígy az esti, fekete dűnék.

 

Noa még nincs három éves. Kézen fog, és a tenyérnyi halastóhoz húz, ahol a kőbéka szájából vízsugár lövell. Noa időtlen. Fürdés közben kacsák és egyéb állatok vonulnak fel. Noa mindenkit néven nevez. Ha tennivalóm akad, így szól: – Sámuel, ne menj el, amit tenni akartál, az nem fontos. A gyertyát pedig úgy hívja, hogy ámen. Miközben enni adok neki, folynak a könnyeim. Ha a napba nézek, mit látok? Noa jelenét és jövőjét. Minden részlet összehúzza magát, hogy kiléphessen a körből. Az orrán, csillagokkal kirakott szemüveg és kidugja a nyelvét. Poliglott. Hallatlanul okos tekintet. Talán az oroszlánról kellene mesélnem?

 

Baton Rouge, az azáleák városa. A tölgyek sűrűn nőnek, a híres élő tölgy, a quercus virginiana. Koronák mindenütt, tölgyfakoronák. Az ágakról csüngő spanyol moha csak egy irányban nő, nem ismer tréfát. Baton Rouge lakhely és nyaraló. A verandán, salátás tálban citromos avokádókrém. Ez az avokádókrém almazöld, és idővel megfeketedik. Megfordulok, és eltolom a kezedet, amely hátulról átkarol, és bennem lapoz. Ki vagyok? Olvasókönyv? Akárhogy forgok, nem látlak. A hurrikán utáni Baton Rouge fényében, a vörös hajú fiú belegázol az áradó utca közepébe. Én beleegyezően bólintok, mintha nem látnám a veszélyt. De a víz hirtelen mélyül, mintha árok lenne az út helyén. A fiam, úszva a járda felé igyekszik. Mögötte idegen, aki a föld másik oldaláról jött, és vasláncot forgat a feje felett.

 

Az ember nem maradhat ártatlan a saját paradicsomában. Amint párja lesz, bűnbe esik. A tiltott gyümölccsel csak nős emberek találkoznak. Ma három képpel találkoztam, velük kezdődött a reggel. Az első a heverő. Hajlékony matrac, óriás papucsállat. A második sárga tulipán, a bőség és az öröm jele. 

 

Egyszer minden kifehéredik. Az ember, a kagyló, a kövület. A kagyló, hogy sorsát elkerülje, télen-nyáron napozik, gyöngyházát napfénnyel öntözi, mert irtózik a fehérségtől. Izsák korán megőszült, hiába próbált az áldozat után felépülni. Izsák soha nem hagyta el szülőföldjét, soha nem ment idegenbe. A kezdet és a folytatás közé zárva élt, két atya között, pontosan a középen. Jól őrzött félelme alig hallatszik ki a csendből. Az ő félelmét mindenki ismeri. Izsák szófukar, pedig a neve szerint az ellenkezőjére számítunk. Ó Istenem, soha nem tudjuk meg, hogyan végződött az áldozat! Ha újra a Mórija földjén járok, megkérdezem a Fal kövei között élő cserjét: „emlékszel Izsák kiontott vérére?”

 

 

 

Josef K. és Jákob álma

 

Josef K. egy napon, álmában megbicsaklik és két világ határán ébred, ahol angyalok járnak- kelnek, akár Jákob lajtorjáján. Miért ne nevezzük őket angyaloknak? (bibliai nevük: angelos,  jövevény, férfiú, stb.). Ábrahámnál olvassuk: „Megjelenék pedig ő néki az Úr a Mamré tölgyesében, és ő ül vala a sátor ajtajában, a hő napon.  És felemelé az ő szemeit, és látá, hogy ímé három férfiú áll ő előtte” (Ter. 18). Josef K.-nál pedig ezt írták: „Rögtön kopogás hallatszott, s egy férfi lépett be, K. sohasem látta még ebben a lakásban. Karcsú volt s mégis erős alkatú, testhez álló fekete ruhát viselt, olyan útiöltönyszerűt, sokféle redővel, zsebbel, csattal, gombbal s egy övvel, úgyhogy, bár nem lehetett tudni, mire jó, nagyon célszerűnek látszott. – Maga kicsoda? – kérdezte K., s tüstént fel is ült félig az ágyban.” Ábrahám unokatestvéréhez, Lóthoz ketten is eljutottak az Ábrahámot meglátogató három angyal közül: „Mikor a két angyal estére Sodomába jutott, Lót Sodoma kapujában ül vala, és amint meglátá őket Lót, felkele eléjök, és arccal a földre borúla”. Lót és Ábrahám pontosan tudja, ki áll vele szemben. Josef K. műveletlen, vagy túlságosan „új”, aki a hitét már rég nem gyakorolta. Épp ebben áll a vétke. A jövevények Ábrahámnak fiúgyermeket, és azzal szép jövőt hoznak, Lótnak menekülést Szodomából és Josef K. -nak letartóztatást.

 

Josef K. nem különálló eset, K.-nak nincs tudathasadása. Ahogy kutatni kezd maga körül, be kell lássa, rajta kívül sokan élnek ebben az árnyékvilágban, melyet egy láthatatlan demiurgosz forgat és közben áttekinthetetlen ködöt formál körülötte.

 

A rabbinikus törvények világa, a zsidó hagyomány „kísértetként” követi Kafka világát. Mit tudott Kafka a Talmudról? Mit tanult Franz Kafka Rabbi Julius Guttmannál, Berlinben? Nem tudjuk, mit fogadott magába. Erről nem nyilatkozik, tudása azonban kiviláglik Josef K. viszontagságaiból. Mintha egy láthatatlan kéz egyengetné Josef K. úját. Ez a kéz, ez a kísértet, diktál Josef K.- nak, sőt még a háláchát (rabbinikus törvény) is ismeri. Josef K. épp úgy, mint szülőapja Kafka, vakon engedelmeskedik a gondviselés kísértetének. 

 

A „káret” különös halálos ítélet. A „káret” szó jelentése „kivágás”. A mózesi törvény egyik büntetési neme, amely annyit jelent: „kivágatik a lélek Izrael közösségéből.” Magyarra lefordítanám, ha tudnám, mi a valóságos tartalma. Annyi bizonyos, a „káret” végrehajtása a jól működő égi végrehajtók kezében van, régi megbízható „intézmény”. Földi törvényszéknek a „káret” ügyében nincs beleszólása, akit „káretre” ítélnek, jó kezekben van. A büntetés végrehajtását észre sem vesszük, mert többnyire a halál után következik be, amikor a lélek elveszíti a túlvilági jogait. A fenti édenkertbe nem juthat be. Nem juthat be sehová. De van olyan, akit még a földi életében végeznek ki, vagy egyszerűen idejének előtte meghal az ágyában, mondjuk negyven éves korában. Van, akiért érte jönnek és átsegítik a másvilágra, elegáns, de gyakran megalázó módon. Erre példa Josef K. esete a Perből.

 

Josef K. lelke kivágatott. Mivel apja és felmenői jóvoltából Josef K. felvette Ábrahám szövetségét, ennek megfelelően az élet számára az Izrael közösségét jelentette. A Per erre nem tér ki, és K. maga se értette, hogy a Per honnan zuhant rá, a holdból, vagy a Plútóról. Josef K., Kafka nélkül is megértette (mint egy akármilyen fejlődésregényben), hogy az ítélet az égi hatalmaktól ered. 

 

 

„A lélektan türelmetlenség”

 

1.

 

Joseph Beuys roncs volt, akárcsak a vadászgép. Valódi installáció, igaz senki se látta. A hóban vérzett, a rónán, aztán jött a paraszt és könyörületet gyakorolt. Lehet, hogy ebből semmi sem igaz. Az emberszeretet nemes példája mindig fikció. Joseph Beuys felépült, és azóta szünet nélkül ontja a rajzokat. A rajzok helyén elpiszkolódott keresztek látszanak, ugyanazon a rónán, a sárban, vigasztalanul, felettük zsoltár foszlányai nehezéknek.

 

Joseph Beuys kopasz fejét kalapba mártja és jeges állatokat tördel. Készül az új installáció. Mi az, hogy installáció? A torkonragadott pillanat. Joseph Beuys látszatra kíméletes, hiszen a vérét ajándékba kapta, gyengéd szavak kíséretében. Mindenkinek ad egy kanál mézet, a kórusnak pedig kötelet, köveket és vasat. A fagyos állat felenged, az arcán ámulat. Az isten iskolát teremt.

 

 

2.

 

Megbecstelenített nyelvet kapott örökségbe. Micsoda szerencsétlenség! Ettől hányingere lett és hallgatásba merült. Mit tehetett, hiszen ez volt az anyanyelve, és vágyódott a saját gyerekkora után. Újra beszélni kezdett, többé nem maradt csendben. Varázslatos, csont és bőr verseket írt, és nem volt boldog. Szavai a fagyos vízből jöttek és oda tértek vissza, vigasztalanul: Egy napon kiegyenesedett, minden erejével megfeszítette a derekát, aztán darabokra törött. Maradék testét egy óvatlan pillanatban a Szajnába vetette. Senki és semmi nem állíthatta meg. A korlát egy pillanatra megingott, felismerni vélte a költőt. Hagyta, hogy lépjen, előre. Vezeklésre nem maradt idő.

 

 

3.

 

A só jöttment csaló. Csökkenti a fagyáspontot, megrepeszti az útburkolatot és kilyukasztja a cipőmet. A sótól megolvad a jég, de ezzel szemben két vagy három só együtt csodát tesz: soha nem keletkezik jég és félelem nélkül kimehetek a házamból. Elenyészik a tél. Sózni kellene a világot.

 

 

4.

 

Soha nem világosodik ki, elmarad a nappal. Kell neked valaki, aki úgy szeret, mint az anyád! Most itt van. Ha a válladra teszi a kezét, ne fordíts neki hátat, és hagyd nyitva az ajtót. Görög vagy latin? Nem. Beszélj vele héberül. Ünnep volt. A legszentebb nap az évben. Jó korán kimentem az utcára. Prémes állat szaladt az utamban. Az állatnak szúrós szemei voltak és ijedtében egy szikla alá bújt. Kalap gyanánt, csokival bevont islert tettem a fejemre, és amikor nem nézett oda senki, leharaptam a felét. Estére, a megszegett böjt miatt kelések nőttek a nyakamon. Egy, kettő, sorban, kivörösödött a nyakam. Érett kelések. Gallérral eltakartam, hogy ne lássa senki.

 

 

5.

 

Kafka szerint a „leíró lélektan úgy egészében, mindenképp csak antropomorfizmus, alkalmasint a határok rágcsálása. A belső világ csak élhető, nem leírható. A pszichológia annak leírása, ahogy a földi világ tükröződik az égi síkon, vagy pontosabban: egy tükrözés leírása, ahogyan azt mi, akik teleszívtuk magunkat a földdel, elképzelhetjük, mert tükröződés sehol nem következik be, nem, csak a földet látjuk, bármerre forduljunk is”. Röviden még azt is mondta: „a lélektan türelmetlenség”. És mivel szerinte a „türelmetlenség” minden rossz oka ezen a földön, így a lélektan felett is kimondta az ítéletet.

 

 

 


[1] Id. Peter Breughel: Táj Icarus zuhanásával,  Musees Royaux des Beaux-Arts de Belgique, Brussels.

[2] El Greco: Laocoon, National Gallery of Art , Washington

[3] Zohár a Teremtés Könyvéről, Atlantisz, Budapest, 2014.


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva