SzIF Online

Fiatal költészet

A húszasok és a harmincasok lírája

A magyar irodalom dübörög, a magyar vers naprakész, felkészült és pimasz. Tudtad? De vigyázat, dömping is van! A fiatal költőknek jól áll a marketing, könnyen válik divatos csodává sok színes lufi. Legyünk csak szigorúak, ítéljünk esztétikai alapon, még így is lenyűgözhet vagy megdöbbenthet jó néhány éppen beérett életmű, illetve induló pálya, jó pár első kötet. Célkeresztben a harmincasok és a még fiatalabbak. Kész, tűz!

 

(Bach Máté felvétele)

 

Vajon a költők mely kérdésekre keresik jelen korunkban leghevesebben a választ, és ezek közül ma melyek tűnnek érvényesnek? Milyen nyelvi megvalósulásai lehetnek a problémafölvetések, amelyek ebben a pillanatban hitelesnek hatnak? Csak az utókor fogja eldönteni, hogy a fiatal szerzők közül ki kerül az irodalmi kánonba, és ki az, akit alábbi válogatásunkból hiba volt kihagyni. A következő válogatás és csoportosítás több irodalomtörténész szempontjait ötvözi. A vastagbetűvel szedett nevekkel egyéni hangvételük, munkáik viszonylag egyenletes színvonala valamint progresszivitása miatt foglalkozunk külön.

A húszas, illetve harmincas éveiben járó markáns hangú szerzők (vagy bizonyos csoportjaik) poétikáját jellemzi:

  • A személyesség élőbeszédszerű mintázata, a beszédmódként értett közvetlenség – (Lapis, 2014) (Kemény István úttörő posztmodernségének ezt a vonását viszik tovább a legtöbben, így például k. kabai lóránt, Pollágh Péter, Fehér Renátó)
  • Az identitás a kimondott szavak és mondatok nyomán épül és hasad (Lapis, 2014)
  • A panasz és veszteségköltészeti hagyomány fölerősödik (Harmath, 2013)
  • A tagadás és hiány alakzataira építő retorika uralkodik (tudatos bizonytalanság) (Lapis, 2014)
  • A mondat elsőbbsége a sor helyett (Kulcsár Szabó, 2008)
  • Magánmitológiák: ciklusokba rendezés, történetszerűség, sűrű motívumháló (Harmath, 2012, 2013) (Turi Tímea, Pallag Zoltán, Szőcs Petra)
  • „Új komolyság” (Térey János és Borbély Szilárd költészeti hagyományán át Géher István, Lanczkor Gábor, Nagy Márta Júlia, Korpa Tamás költészetéig)
  • A saját test reflexiója (Gerevich András, Németh Zoltán, Nemes Z. Márió, Szöllősi Mátyás, Tóth Kinga)
  • Idegen perspektíva felmutatása (Weöres Sándor után Oravecz Imre közbejöttével Balázs Imre József, Havasi Attila, Sirokai Mátyás lírája)
  • Bizonytalan én-kontúrok  (Főként a Kukorelly Endre és Marno János költészetéből táplálkozó poétikák érvényesítik  (Kerber Balázs, Kupcsik Lidi, Krusovszky Dénes, k. kabai lóránt, Zilahy Anna)
  • Vizuális költészeti elemek (Kele Fodor Ákos, Tóth Kinga)
  • Személyes-családi-nemzeti-kozmikus egymásra rétegződése (Petri György, Marno János, Térey János után Fehér Renátó, Turi Tímea)
  • Meditatív, szemlélődő, leíró jellegű, prózába hajló megszólalás (Sirokai Mátyás, Győrffy Ákos)

 

A fiatal író-nemzedék, és főleg az elsőkötetes költők esetében gyakran megesik, hogy erősebbnek bizonyul valamelyik idősebb pályatárs hatása, mint a saját hang. A harmincasok közül sokan főként Petri György és Tandori Dezső, illetve a később induló költők közül Kemény István, Szijj Ferenc, Térey János vagy Marno János hangjától nem tudnak szabadulni. A szoros értelemben vett nyelvjátékos hagyomány, a paródia (Parti Nagy Lajos, Varró Dániel) fonala elvékonyodik. Fölerősödik az önirónia. „A sorok, szótagok, ritmusok és összecsengések által szabályozott formák helyett inkább a jelentésegységek szervezik a verset. A sornál fontosabb lesz a mondat, háttérbe szorul a paródia, s előtérbe kerül a beszéd – játszi – komolysága.” (Lapis, 2014. 34.)

 

A Petritől és Keménytől tanult alulstilizálás, depoetikusság, új érzékenység mellett jellemző lett a prózára hangolt vallomásosság, a szabadverses reflexiók, az alanyi magánmitológia történetszerű elrendezése, gyakran ciklusok keretében.

 

Ha panorámaszerűen tekintünk szét az elmúlt pár év verseskötetei között, akkor tematikus egyezés is megfigyelhető. Lehet az a benyomásunk, hogy mintha a már kiérlelt hangú, de még a fiatalabb nemzedékhez számítandó néhány kötetes szerzők esetében a „veszteségköltészet-hagyomány” újjáteremtésére történne globális kísérlet. Az önsajnálat, a kapcsolatbúcsúztatás vershelyzeteinek, költői gesztusának és hangnemének gazdag hagyománya van a magyar költészetben. Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső és József Attila, majd Pilinszky János szintén az egyén panaszán keresztül az egész emberiség tragédiáját: magányát és elidegenedettségét mutatta meg ezer változatban és hitelesen.  A különböző hagyományoknak szóló tisztelet és a megszólalásmód más-más költőegyéniséghez köti a fiatalokat.

 

A veszteséglajstromozás mint téma újramondása nagyjából háromfelé ágazik: a megmunkáltság, jólformáltság-veretesség esztétikájához társuló ünnepélyes hangnem (Schein Gábor, Poós Zoltán, Szálinger Balázs, Győrffy Ákos, Szöllősi Mátyás, Géher István László), a közvetlenség-személyesség vulgárisabb, illetve meghökkentőbb regiszterei (Kele Fodor Ákos, Mestyán Ádám, Gerevich András, Simon Márton, Závada Péter), illetve a távolságtartó hangnem és egy hozzá kötődő tárgyias jelhasználat (Lanczkor Gábor, Krusovszky Dénes, Csobánka Zsuzsa, Ayhan Gökhan, Rosmer János, Sopotnik Zoltán) pólusai felé. Az első és harmadik irány ötvözése Fehér Renátó, az első és második vonulat összebékítése Kerber Balázs első verseskötetét jellemzi. A tárgyias-távolságtartó poétikák eszközeiket változatos ritmikával és jól megformáltsággal is képesek ötvözni – mint Lanczkor Gábor teszi 2010-es kötetében –, ugyanakkor az alanyiságot és az érzelmes regisztereket, valamint a nyelvi játékosság mutatványait megkerülve, mégis a személyeshez érkezik ez a líra is, de úgy, hogy a hirtelen közvetlenséggel nem vágja el a tágabb jelentéskörökhöz vezető utat. Sőt, a lírai szubjektum(ok) megformálódásának versterében a lírai hang és az olvasó közötti távolságba jól beilleszkednek-beilleszthetők a transzcendenst érintő kérdések, valamint a lírai szubjektumnak a kisebb-nagyobb közösségekhez fűződő viszonyával kapcsolatos képzettársításaink.

 

A távolságtartó, pátosztól és „irodalmiságtól” mentes, vagy azt pusztán emlékként kezelő beszédmód a nyelv anyagszerűségét is előtérbe helyezi. A nyelv „»ellenerejének« érzékeltetése” (Kulcsár Szabó Ernő, 2008) nyelvjátékoktól mentesen, de a közegre hagyatkozva, arra összpontosítva megy végbe. Az irodalmi hagyománnyal pedig nem tolakodó támasztékként, kiindulópontként találkozunk ezekben a kötetekben, hanem észrevétlen és egyedi igényekhez igazodó kötőanyagként.

 

 

(harmincasok)

 

G. István László közhelyekből és unásig ismételt motívumokból, valamint köznyelvi kifejezésekből mély értelmű összefüggésekkel megajándékozó, meglepő költői újdonságot tud alkotni. Géher poétikai malmában újraőrli a hol szimbólumként, hol allegóriaként olvasandó motívumokat (víz, csillag, Nap, szél, fény, kéz, csont), a teológiai fogalmakat és bibliai alakok nevét (ima, szentlélek, Ádám, Mózes) és liturgiai (körmenet, füstjel, litánia) kifejezéseket.  Nagy ívű, a késleltetés feszültségteremtő módszerével élő, bonyolult szintaktikájú mondataival forgatja, megigazítja azokat, és filozofikus, néhol patetikus, de többnyire köznapi stílusban elsősorban a halál–temetés témáját keleszti meg belőlük. A szándékos grammatikai hibák, s ehhez jól illenek a kevésbé kötött versformák. Egyfajta tárgytalan tárgyiasság alakul ki, amely így a legutóbbi két kötetének Választóvíz (Palatinus, 2011) és a Hármasoltárok (Palatinus, 2014) poétikáját is meghatározza.

 

k. kabai lóránt (Klór; Avasi keserű, Szoba kiadó 2013) lírája szintén a panasz- és hiány-irálytól tart távolságot, és a nyelv belső retorikájára ráhagyatkozó módon szól azonos tárgyról: valamely bensőséges kapcsolat elvesztéséről. A főcsapáshoz képest a költő külön ösvényen indul: egy hanyagnak tűnő nyelvezetet variál. Ebben a töredezettség és köznapias szóhasználat olyan módon uralja a költeményt, hogy a megszakítottság és hiány lendületes és folyton ritmust váltó versnyelvet engedi előtérbe lépni. A nyelvi-retorikai közeg ellentmondásain épülő jelentéskomplexumot az elcsúsztatott és váltogatott nézőpontokat és mondattöredékeket összefogó fogalmi és képi arányosság teszi teherbíróvá. Az így kialakított szerkezet és hangnem-együttes nem nélkülözi az egyedi humort; miközben ez a líra megengedi az olvasónak az egzisztenciális szembenézést.

 

Kupcsik Lidi viszonylag későn indult szerző első kötete (a k a, Szoba Kiadó, 2008) az identitáskérdések retorikai megoldásai miatt érdekes és előremutató. Kötetének ciklusépítkezése, a bujtatott-elővillantott, szakaszosan látszó és sosem elvarrott narratív szál a mai negyvenesek élvonalbeli költészetével rokonítja. A történetszerűség rejtélyei itt szóhasználatbeli, grammatikai meghökkentéssel párosulnak, a rontott nyelven át ismeretlen előzmények homályára látni, megteremtve a lehetőséget a kötet lineáris olvasásban fölépíthető magánmitológiának. Ötvöződik a távolságtartó hangnem a személyes témákkal, miközben a költő nézőpontváltásokkal kerüli el ötletesen a rezignáció és az elégikusság hagyományos mintázatait, és árnyalja egyszersmind az önazonosság problematikáját. A bátor szókimondást fémjelző beszéltnyelvi alakzatok és a regiszterváltás meglepetései fölerősítik egymást, egységes és eleven költői nyelvet alkotnak, és közben többnyire sikeresen távol tartják a keresettség látszatát.

 

Lanczkor Gábor versvilágáról az Emelem a tételt sorozatban bővebben itt olvashatunk

 

Sirokai Mátyásról pedig itt

 

 

(elsőkönyves húszasok)

 

Van olyan induló költészet, amely feszes, olyan első kötet, amelyben a többséggel ellentétben alig akadnak elnagyoltságok, túlvállalások vagy üresjáratok. A kozmikus távlatokat, kinyilatkoztatás-szerű megnyilatkozásokat vagy épp a fennköltnek ható gondolatritmust (az „új komolyság” jegyeit) ezekben az esetekben ellenpontozza a kortárs valóságra tett reflexió vagy az önirónia.

 

Kerber Balázs (alszom rendszertelenül, JAK-füzetek, 2014) legerőteljesebb kézjegye a pontos megfigyelésekből kibontakozó, a képzavar határáig merészkedő, rendkívül szuggesztív képi világ, melyet egy hezitáló, verbálisan vagy mozgásában tétova, gondolatmenetében bizonytalan, de mindig kiszolgáltatott versszubjektum közvetít „Vársz rá a parton / hozod gyámoltalan / matracodat”, „A professzor arca kérgesedik. / Basileus, mondja, és átfut / az árkokon egy árnyék”. Hétköznapi szavakból álló szókapcsolataiból fűszeres keverék: meghökkentő látványok, ünnepélyes hangulat és humor származik.

 

Juhász Tibor (Ez nem az a környék, FISZ, 2015) versvilága azonnal beszippant egy leginkább Szijj Ferenctől ismert (igaz, ott kozmikus távlatokat rejtő) kelet-európai atmoszférába, általános emberi és sajátos társadalmi problémáink halmazába. Költeményei harmonikusan kötik be a beszélt nyelvi alakzatok esetlenségét egy sűrű motívumhálóba. A hétköznapi tárgyiasságok, a megfigyelés szenvtelen modalitása jól megfér az intim vagy meglepő helyzetek jelenetezésével. Belesimulnak szövegkörnyezetükbe az olyan banális mondatok is, mint: „Ne egyem magam, szólalt meg.”, „Egy buszmegállóban megálltunk.”, miközben a vers koránt sem válik lapossá.

 

Korpa Tamás (Egy híd térfogatáról, FISZ 2013) a merész képek, az összehangzások zsúfolásának művésze. A szókészlet változatos regiszterekből áll össze. Az összecsengések logikájára építve a szerző nem tartózkodik a képzavartól, sőt keresi azokat. A vers íve lendületes, a képzettársítások szenvedélyesek. A költemények jelentéstani szerkezetét hol egyben tartja, hol szétfeszíti ez a játékos szertelenség.

 

Fekete Anna (Oda-vissza, FISZ, 2015) egyéni módon kezel teret és időt, egy látomásos látványvilág segítségével. A múlt ugyan lehúz és nyomaszt, de a beszélő józansága, az apróságok becéző leltára részben fölülemelkedik a fájdalmas emlékeken. Részben áldozatként, félig magának is megbocsájtó kívülállóként tekint körbe a lírai hős. Bár a hangulat sötét gomolygása nem szűnik, „a vállad mögül sértődött árvácskák figyelnek”, a három ciklusba csoportosított versek motívumrendszere (szél, hó, ősz, kő, tenger, sötét, fehér stb.) egyszerű, követhető és aránytartó.

 

 

Kerber Balázs versvilágáról bővebben itt olvashatunk

 

Fehér Renátóról pedig itt

 

 

Ma élő szerzők munkáival találkozhatsz, verseikről olvashatsz, tájékozódhatsz saját honlapjukon és fészbuk oldalukon kívül költészeti antológiákban (Szép versek, Egészrész, Használati utasítás, R25 stb.), szöveggyűjteményekben (Kortárs irodalmi olvasókönyv I-II.), lexikonokban, egy-egy költői csoportosulás elektronikus fórumán. Kortárs költészeti programokat, publikációkat, interjúkat és kritikákat találsz a hivatalosan bejegyzett szépírói csoportosulások elektronikus oldalain (pl. Szépírók Társasága, Írószövetség, FISZ, JAK), illetve online folyóiratokban/folyóiratok elektronikus változatában (pl. prae.hu, jelenkor.hu, kortárs.hu, barkaonline.hu, kulter.hu, avorospostakocsi.hu) vagy itt, a SZIFONline-on. Hasznos lehet összefoglaló jellege és keresőprogramjai miatt az irolap.hu, a KIA (Kortárs Irodalmi Adattár), a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA), a Szabó Ervin Könyvtár elektronikus irodalmi adatbázisai, az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtára stb.

 

 

LEXIKON

 

kánon

Eredetileg zsinórmérték. Szabály, előírás, törvény jelentését a magyar irodalomtudományban fölülírta az Alexandrából származó szóhasználat. Az ottani görög tudósok a mértékadó – főleg irodalmi – művek jegyzékét értették alatta. Az első századok zsidó és keresztény irodalmában is ebben az értelmében szerepel, főleg keresztény irodalomra vonatkoztatva, amely kifejezés így az Istentől sugalmazott írásokat foglalta magába. Az irodalomtörténet mindig is vizsgálja az egyes írói, illetve az egyes nemzeti kánonok alakulásának, átrendeződésének folyamatait, szempontjait.

 

antológia

Görög eredetű szó, jelentése „virágfüzér”. Irodalmi műveknek valamilyen szempont vagy szempontsor szerint válogatott gyűjteménye. Az első antológiák epigrammagyűjtemények voltak latin nyelven. Híres antológiáink a nyugatosokat bemutató Holnap, a magyar költészetet bemutató Hét évszázad versei és a minden könyvhétre megjelenő, az előző év terméséből válogatott Szép versek, illetve a Körkép című elbeszélés-gyűjtemény. (Bárdos László – Szabó B. István – Vasy Géza, Irodalmi fogalmak kisszótára, Korona, 1996.)

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Borbély Szilárd: Hungarikum-e a líra? Parnasszus könyvek, 2012.

Harmath Artemisz: Kacér romok. A kortárs magyar líráról Kalligram, 2012.

Kulcsár Szabó Ernő: „Magát mondja, ami írva van” Jegyzetek az újabb magyar líráról, Prae, 2008/03, 5-15.

Lapis József: Líra 2.0 Közelítések a kortárs magyar költészethez, JAK+PRAE.HU, 2014.

 

 

Harmath Artemisz 1979-ben született, Budapesten él. Irodalomtörténész, kritikus, tanár. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakán, valamint az egyetem főiskolai karának hittanoktató szakán végzett 2003-ban. Doktori disszertációját 2010-ben védte meg az ELTE-n, irodalomelmélet szakterületen, Weöres Sándor költészetének kockázatelméleti megközelítéséből. Fő kutatási területe a XX-XXI. századi magyar líra. Írásai többek között az Alföld, a Kalligram, a Parnasszus, A Vörös Postakocsi, a Tiszatáj folyóiratokban jelennek meg. Kötetei: Kacér romok.  A kortárs magyar líráról (Kalligram, 2012.), Szüntelen jóvátétel. Újraolvasni Weörest (Helikon, 2013.)

 

(A szerzőről készült DIÁ-hoz Bach Máté fotóját használtuk)


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva