SzIF Online

Kortárs szépirodalmat a balatoni bor mellé!

Beszámoló a FISZ Szöveghullám 2.0 zenés irodalmi turnéjának keszthelyi állomásáról

A Fiatal Írók Szövetsége július 11-e és 15-e között negyedik alkalommal rendezte meg Szöveghullám elnevezésű, zenés irodalmi turnéját, amelynek célja, amint az a sajtóközleményben is állt, hogy az alapvetően fővároscentrikus kortárs szépirodalom eljusson vidéki helyszínekre is. A rendezvény idén két új balatoni várossal bővült, Keszthellyel és Csopakkal, valamint a tavalyihoz hasonlóan Révfülöp, Balatonszárszó és Balatonföldvár is szerepelt az úti célok között – s bár minderről érdemes lenne egy átfogóbb képet is adni, jelen tudósítás Keszthelyre koncentrál, rövid kitekintéssel a további színhelyekre.

 

 

(galéria nyílik – Bán Attila felvételei)

 

 

Noha a kortárs szépirodalom fővároscentrikus voltát talán kevesen tagadnák, Keszthely sok vidéki városhoz képest valószínűleg még viszonylag szép számmal fel tud mutatni minőségi programokat az elmúlt évekből ezen a téren. Megemlíthetjük például a pár évvel ezelőtt megrendezett Balatoni Íróhetet, de a Könyvhétre is általában izgalmas író-olvasó találkozókkal készülnek a szervezők: tavaly Szálinger Balázs volt a vendég, idén pedig ő mutatta be a legutóbbi két Helikon fődíjas fiatal költőt, Csete Somát és Körösztös Gergőt – persze Szálinger, lévén keszthelyi születésű, eleve gyakrabban megfordul a városban, például a Hévíz irodalmi antológiáját a Városi Könyvtárban is bemutatták. A fiatalabb generáció a nyilvános beszélgetéseken túl a Vajda János Gimnázium erős „magyarteam”-jének köszönhetően, illetve Hinger Tamás és Csengey Balázs „rendhagyó irodalomóráinak” keretében még gyakrabban találkozhatott „testközelből” is a kortárs irodalommal, azaz annak egy-egy jeles képviselőjével, többek között Fehér Renátóval, Kassai Zsigmonddal, Kukorelly Endrével, Szálinger Balázzsal vagy Mikó Csabával, valamint megemlíthetjük még a kétévenként megrendezésre kerülő Helikoni Ünnepségeket, a dunántúli középiskolások művészeti versenyét, amely egy hétre mindig felpezsdíti a város kulturális életét. Egészen impozáns lajstrom, ugyanakkor Keszthelynek mint a „Balaton kulturális fővárosának” szüksége is van az ezekhez hasonló eseményekre – éppen ezért még nagyobb öröm, hogy e fenti (ha nem is teljes körű) listát most már a FISZ irodalmi turnéjával is kibővítheti, amelyről az alábbiakban következzen a részletesebb (élmény)beszámoló.

 

Ahogy az említésre méltó napjaink, ez is egy viharos délután volt – illetve annak indult július 11-e, ami aggodalomra adhatott okot, hiszen a program szabadtérre, a pár évvel ezelőtt felújított Zenepavilon színpadára volt tervezve. A főszervezők, Gál Soma és Horváth Veronika már előkészítették az esőhelyszínt, egy barátságos pavilonsori borozót, ahol, mint a helyiek és a nyaralók egyik kedvelt nyári törzshelyén a kortárs költészet szintén ideális kísérője lehetett volna a szinte már „unos-untig-megunhatatlan” balatoni hekk-fröccs-menünek – mielőtt azonban leszakadt volna az ég, az a híres, balatoni, amely északról érkezik, és egy perc se kell neki, hogy átmásszon a hegyeken, már a nyakunkon is van, széllel és villámokkal, Soma, mint a város szülötte, előhúzta zsebéből viharűző varázsvilláját, amely valószínűleg az egykori, a helyiek által csak elátkozottként emlegetett Balaton Szállóból keveredett el anno, mire egy-kettőre előbújt a Nap, és hamarosan elkezdődhetett a program az eredeti helyszínen. A fürdőzők zajától viszonylag elszigetelt Zenepavilon félkörívben kialakított, némiképp az ókori görög színházak theatronját idéző nézőterén már gyülekezett a közönség, az egészen kicsiktől a legnagyobbakig, s mivel a kezdés előtt néhány órával megkérdeztem egy-egy szerzőt, hogy kész tervvel érkezett-e a felolvasandó műveket illetően, vagy a helyzet adta hangulatra bízza a kvázi-spontán választást, az „A-B-verziót” ígérő válaszok hallatán most én is kíváncsian vártam, hogy a szerzők számomra is ismert vagy kevésbé ismert költeménye közül az itt összegyűlt színes publikum előtt végül melyek hangzanak majd el.

 

A felolvasást Tolvaj Zoltán kezdte a zenei és irodalmi kánon egy-egy jelentős képviselőjének megidézésével, s a választás a Mozart-, Bartók- és Weöres-allúziók révén (Mozart rácsörög Bartókra az életmű lezárása ügyiben, A tündér metamorfózisa), tekintve a turné deklaráltan zenés-irodalmi, kettős-koncepciózus jellegét, a program kifejezetten jó felütésének bizonyult, valamint az – olykor sziporkázó rímekkel és szellemes parafrázisokkal aláhúzott – indirekt Bartók-párhuzammal a szakállas költő feltehetően a helybeli közönség szimpátiájára is számíthatott. Bartók ugyanis nagy tiszteletnek örvend a keszthelyiek körében, hiszen számos zalai népdal, így például az asztrológiai-asztronómiai útbaigazításért az égi fényekhez fohászkodó, szegény szegénylegény sóvárgását megéneklő Csillagok, csillagok kezdetű, amely minden helyi és környékbeli népdalversenyen elhangzik legalább kétszer, Bartók keszthelyi gyűjtéséhez kapcsolódik. Ismert Weöres-átirata ugyanakkor a (leg)idősebb generáció körében talán nem aratott osztatlan sikert (Kell mellé érzelmi bádogosmunka) – de legalább (a költő szavaival) „dallamos” volt, így apellálhatunk arra, hogy a gyerekek inkább az ismerős ritmusra, valamint az angyali, építő, szunnyadó Bóbitára, nem pedig annak Tolvaj-féle ördögi, ön-pusztító, halott alteregójára asszociáltak. Míg az első két vers a szerző előző, Törésteszt című kötetéből került kiválasztásra és bizonyos értelemben egy oldottabb hangulatot célzott meg, addig a harmadik, tavaly megjelent Fantomikerből felolvasott költemény által némi rezignált budapesti nosztalgia is beszökött a keszthelyi rév már szelet – s Naponta kétszer éjfél-t – jósló, vöröslő naplementéjébe.

 

A Tolvaj Zoltán utolsó verse által megelőlegezett melankolikus hangulathoz jól illett a keszthelyi „musicus natus”, a Néhai Bárány zenekar dobos-énekese, Burucs Szabolcs első dala, amely az (önmagunkba való) bezártság, a „körülbástyázottság” élményét tematizálta. Szabi minden felolvasás után előadott egy-egy dalt saját szerzeményei közül, figyelve arra, hogy amennyire lehet, az adott darab „tonális viszonyban” álljon az éppen felolvasott művek által megpendített hanggal, de gitárjával olykor egy-egy felolvasás alatt is fent maradt a színpadon, így például Horváth Imre Olivér, Gál Soma és Horváth Veronika „kíséreteként”.

 

Horváth Imre Olivér felolvasása egyszerű polgári szertartás volt, amelyen a fiatal költő is mellőzte az errefelé szokásos gajdolásta hatás mégis (vagy még inkább) megfogant. A Debreceni Egyetem Angol-Amerikai Intézetének irodalom tanszékén „nevelkedett” szerző tavaly megjelent, Nem szimpátia című kötetének verseit folyamatosan át- meg átszövik a főként angolszász irodalmi utalások, a szerző azonban a felolvasásra talán inkább azok közül választott, amelyek befogadása nem feltétlenül posztulálja a komolyabb irodalomtörténeti háttérismereteket. Olivérrel, elmondása szerint megtörtént egyszer, hogy egy internetes fórumon azt a kritikát kapta, hogy „jobb költő” lehetne, ha mellőzné az olyan trágár kifejezéseket (sic!), mint például a here – így az első, Empátia című vers, amelyben a „főszereplők” lecsúszott herékkel, egymás alatt ültek sokat, sírdogálva, felfogható lehetne akár egy arra vonatkozó „tesztként” is, hogy vajon a keszthelyiek is hasonlóan kritikus közönségnek bizonyulnak-e. A hallgatóság azonban továbbra is érdeklődve figyelte a fiatal költőt (átment a „teszten”), aki az öregkor vagy a halál távlatából tekint vissza mostani önmagára (A férfiak korábban halnak, Az ateista), vagy éppen sír, mert megszakad a London-híd, és a Temze a szívén ömlik át (Love Song).

 

Közben azonban az idő kereke csak forgott, amiként jönnek és mennek a korok, illetve körök – lepörgött egy újabb nóta Szabitól szólóban arról, hogy hogyan éljünk szépen, majd az ugyancsak balatoni kötődésű Vajna Ádám, a program legfiatalabb résztvevője felolvasását szintén egyfajta „útmutatással” kezdte arra vonatkozóan, hogy hogyan neveljünk helyesen barokk tudósokat egy sötétkamrában. Didaktikus hangvétel, kikacsintásokkal. Az intellektuális költészetre apelláló, ugyanakkor annak (ön-)ironikus paródiájaként is felfogható (Barokk tudósok egy sötétkamrában), vagy a nem pusztán intertextuális utalásokban gazdag, de olykor szellemes rímekkel tarkított (Idő, Idegenek) verseket az ifjú szerző még nem publikálta, sőt, némelyiket az utóbbi hetek terméséből válogatta. Premier. Szinte érezni véljük a tinta illatát, mint a nedves olajfesték szagát a kiállításmegnyitón, amelyen percekkel korábban került fel a falra egy éppen elkészült munka.

 

Aggodalommal konstatáltuk azonban, hogy e tintaillatot, bármennyire tetszik is, az újból felerősödő szél fújhatta felénk, ekkor viszont a színpadra lépett Gál Soma, hogy varázsvillájával, amelyről már a beszámoló elején is szó esett, legalább a felolvasás maradék fél órájára távol tartsa a híres balatoni zivatart. Biztos magában olvasta a varázsigét, a közönséggel ugyanis (a helyiek kétségtelen sajnálatára) nem ennek történetét osztotta meg tavaly megjelent Sármesék című prózakötetéből – így ezt most én sem fogom megtenni, aki kíváncsi a villa legendájára és a többi, hasonlóan izgalmas, vicces vagy éppen szomorú, nosztalgikus keszthelyi és sár-(melléki) mesére, megtalálja azokat a könyvben. Történetek helyett Soma, hogy „ne lógjon ki a sorból”, szintén versekkel készült, méghozzá José Luís Peixoto portugál költő Jegyzetfiók című kötetéből, amelyet a Babits Mihály Műfordítói Ösztöndíj keretében éppen most fordít magyarra. Az első vers azonban nem Portugáliát, hanem – egy városokról szóló ciklus részeként – Budapestet idézte meg, amelyről a vers beszélőjének néha eszébe jut a részletek jelentősége (Fotó Budapestről), míg egy másikban, immár Portugália kapcsán (Születési anyakönyvi kivonat) talán éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a rész(let)ek mennyire elválaszthatatlanok az egésztől.

 

Rész és egész, idő, emlékek az est utolsó felolvasójának, Horváth Veronikának idén megjelent, Minden átjárható című első kötetéből előadott verseiben is visszatérő motívumokként voltak rekonstruálhatók. Amikor Veronika feltette a kérdést, hogy vajon az ágy alatt meddig rejtegetjük eldobozolt félemlékeinket, szinte megremegett a levegő, tovább fokozódott az egyébként is kitartó figyelem, s bár a fák alatt mozgás van, járkálnak derékban végződő emberek, hirtelen mintha megállt volna az idő, senki fisszenni pisszenni se mert. Öröklött és szerzett fájdalmak, átélt örömök, gyerekkor – hokedli, stoki, packi, kispacki (errefelé mi is hokedlinek hívtuk) – a menekülés iránti vágy és az elmúlás traumája, mindez, s a még több a költő meggyőzően hiteles, drámai előadásában méltó záróakkordja volt az eseménynek. A versek – Győrffy Ákos szavaival – mélyvilága és Veronika markáns színpadi jelenléte teljesen magával ragadta a hallgatóságot, szinte csak a búcsúzó gitárdallamok sejlettek még a felrémlő partok félárnyékában. A szerzőnek, a többi felolvasóhoz hasonlóan, bizonyosan nem kell tartania attól, hogy hiába sétált itt, nincsenek lábnyomai – a keszthelyi part homokja most már őrzi mindet, legalábbis jövő nyárig, amikor visszatérve újra megerősíthetik azokat.

 

Másnap a turné továbbindult Révfülöpre, majd onnan Csopakra, Balatonszárszóra és végül Földvárra. Közben kiegészült-cserélődött a csapat zenészekkel, DJ Pandával és Szabó Mátyás basszusgitárossal, valamint további írókkal-költőkkel – az egyszerűség kedvéért betűrendben – Csillik Kristóffal, Csombor Ritával, Lanczkor Gáborral, Mizsur Dániellel, Puskás Dániellel, Szalay Álmossal, Szerényi Szabolccsal, Térey Jánossal, Tinkó Mátéval, illetve, bár a korábbi helyszíneken is ott volt, „hagyománygyanús” jellege miatt fontos kiemelni Szőllőssy Balázs A Kilátó Presszóban című versét, amelyet (stílszerűen) a balatonföldvári Kilátó Presszóban olvasott fel. A városról városra bővülő-cserélődő felolvasó-zenélő társaságnak, valamint az adott hely szellemének köszönhetően minden állomáson más és más, különleges, egyedülálló esemény zajlott: az enyhén retro hangulatú, révfülöpi Hullám Hostelben, a József Attila Emlékház udvarán vagy a Balatonföldvár fölé magasodó löszfal tetején, az elemelő naplemente fényében, ahol a szerzők már egyben „dj-ként” is bemutatkoztak. De más lehetett mintegy „irodalmi gerillaként” a „gyanútlan” csopaki strandolókra is „rátámadni”, akik közül néhányan – Horváth Veronika elmondása szerint – Térey János zombiapokalipszise hallatán el is „menekültek” (pedig ezek a szegény költők nem is afféle kopottas öltözetű alakok, akik lassú, meglehetősen darabos mozdulatokkal vették volna körül őket). Talán jövőre már ők is bátrabbak lesznek – amikor újra elindul a FISZ-furgon és lesz új Gagarinunk.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva