SzIF Online

„ezek nem szájak és nem idézetek”

Szvoren Edinát Kovács Eleonóra kérdezte

Az a kérdés inkább, hogy a konkrét szereplő mondhat-e, gondolhat-e ilyet, fölmerülhet-e ez a tudattartalom. Lehet-e olyan okos vagy rövidlátó a szereplőm, hogy ezt adjam a szájába. De, vigyázat, ahogy előbb mondtam, ezek nem szájak és nem idézetek! Amellett ezek a novellabéli házibölcsességek, még ha valamilyen értelemben furcsamód fején találják is néha a szöget, sokszor rendkívül rövidlátó bölcsességecskék, úgyhogy igencsak ijesztő őket meglátni idézetoldalakon, mondjuk barátság-kategóriában, mondjuk egy veretes Coelho-mondat mellett.

 

 

(fotó: EUPL2015)

 

 

Kovács Eleonóra:A párkányra szerelt tüskesoron csússzon meg a fény. Szemből süssön a nap, az egyházi teniszpályák felől, hogy amikor az ablakon kinéz, ne lássa jól a hőmérőt. Legyenek kilátást akadályozó étolajfoltok azon az ablaküvegen”olvashatjuk a Pertu első mondatait. Miért a felszólító mód bizonyult megfelelőnek a novellában megidézett élethelyzet érzékeltetéséhez?

 

Szvoren Edina: A novella indítéka egy szüleivel összetegeződő gyerek története volt. Már egész sokat megírtam a novellából, amikor még mindig a levegőben lógott az egész, úgy éreztem, hogy nincs meg a nyelv. Kétségbeesésemben megpróbáltam felszólító módba áttenni a szöveget, ami persze teljesen újrarajzolta a lehetőségeket, még a cselekmény, a jellemek is megváltoztak. Megtetszett, hogy ilyen tágas és bizonytalan ennek a felszólító módnak az értelmezési tartománya, amibe, utólag belegondolva, beletartozott a receptstílustól a parancsoló mód agresszióján keresztül a Teremtés gesztusáig több minden. De nemcsak az ehhez hasonló, látványosabb nyelvi megoldásokkal élő novelláimra igaz, amit már többször említettem: minden egyes mondat más asszociációs spektrumot nyit meg előttem, vagy más cselekményvezetés következik egy másképpen megfogalmazott mondatból. Azt remélem, hogy az írásaimnak nincs úgynevezett tartalmuk, amiről szépen lehámozható volna valamiféle burok, a „fogalmazás” héja.

 

Kovács Eleonóra: Ez igaz lehet az írások értelmezésre is? Az olvasó engedje, hogy elgondolkodtassa a novella, de ne keressen erőltetett értelmezést?

 

Szvoren Edina: Én ebbe nem szólhatok bele. Még csak nem is helyteleníthetem, mit csinál egy szöveggel az olvasó, mit gondol róla, hogyan közelít hozzá. Én íróként csak azt próbálhatom kiszámítani, hogy milyenek volnának a hozzám hasonló olvasók reakciói, hogyan tudom irányítani a figyelmüket, vagy épp magukra hagyni őket bizonyos pontokon. Lehet, hogy vannak számomra kevéssé szimpatikus olvasói közelítésmódok – nem sorolom –, de tisztában vagyok vele, hogy ezek az én olvasói beállítódásaim, és íróként viszont nem kérhetek számon az olvasóimon semmit. Ez nem ilyen viszony. Igazából ők nem az én olvasóim, hanem a szövegeimé – bár ezt néha ők hajlamosak elfelejteni. A nyelvi médium sajnos túl nagy teret enged annak, hogy a szövegeket az olvasók, kritikusok kiterjesszék a szerzői személyre. Ha nem így volna, nem lennének író-olvasó találkozók, hogy is mondjam, interjúk, mint ez is. Én ezt az egész irodalmi életet sokkal személytelenebbül képzelném el, ha kicsit forradalmibb alkat volnék. Nem érdekes, hogy mit gondolok a szövegeimről. Nem értek hozzájuk.

 

Kovács Eleonóra: A szülő figyelméért küzdő lány (a Nincs, és ne is legyen naplórészletében), az apa helyett gyanakvást megfogalmazó kiskorú (Omomom), az önbecsülésétől megfosztott gyerek hangja (Fél óra rövidebb, mint egy haszid ének) egyre erőteljesebben ismétlődik a Nincs, és ne is legyen című elbeszéléskötet olvasása során. Persze ez a megállapítás nem feltétlenül helyes. De felmerül a kérdés: hogyan lehet leírni a folyamatot, mely során az egyén azért küzd, hogy más emberek elismerését elnyerje?

 

Szvoren Edina: Nehéz kérdés. De ezek talán nem is folyamatok. A novellaalakjaim szerintem nem annyira bizakodóak, hogy ezekre a létállapotokra folyamatként – akár a romlás és a hanyatlás folyamataiként – tekintsenek. Lehet, hogy nem jól összegzem, de emlékeim szerint én nem folyamatokat ábrázolok. A gyerekek egyébként is hajlamosak rá, hogy az őket körülvevő állapotokat, személyes viszonyokat, köztük akár a legtűrhetetlenebb körülményeket adottnak, sőt örökkévalónak és természetesnek higgyék. Az egyik legeklatánsabb irodalmi példa erre a Sorstalanság vagy újabban a Világló részletek. Emlékeim a saját gyerekkoromról is ehhez hasonlóak: a legfájdalmasabb dolgokat is utólag, fiatal felnőttként vagy kamaszként könyveltem el a „fájdalmas” oszlopban. Ez persze nemcsak a gyerekek világhoz és időhöz való, tulajdonképpen vallásos viszonyával magyarázható, vagyis azzal, hogy teremtettként tekintenek a fennálló viszonyokra, hanem a túlélni akarók taktikus szenvtelenségével is. A gyerekkort ugyanis túl kell élni – félreértés ne essék, nem az esetleges hányattatásokat, rossz körülményeket, bántalmakat, hanem a világ kiszámíthatatlanságát és az ebből fakadó elveszettséget.

 

Kovács Eleonóra: A gyerekek egymás közötti kapcsolatrendszeréről is olvashatunk. A kórus közössége és az ikerpár egyik tagja az olvasó számára váratlan módon cselekszik a Miért nyerítenek a gyerekek és a Papírsárkány című novellákban. A gyerek ebben az esetben nem feltétlenül a felnőtt számára kiszolgáltatott, mint a Folt vagy az Egy elbeszélés hét fejezete esetében. Megnyugtató lehet a befogadó számára ennek lehetősége?

 

Szvoren Edina: Nem hiszem. Enfant terrible-nek látom őket, szelíd enfant terrible-nek, és ez sosem megnyugtató. Íróként amúgy sem célom, hogy megnyugodjak, vagy hogy megnyugtassak bárkit. Úgy értem, az se baj, ha véletlenül valaki megnyugszik. De nem szempont, nem cél.

 

Kovács Eleonóra: Lehetséges, hogy a Nincs, és ne is legyen és Az ország legjobb hóhéra című kötetek alkotóelemei esetében a legerősebb megállapítás a szemlélődő gyerektől származik. („Nem szeretjük, amikor anyánk reménykedik, mert utána mindig szomorúbb, mint reménykedés előtt.” Anyánk teleszkópos élete = Az ország legjobb hóhéra, 52. o.). Az olvasóban fel sem merül a kétség azzal kapcsolatban, hogy alkothat hasonló következtetést gyermek. Alkothat?

 

Szvoren Edina: Természetesen. Ha nem én, akkor ő, te, vagy valaki más. Akár a maguk verbális valóságában is, de persze ezek a mondatok, még ha egyes szám első személyben szólnak is, nem beszédmondatok, az énelbeszelés éppúgy elbeszélői mód, mint a többi, amikor is kételyek nélkül elfogadjuk, hogy a mindentudó elbeszélő négy fal közt játszódó egyidejű és titkos eseményekről tudósít, vagy hogy az énelbeszélő, anélkül hogy a fikcióba be kéne vezetnie egy gondolat-tomográfot, belelát a fejekbe, és elkészíti el nem hangzott mondatok, vagy éppen eredetileg képi alakban megjelenő tudatelemek nyelvi leiratát. Közmegegyezés, hogy a különböző képi, szenzuális és csak részben nyelvi jellegű tudattartalmakat a szépirodalmi alkotások a nyelv segítségével közlik, miközben pontosan tudjuk, hogy a valóságban a nyelvi jelenségek nem takarják le a teljes tudati működést, miközben persze mindenhez van több-kevesebb közük. Az írók sokszor épp azon mesterkednek, hogy a nyelv segítségével eltüntessék az érzékelés homlokteréből magát a nyelvet. Én magam pedig még párbeszédeket sem használok a maguk megszokott tipografikus eszközeivel, amik azt volnának hivatottak jelezni, hogy egyes mondatokat szószerinti idézetnek kell vennünk a fiktív szereplők valóságosan elhangzott monológjaiból vagy dialógjaiból. Egyébként nekem sosem az a kétségem, hogy általában reális-e, amit egy gyerek szájába adok, mert egy fikciós mű hitelessége nem statisztikai kérdés. Ha minden jól megy, nem a valószínűt mutatnám meg, hanem a lehetségeset. Az a kérdés inkább, hogy a konkrét szereplő mondhat-e, gondolhat-e ilyet, fölmerülhet-e ez a tudattartalom. Lehet-e olyan okos vagy rövidlátó a szereplőm, hogy ezt adjam a szájába. De, vigyázat, ahogy előbb mondtam, ezek nem szájak és nem idézetek! Amellett ezek a novellabéli házibölcsességek, még ha valamilyen értelemben furcsamód fején találják is néha a szöget, sokszor rendkívül rövidlátó bölcsességecskék, úgyhogy igencsak ijesztő őket meglátni idézetoldalakon, mondjuk barátság-kategóriában, mondjuk egy veretes Coelho-mondat mellett.

 

Kovács Eleonóra: A különös szavak és kifejezések (páternoszter, puplin, Lopahoff-kosztüm, torokspatula, nyesedék, hótipró, karpaszomány, bőrcsap, patavágó) kiválasztásának elve hogyan jelenik meg az alkotófolyamat során?

 

Szvoren Edina: Végül is az első kérdésére mondottak részben itt is elmondhatóak. Azzal a kiegészítéssel, hogy a meglepetés-elem az olvasói éberség fenntartását is szolgálja. Nem arra gondolok természetesen, hogy az olvasók elbóbiskolnának a könyv fölött (mert miért ne?, nincs azzal semmi baj), ez másfajta éberség: ha valami nem kiszámítható, figyelmesebben olvasunk, értelmezünk, megpróbáljuk megfejteni a rejtett mintázatokat. Ez a figyelmi állapot kicsit a félelemre hasonlít. Az ismeretlen világok, tájékok, a komfort-zónán kívüli területek értelmezési kényszerben tartják az embert, kiélesítik a percepciót.

 

Kovács Eleonóra: Egyes elbeszélők számára nem mindegyik szó rokonszenves („Unokanővérem, írom a naplóba. Kuzin, javítom át.” Nincs, és ne is legyen, 30. o. „Itt valami nem stimmel, ez nem nyári mondat.” uo. 49. o. „Ha azt mondom, balkon, a testvéremre gondolok. Ha azt, erkély, senkire.” A térre, le = Nincs, és ne is legyen, 146. o.). Az elbeszélőket tudatosan összefűző kapocs a megfelelő szó kiválasztásának kényszere?

 

Szvoren Edina: Ez olyan különleges dolog volna? Nem annak szántam. Én még senkivel nem találkoztam, akinek ne lettek volna – néha megmagyarázható, néha megmagyarázhatatlan – averziói vagy vonzalmai bizonyos szavakkal vagy kifejezésekkel szemben. A verbálisan nem igazán tudatos embereknek is bőven vannak ilyen élményeik. És ne feledjük, ez itt a tízmillió önkéntes nyelvőr országa… Nekem néha az a benyomásom, hogy Magyarországon mindenki haragszik a többi beszélőre valami szóért, valami ragozási formáért, egy suksükért, mert az bunkó, vagy egy ikes felszólító módért, mert az modoros. Picit elkalandoztam. Végül is csak arról van szó, hogy az irodalmi figuráimnak éppúgy van valamiféle nyelvhez való viszonyuk, mint ahogy szemük, fülük, érzékszerveik, számomra nincs ebben semmi különös.

 

Kovács Eleonóra: Az elbeszélő nem irányítja a körülete zajló eseményeket, de a szavakat kiválaszthatja, törölheti. A második idézetnél a szokásostól eltérő kifejezés zavarhatja az elbeszélőt. A harmadiknál egy kifejezés egy bizonyos személyre való emlékezést segít elő, vagy nem vált ki reakciót. Erre is gondoltam. Érvényes lehet?

 

Szvoren Edina: Persze, a nyelvi címkézés, a megfogalmazás kényszere a való életben is a feldolgozás, a birtoklás egyik eszköze. A megküzdésé. Hogy ez milyen szinten volt részemről tudatos, ahogy korábban kérdezte, szerintem nem olyan érdekes. Az írás, és minden alkotási folyamat rengeteg tudattalan anyaggal, ugyanakkor erős szerkesztői, cenzori vagy épp megengedő gesztusokkal dolgozik. (Csak ilyenkor mindig attól félek, hogy az olvasó „anyag” alatt tematikus motívumokat ért, és nem mondatszerkezetet, tagmondatok szövődését, a gondolkodás induktív vagy deduktív jellegzetességeit, a ritmikát, a lekerekítettséghez való viszonyt vagy iszonyt. Ugye nem?) Az írás valamelyik fázisában arra is okvetlenül reflektálnom kell, ami korábban ellenőrizetlen volt, irányíthatatlan, nem tudatos. Engedem, hogy azt gondoljam, amit gondolok – vagy mondjuk, nem engedem. Az írás szerkesztés, a regényírás is részben reduktív folyamat (pontosabban annak képzelem), csak ott ez nem működik ilyen látványosan, mint egy rövidprózában. Nincs olyan bőség, aminek a hátországa – a kihagyott, a nem megvalósított lehetőségek tábora – ne volna népesebb. Mindig több marad ki, mint ami van.

 

Kovács Eleonóra: Az apa elismeréséért már nem küzd az évei szerint felnőtt, de a férje és a családja által süsükeként becézett nő. A mások által kitűzött célok teljesítése közben elbukott, vagy egy örökös gyerek hangja is lehet az övé. („… Azt mondta, rimánkodom. Nem, nem: rinyálást mondott. Néha kioltom a kellemetlen dolgok emlékét.” Nincs, és ne is legyen = A babajkó, 116. o.) A célok végrehajtásában a külső kényszer vagy a belső indíttatás lehet fontosabb?

 

Szvoren Edina: Mit ért az alatt, hogy fontosabb? Hogy erősebb-e? Nem tudom: kinek hogy. Ha nagyon szigorúan veszem, minden belső indíttatás külső volt egykor, vagy külső kényszerek mintája nyomán működik. Vagy csak az én személyes problémám volna, hogy többnyire azzal vádolom magam: minden motivációm külső? Egyébként az említett novellában sincs ábrázolva maga a folyamat, a szabadságharc igazából az írás utolsó mondata után kezdődne – ha egyáltalán valóban történni fog valami. Én kételkedem benne, az a gyanúm, hogy minden maradni fog a régiben.

 

Kovács Eleonóra: A főnöke, fia, anyja, élettársa szemében értéktelennek ítélt nő monológjaként is olvasható a Trifánné, kedves. A későbbiekben életre hívható vagy jelenleg formálódó szereplő esetében elképzelhetőnek tartja, hogy hasonló élethelyzetet önsanyargatás nélkül viseljen el?

 

Szvoren Edina: Érdekes, én nem úgy látom, hogy ezt a szereplőt a körülmények kényszerítik a vagdosásra. Azt hiszem, általában is elég nehezemre esik azt gondolni a körülményekről, hogy magukban hordoznák a rájuk adható reakciót. A mi adottságainkon, korai, kora gyerekkori beidegződéseinken, és nem kis részben az önmagunkba fektetett felnőttkori munkán múlik, hogy mire milyen választ adunk. A legszélsőségesebb helyzetekre is a lehető legkülönbözőbb emberi reakciók lehetségesek saját egyéni előtörténeteink szerint. Szóval a falcolás: semmilyen élethelyzetből nem következik az önsanyargatás. Viszont ha valaki ilyen manipulatív módon viszonyul a környezetéhez, az sok egyebet is tovább roncsolhat maga körül.

 

Kovács Eleonóra: Önmagával megbékélt, ugyanakkor fásult személy megszólalásaként is értelmezhető a következő mondat: „Nem ítélem el őket sem azért, hogy beszéd közben csámcsogva táplálkoznak, sem pedig azokért a mondatokért, amelyekkel föl-alá futkosó gyerekeiket fenyegetik. Tudom, hogy nincs más választásuk.” (Szeretnék mondani valamit az életemről, Jelenkor, 2016/10, 977-983. o.) Ennek kapcsán a perfekcionizmus és a teljesítménykényszer kiiktatása megoldást jelenthet a korábban idézett novellák és problémakörök főszereplői számára? „Jobb híján lejegyzem, hogy mit ettünk.” mondja a Vettem egy füzetet elbeszélője (Jelenkor, 2017/4, 403. o.). Új szereplő jelenik meg? Az egyén, aki beletörődött a saját maga által kialakított szokások ismétlődésébe? Egy újabb elbeszélői hang, aki nem áldozat, hanem a szükségszerű és megmásíthatatlan fogalmát elfogadó ember?

 

Szvoren Edina: Ezeknek a novelláknak nem épp megnyugtató a kicsengésük, úgyhogy megoldásként semmiképp nem venném őket számításba. Annyiban igaza van, hogy másfajta menekülés a rezignáció, mint amikre az előző kötetekből példákat sorolt. Habár például A térre, le főszereplője rokona a Szeretnék mondani valamit elbeszélőjének, közel érzem őket egymáshoz. Lehet, hogy pontatlan, amit mondok, de minthogyha kevésbé lennének neurotikusak a figuráim, mint korábban. Mostanában más a vezetőtünet… A Vettem egy füzetet a nyugvópontról indul, az elbeszélő egy rögeszme spiráljában pörög egyre szédültebben, itt más a dinamika. De akkor megoldásnak ez sem tűnik. Szerintem ne akarjuk az alakjaimra erőszakolni, hogy megoldották az életüket, épp elég baj, hogy ők maguk ezt hiszik.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva