SzIF Online

Uri Asaf esszéi

Nyolcszáz éve repülnek felé a nyilak a toszkánai levegőben, de nem túl sűrűn, hogy ne rejtsék el a múzeumjárók szeme elől a táj laza kékségét. A szent maga elé néz, mosolyog, márványoszlophoz van kikötve, melynek tövében gyom, feltehetően kutyatej üti fel a fejét. Senki nem veheti el tőle a bizonyított, örök, de kedélyes mártíromságot. Én meg azt se tudom, hogyan fogyasztom el az előttem álló makacs hónapot, mely idecövekelte magát.

 


Uri Asaf 1942-ben született Haifában. Költő, műfordító, képzőművész, vegyész. 2017-ben megjelent kötetei: A Föld legalacsonyabb pontján (Scolar), Kafka képekben (Új Forrás könyvek), Míg árnyékot vetek (Kalligram).

 

 

Két halál

 

A paradoxonok embere vagyok, de tudom a határt, és annak megszegését rosszul viselem. Ezért sem gondolom, hogy bátrak azok, akik haláluk után hagyják elhamvasztani a testüket. Ők „tékozlók”, akik számára a feltámadás esélye nem több, mint egy jó vicc, hiszen a feltámadás anyagi biztosítéka éppen a csont. Kérdem magamtól: vajon hiszek valamiben? Fiatal koromban azt szajkóztam, amit magam körül hallottam, később több jelből is meggyőződtem, hogy a gondolataim messzire előttem járnak. Nem rokonom a téli darázs, kinek gyönge hangját elnyomja a fűtőtest sistergése. Ő ennél több, ő nem döngicsél, hanem a padlóra fekszik, a csápjait lassan nyújtogatja, nem érez fájdalmat, maga alá húzza a lábait és behajlítja a potrohát. A hátán ott az a barna pajzs, két csáp közé fogott fején finom szőrszálak, nincs szaga, merev, mint a patkó. Lefújom róla az arcátlan hangyákat. Sárga, viaszos bőre egy nap után kemény lesz és súlyos, de nem így a csipeszvékonyságú lábak és a besodort fátyolszárnyak. A csend olyan mély, hogy a saját lépteimet se hallom, se a mandulavirágot, mely ősi időlépték szerint bomlik a levegőben. Anyám halála után az anyanyelvem felé fordultam, miközben a pöffeszkedő szívem napról napra kisebb lett, mint az a sötétbarna gyümölcsíz, melyet gyerekkoromban naponta megdézsmáltam.


 

Pantha rhei

 

A pantha rhei elve szerint minden halandó léte az elmúlás folyam(at)ában van. Saját létünk halvány és bizonytalan képe csak képzelgés, vagy talán látomás. Herakleitosz szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, más szóval nem érzékelhetünk senkit meglett, „végleges” állapotban, csak a lassú vagy gyors elváltozásait. Az ember széthullik, a mélyből felmerül és tovaszáll. A váróban összezárt lábakkal ültem, a remegő térdemre néztem, tudtam, hogy még egy óra múlva is 2040-ben leszünk. Az egyik unokám nagyítóüvegen keresztül nézett engem, és látta, hogy a várakozás közben kicsi lettem, mint egy kő. Nem hittem senkinek. Miután kiszöktem a váróból, a ház falain kapaszkodtam, és majom módjára menekültem. Ha a kiálló vaselemek elmaradtak, a levegőbe kapaszkodtam, s a lendület is elegendő volt ahhoz, hogy ne essek le.

 

 

Szent Sebestyén

 

Nyolcszáz éve repülnek felé a nyilak a toszkánai levegőben, de nem túl sűrűn, hogy ne rejtsék el a múzeumjárók szeme elől a táj laza kékségét. A szent maga elé néz, mosolyog, márványoszlophoz van kikötve, melynek tövében gyom, feltehetően kutyatej üti fel a fejét. Senki nem veheti el tőle a bizonyított, örök, de kedélyes mártíromságot. Én meg azt se tudom, hogyan fogyasztom el az előttem álló makacs hónapot, mely idecövekelte magát. Ez a hónap keserűkása a számban, de biztos, hogy nem fogok belőle semmit felmutatni, nem fogom a nyűgös óráimat csokorba kötni és előtted meglobogtatni. A várakozásban, a teljes hónap olyannak tűnik, mint egy tömör fagolyó, amit a létező legnagyobb fajsúlyú fából, az észak-amerikai fekete tölgyből esztergályoztak. A nyilakkal terhes várakozás a kitűzött pillanat főpróbája.

 

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva