„Egyszer a férjem gyöngéden patkánynak szólított”

Részletek

Papp-Zakor Ilkát Ficsor Benedek kérdezte

Ficsor Benedek: Az utolsó állatkert című kötetzáró novellában az ország összepakol, és meg sem áll a tengerpartig: „Az igazság az, hogy ez az ország alaposan rászolgált a pihenésre. Évek óta az egyetlen jó döntés, ami itt született, mondta a barátainak, amikor kiderült, hogy mindenki nyaralni megy.” Akkora a feszültség, hogy már csak egy alapos nyaralás segíthet rajtunk?

Papp-Zakor Ilka: Ezzel azt az életérzést igyekeztem megragadni, amely nap mint nap elfog Budapesten. Nem régóta lakom itt, de ez alatt a rövid idő alatt is nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a társadalomnak pihenésre van szüksége.

F. B.: A szövegeid alapján mintha a feszültséget a génjeinkben hordoznánk.

P-Z. I.: A kibeszéletlenség régóta feszíti a magyar társadalmat. Minden frusztrációt magunkba zárunk, és így örökítjük tovább. Néha úgy érzem, mintha harmincéves vénemberek jönnének szembe velem az utcán.

F. B.: A kötet alcíme „A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában”, ami az egyik novellád elbeszélőjének monográfiája is egyben. A Nagyon szép fecskék című írásban a narrátor több címváltozat között ingadozik, az egyik úgy szól, hogy „Cinizmus: Kelet-Közép-Európa némasága”. Az imént említett elhallgatás, a kibeszéletlenség is a cinizmus egy formája?

P-Z. I.: Inkább egy másik aspektusa a tehetetlenség okozta frusztrációnak. Képtelenek vagyunk kezelni a történelmi traumáinkat. A hallgatás és a cinizmus között van némi átjárás, de nem teljes mértékben fedik egymást. Úgy képzelem el az elhallgatásokat, mint a tektonikai lemezeket, amelyek egymásra tolódnak, feltorlódik a némaság, és ezek a kitüremkedések teremtik meg a novellák világát.

F. B.: Amelyekben a valóságközeli cselekmény egy ponton magától értetődő módon válik szürreálissá.

P-Z. I.: A kötet elsődleges realitását az a közeg jelenti, amelyben élünk, és amelyet mégsem tudunk teljes mértékben az otthonunkként felismerni, hiszen időről-időre kellemetlen módon lep meg bennünket. Az írásaimban a létközegnek ez a kísértetiessége válik reálissá.

F. B.: Talán ennek is köszönhető, hogy több kritikus Kafka mellett a mágikus realizmust, mindenekelőtt Cortázar műveit emlegette a legfőbb hatásaid között. Egyetértesz velük?

P-Z. I.: Kafka az alap, már korán, tizenvalahány évesen magába szippantott a világa. A mágikus realizmust szintén nagyon szerettem. García Márquez ugyan számomra egy kissé túlesztétizált, Cortázar művei azonban az iskolapéldái annak a kísértetiességnek, amelyet a szövegeimben keresek.

F. B.: Kolozsváron születtél és nőttél fel, kézenfekvőnek tűnik a határon túli, közelebbről az erdélyi irodalom címkéje is, ezt mennyire érzed relevánsak a prózád kapcsán?

P-Z. I.: Nem hiszem, hogy meghatározza az írásaimat, hogy honnan származom. Sok szempontból nyilván befolyásol, de ha a saját identitásomat venném nagyító alá, akkor mellékesnek tűnne ez a hatás. Sokkal általánosabb önkeresésről van szó az esetemben, amit nem szerencsés a származásommal azonosítani, hiszen nem feltétlenül azért keresem magamat a szövegekben, mert Kolozsvárról származom. Ha Budapesten születek, akkor is ugyanúgy kutatnám az identitásomat. Kolozsváron egy rendkívül vegyes családban nőttem föl. Édesanyám részéről asszimilált szlovákok és rutének az őseim, akik a történelem sötét időszakaiban meglehetősen szélsőséges politikai nézeteket vallottak. Édesapám félig örmény, félig zsidó, származásának minden történelmi traumájával együtt. A mai napig komoly fejtörést okoz számomra, hogy miként egyeztessem össze az ő örökségét mondjuk a nagyanyámmal, aki rendszerint azon kesergett, hogy nem Hitler nyerte meg a második világháborút. Gyerekkoromtól kezdve ez a kettőség határozott meg, és mellékes, hogy mindennek Kolozsvár adott otthont. Ráadásul viszonylag korán elhagytam a szülővárosomat, húszéves korom óta több országban éltem, számos kultúrára van rálátásom, és mindenhol egy kicsit outsiderként léteztem.

F. B.: Akárcsak A suszter című novellád elbeszélője, aki Finnországban igyekszik megőrizni talán sosem létezett magyar identitását: „Nem vagyunk mi semmi” – mondja. Válhat a kívülállás, a sehová sem tartozás identitássá?

P-Z. I.: A logikus válasz a kérdésre az, hogy valóban semmik vagyunk, ez azonban szembemegy az emberi természettel, éppen emiatt válik fontossá az identitás kérdése. Ha a racionalitás próbálja is elmosni, nagyon mélyen szükségünk van rá, hogy tartozzunk valahová.

F. B.: Ez a kötődés azonban legtöbbször élethazugsággá növesztett önáltatásként jelenik meg a szövegeidben.

P-Z. I.: Biztosan léteznek nagyon mélyen megélt identitások, de én ilyennel még nem találkoztam. Ami számomra eddig ismerőssé vált, az egy dinamikus mozgás a semmi és a pillanatnyilag talán erősen átélt, de vélhetően csupán önáltatásként felismerhető identitás között.

F. B.: Éltél Lengyelországban, Finnországban, öt nyelven beszélsz, tíz nyelven értesz, a férjed lengyel, aki finn tolmácsként dolgozott, ez a határokat feloldó bábeli sokszínűség mekkora szerepet játszik a novellák világának idegenség-tapasztalatában?

P-Z. I.: Ezzel most részben ellentmondok annak, amiről korábban beszéltem, de az idegenségnek számomra Erdélyben lett intimitása. Nagyon banális felismerés, amikor az utcán végigsétálva rádöbbensz, mit jelent magyarul szólni, miközben körülötted mindenki románul beszél. Most, hogy Budapesten élek, nem tudom elképzelni, hogy otthon, a férjemmel magyarul beszéljek, így onnantól kezdve, hogy becsukom magam mögött az ajtót, kizárólag lengyelül szólalok meg. Komfortosabban érzem magam természetesen, ha magyarul beszélek, hiszen ez az anyanyelvem, a lengyel, vagy más idegen nyelv azonban menedéket jelent számomra.

F. B.: Írsz is más nyelveken?

P-Z. I.: Nagyon fiatalon megpróbálkoztam vele, de nem találtam a megfelelő hangot. Ettől függetlenül, mivel több nyelven gondolkodom, sokszor érzem azt, hogy olyan hiátusra bukkanok a magyar nyelvben, amit csak más nyelvből átemelt elemmel tudok kitölteni. Ilyenkor vagy tükörfordítással, vagy jelzős szerkezettel igyekszem visszaadni azt a jelentést, amire a magyarban nem találni megfelelő szót.

F. B.: Már egész fiatalon jelentek meg írásaid, mindig is írónak készültél?

P-Z. I.: Négy éves koromban tudtam, hogy író akarok lenni. Egészen korán az volt az alapvető tapasztalatom, hogy ha megírok valamit, azt a következő hónapban nyomtatásban látom viszont. A mai napig bennem van az a döbbenet, ahogyan óvodás koromban tudomásul vettem, hogy nem minden ember akar író lenni. De ha nem író, akkor mégis mi?

F. B.: Az óvodai naiv szükségszerűségen változtatott valamit az irodalmi élet mindennapi valósága?

P-Z. I.: A kettő nálam párhuzamos síneken fut. Azért írok, mert szeretem és szükségem van rá, ugyanakkor ma már tisztában vagyok vele, hogy az írás óriási felelősség, és nem olyan felhőtlen sikertörténet, ahogy négyévesen elképzeltem. Amint egy szövegem megjelenik, egyből leválik rólam, igyekszem ugyanakkor felelősségteljes íróként viselkedni, követem a kritikákat, próbálok rájönni, miben kell változtatnom. De a szöveg akkor is csak szöveg. Bölcsész vagyok, pontosan tudom, hogy a szerző halott. Egy könyvesboltban dolgozom, ahol a pénztárral szemben áll a Kalligram Kiadó pultja, rajta a könyvemmel, beleőrülnék, ha másként néznék a kötetre, mint csak egy kötetre.

F. B.: Visszatérve az idegenséghez, novelláidban hangsúlyos szerepet kapnak az ember határait meghaladó létezési módok. Egy anya, aki téglaszínű mozdony, egy nő, aki begóniákat szül, egy halott nagymama, akinek a testében rovarok zümmögnek. Miből merítesz a poszthumán létezés megalkotásához?

P-Z. I.: Az identitásomba beletartozik, hogy gerinces állat vagyok, ezért igyekszem empatikusan viszonyulni más gerinces állatokhoz és a nem gerincesekhez is. De a humán létezés határait meghaladó szürrealitás mindannyiunk életében jelen van. A határok áthágása a nyelvbe kódolva él velünk, elég hozzá, hogy egy anyuka bocikámnak becézze a gyermekét, máris új létezési módok lehetőségét veti fel. Sokáig tartottunk otthon patkányokat, remek állatok. Egyszer a férjem gyöngéden patkánynak szólított, ami első hallásra alaposan meglepi az embert, kizökkenti a komfortzónájából, de aztán tudatosítottam magamban, hogy tökéletesen jogos a becézés. Onnantól különféle állatnevekkel illettük egymást, és tovább is mentünk, ötletszerűen, néha nagyon laza kapcsolat alapján különféle tárgyként szólítottuk meg a másikat, és a szürreális asszociációk szép lassan beköltöztek az életünkbe. Képi szempontból mindez nagyon izgalmasnak tűnt számomra.

F. B.: Ezeknek a képeknek a mélyén ugyanakkor mintha mindig egy katasztrófa rejlene. Az Angyalvacsora című első kötetedben szereplő Nagyapó kesztyűcskéjében olvashatjuk: „inkább nem árultam el, mi a véleményem a természetről, aminek köszönhetően nincsenek ujjaim a kezemen, s ami csak arra vár, hogy valahol elpusztuljak, oszlani kezdjek, ő pedig birtokába vehessen és legjobb belátása szerint felélhessen.” A természet végül szükségszerűen elpusztít bennünket?

P-Z. I.: Az ember számára a legfélelmetesebb a saját természetének megtapasztalása. Nem feledkezhetünk el azonban arról, hogy egy ökológiai katasztrófa küszöbén állunk. Emiatt meglehetősen ellentmondásos érzelmekkel viszonyulunk az emberi mivoltunkhoz. Bennünk van talán, hogy jobb lenne, ha nem léteznénk, ugyanakkor tudjuk, hogy egy darabig mégis itt leszünk.

F. B.: Első köteted JAKkendő-díjat nyert, és 2015-ben a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj három döntőse közé is bekerültél. Az elismerések befolyásolták a második kötet elkészítését?

P-Z. I.: Komoly fejtörést okozott az első kötet, folyamatosan viszonyítási alapként jelent meg az új szövegek írásakor. Mindvégig bennem volt, hogy ennyit legalább el kell érnem, de még inkább túl kell szárnyalnom az Angyalvacsorát. Nem vagyok biztos benne, hogy ez rossz, de tény, hogy elég nyomasztó.

F. B.: A novellistáknak rendszerint felteszik a kérdést, hogy mikor írnak végre regényt. Gondoltál már rá, hogy nagyobb lélegzetvételű munkával is kísérletet tegyél?

P-Z. I.: Amikor az ember megírja az első regényét, szinte biztosan megkapja, hogy még túl fiatal volt egy regényhez, ez elkerülhetetlen. Én most azzal nyugtatom magam, hogy egyelőre túl fiatal vagyok. Igaz, most éppen regényt szeretnék írni, majd kiderül, hogy eljött-e már az idő.