Megtanultunk olvasni

Részletek

Fried Istvánt Olti Dóra és Szántai Márk kérdezte

Olti Dóra, Szántai Márk: Mikor és miért döntött úgy, hogy irodalommal szeretne foglalkozni?

Fried István: Én nem döntöttem semmiről. Zenei pályára készültem, aztán rájöttem, hogy nem lennék elsőrangú zongoraművész. Az egy nagyon nehéz és súlyos lelkiállapot, ha egy ember zenél, és ő tudja, hogy másod- vagy harmadrangú. Az irodalom mindig ott volt. Úgy gondoltam, hogy az irodalomhoz meg a futballhoz mindenki ért. A futballhoz én nem értettem, tehát maradt az irodalom.

O.D., Sz.M.:És ez mikor kristályosodott ki?

F.I.: Az érettségi körül. Akkor kellett eldönteni.

O.D., Sz.M.: Ezután következett az egyetem magyar-orosz szakja?

F.I.: Akkor elkezdtem tanulni. Voltak nagyon rossz tanárok meg voltak nagyon jó tanárok. Nekem volt szerencsém a nagyon jó tanárokkal megismerkedni, mint amilyen Szauder József, aki a 20. század egyik legkiválóbb magyar irodalomtörténésze. Ő ugyan nem mondott sok jót rólam, azt is lehet mondani, hogy sok rosszat mondott, de állandóan magához rendelt. Úgy látszik valamit látott bennem, és a gyermeteg – szerencsére megsemmisült dolgozataimat – olyan alaposan bírálta el, mint ahogy én egy általános iskolás tanulónak a helyesírási fölmérő dolgozatával ifjú koromban. Aztán valami kialakult.

O.D., Sz.M.: Az egyetem elvégzése után merre ívelt a pályája?

F.I.: Általános iskolában tanítottam, mert akkor nem úgy volt, hogy az ember eldönti, hogy hol marad, hanem kijelölték, hogy hova fog kerülni. Én általános iskolába kerültem. Voltam napközis tanár is rövid ideig, meg tanítottam magyart, tanítottam oroszt. Egyszer megbetegedett egy kolléganőm, és akkor földrajzot is. Megismertem az összes létező óceániai szigetet, ami benne volt a tankönyvben. Ezt azóta sikerült elfelejtenem persze. De nagyon jól éreztem magam annak ellenére, hogy a 13. kerületbe kerültem, ún. nehezen nevelhető diákok közé, akik otthonról legfeljebb azt hozták magukkal, hogy apuka részeges, veri az anyukát, anyuka nem jön valamilyen okból időben haza, és így tovább. Tehát körülbelül ez volt a környezet, de tanítani lehetett, mert ezek a gyerekek nagyon akartak tanulni.

O.D., Sz.M.: Itt milyen módszerekkel tanította az irodalmat? Mert ugye mondjuk egy általános iskolai vagy akár egy középiskolai oktatás is teljesen más keretrendszerben mozog az egyetemihez képest.

F.I.: Nem tudom, milyen módszerrel. A pedagógia nem módszer kérdése, hanem rögtönzés kérdése. Az ember bemegy egy osztályba, a gyerekek üvöltenek – merthogy 10 és 14 éves kor között egy gyerek csak üvölteni és rohanni tud, ez a két megnyilatkozási formája, ezt tudomásul kell venni. Akkor ott helyben ki kell valamit találni. Ha a fél osztály nem csinálta meg a leckét, akkor én nem gondolhatok arra, hogy a pedagógiatanárom ilyenkor mit mondott tudományosan, hanem nekem ott helyben valamit ki kell találnom. Üvölteni kell vagy a kulcsot közéjük vágni vagy minél halkabban, finoman beszélni. Megsértődni, nem megsértődni, büntetni, jutalmazni. Ezt mind ott helyben ki kellett találni. Hát, így van az, hogy az ember az első néhány évben nagyon rosszul tanít, és nem veszi észre, hogy mennyi kudarca van, de aztán lassan megtanulja a mesterséget.

O.D., Sz.M.: És az általános iskola után…

F.I.: Aztán jött az Országos Széchényi Könyvtár. Az úgy volt, hogy egy idő után, amikor mindenki azt hitte, hogy nagyon jól tanítok, akkor én már tudtam azt, hogy rutinból tanítok. Előre tudtam, mit fogok a Toldiról kérdezni, de azt is tudtam, hogy mit fognak válaszolni. Ha nem azt, akkor addig kérdeztem, amíg azt válaszolták, amit kellett. Amikor már valami rutinná válik, akkor abba kell hagyni. Bármiről van szó, azt abba kell hagyni. A rutin az borzasztó. Nem gondolkodik az ember, és nem gondolkodtat. Akkor elkerültem az Országos Széchényi Könyvtárba, ami egy rendkívül nyugalmas hely volt. Nyolc óra negyven perc volt a munkaidő, húsz perc volt az ebédidő Ezt senki nem tartotta be, mivel ennyi idő alatt nem lehet ebédelni, mert nem a könyvtárban vettük elő a zsíroskenyeret, hanem elmentünk valahová. A lényeg az, hogy ebből a nyolc óra negyven percből körülbelül három óra negyven perc volt a hivatalos munka. Hogy öt órán keresztül én mit csináltam, az annyira érdekelte a főnökeimet, meg egyáltalában a munkatársakat, hogy ott ülök a helyemen, és vagy egy folyóirat vagy egy könyv van előttem. Hogy az éppen az aktuális munkámhoz tartozik vagy az én érdeklődésemhez, senkit nem érdekelt. Tehát én napi öt órát úgy dolgoztam, hogy akkor olvastam végig a Pesti Hírlapban Márai összes cikkeit vagy a reformkori folyóiratokat. Én voltam az, aki végigolvasta, mert volt rá időm. Ilyen jó dolgom nekem soha az életemben nem volt, hogy azért fizetnek, hogy én olvashassak. A Széchényi Könyvtár után jött a Szegedi Egyetem hívása. Szegednek és Csongrád megyének nagyon rossz híre volt, úgy hívták, hogy „Pol Pot megye” [Pol Pot kambozsai kommunista vezető, akinek hivatali ideje alatt közel két millió embert gyilkoltak meg, éheztettek vagy dolgoztattak halálra – OD] – nem csak ostoba, hanem gonosz emberek is voltak igen magas méltóságban, akik nagyon sokaknak megkeserítették az életüket. Akkor én óvatosan előbb eljöttem ide óraadónak, aztán eljöttem másodállásba. Akkor történt egy nagy váltás a magyar kultúrában: a Széchényi Könyvtár fölköltözött a Várba, ahol most is van. Leültem, és kiszámítottam azt: ha én naponta felmegyek a Várba a lakásomból, és visszajövök, az sokkal többet vesz el az időmből, mintha én lejövök ide mondjuk kedden este, és csütörtök este hazamegyek. Mert akkor itt vagyok, mondjuk majdnem kétszer 24 órát, de utána megint senki nem kérdezi meg, hogy én most órára készülök vagy kocsmába megyek vagy esetleg külföldre utazom. Ezen kívül a ’80-as évek közepére már nagyon enyhült a légkör itt a szegedi egyetemen. Voltak nagyon kedves, jó barátaim. Ezen a tanszéken, tehát az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszéken éppen nyugdíjba ment Vajda György Mihály professzor, és nagyon hívtak engem, hogy azt a helyet – nemzetközi kapcsolatok ügyében – töltsem be. Ráadásul én hoztam a szlavisztikát, ami itt nem volt. Így azt hiszem, hogy a Szegedi Egyetemnek az állandó hívása, sürgetése, meg az én helyzetem, hogy nem akarok fölmenni naponta a Várba, és nem tudom, mennyit utazni autóbusszal vagy metróval, ez úgy egybevágott. Akkor tehát ’84-ben aztán főállásban jöttem ide docensnek. Előtte egy évig voltam mellékfoglalkozásban, előtte pedig óraadó, csak a komparatistáknak. Három komparatista volt, azoknak két hetenként egyszer tartottam órát. Így kezdődött.

O.D., Sz.M.: Köztudott Tanár Úrról, hogy nagyon sok nyelven beszél és olvas. Ez pontosan hány nyelvet jelent?

F.I.: Anyanyelvi szinten az ember csak az anyanyelvét tudja, és azt is élete végéig tanulni kell. Én minden héten legalább egy Arany János verset elolvasok, vagy pedig elmondom magamban vagy A walesi bárdokat vagy a Szibinyányi Jankot, hogy a nyelvemet tisztán tartsam. A többi nyelven az ember beszél, de nem azt mondja, amit akar, hanem amit tud, és ez nem mindig ugyanaz. Gyermekkoromtól kezdve családi okok miatt a német volt az a nyelv, amiben mondjuk viszonylag a legbiztonságosabban megtanultam mozogni. Ez annyit jelent, hogy szakirodalmat és szépirodalmat többnyire – nem mindig – teljesen szótár nélkül tudok olvasni, és többé-kevésbé el is olvasom, amit el kell olvasni. Néha előveszem a szótárat. Gimnáziumban elkezdtünk angolul tanulni, és aztán hatodik gimnáziumban – az most a második gimnáziumnak felel meg – bejött az angol tanárom, amikor három hete jártunk iskolába, és közölte, hogy mostantól kezdve oroszul fogunk tanulni. Ő két leckével járt előttem. De miután ő jól tanított nyelvet, ezért mi megtanultunk érettségire tisztességesen oroszul. Nem csak a Tatjána levelét, hanem megtanultunk rendesen. Közben nekem voltak elemi szlovák nyelvismereteim, tehát lényegében 26-27 éves koromban én már szlovákul is olvastam, oroszul is olvastam. Szlovák nyelvterületen többször voltam, ezért szlovákul kénytelen voltam beszélni. Oroszul kevésbé volt így, de annyi orosz remek írót olvastam, hogy elkezdtem egy 19. századi oroszt beszélni. Ezen az orosz ismerőseim remekül szórakoztak, hogy Tolsztoj hangján szólalok meg – persze nem Tolsztoj stílusában. Ezek tehát adódtak, és ugye az angol sem felejtődött el, de az én angolom nagyon gyenge. Az arra való, hogy konferencián elnököljek vagy tartsak egy előadást. De miután angol nyelvterületen sosem voltam, ezért többé-kevésbé elmondom, amit tudok angolul, és meg is értem, meg is értenek engem, de az sok kívánnivalót hagy maga után. Aki két szláv nyelvet tud, az tudja a többit is. Én még ugyan belorszul nem próbáltam olvasni, azt mondják, hogy az egy rontott lengyel nyelv, de például a Szegedi Egyetemen voltak lengyel diákok, meg voltunk a tanszékkel konferencián Csehországban, ott is voltak lengyel diákok, és az, hogy én szlovákul beszéltem, és ők lengyelül válaszoltak, az működött. A cseh az természetes, mert az olyan közel áll a szlovákhoz, hogy nem kunszt vitézkedni. Az orosz révén közelebb kerültem a déli szláv nyelvekhez, pontosabban a szerbhez. Bolgárul már olvastam, de még nem próbáltam beszélni. Azt hiszem, elméletileg tudom, hogy kellene, de gyakorlatilag nem. A bolgárok nem ragozzák a főnevet meg a melléknevet. Ezt tudom, ez jó. De rengeteg múlt idejük van, ez nem jó. Ezt én nem tudnám megtanulni. De a szerb meg a horvát megint olyan, hogy közel áll egymáshoz. Az ember tudja az eltéréseket, és akkor tudja használni Namost ez a beszéd ez nagyon köznapi beszéd ezeken a nyelveken. Tehát a konferenciákon én mindig németül, angolul, oroszul és szlovákul adtam elő úgy, hogy ha kérdeztek, akkor többé-kevésbé kielégítően tudtam válaszolni. De az utcán egy fagylaltot kérni azt még szlovénül is tudok, de hát ez nem olyan dolog… a szláv nyelvekben az ember körülbelül tudja a változásokat, és akkor elkezd szélhámoskodni.

O.D., Sz.M.: Mivel ad mást vagy többet a komparatisztika más irodalomtudományi diszciplínákhoz képest?

Szerintem nincs is más irodalomtudomány, mint komparatisztika. Tehát a magyar nemzeti irodalom történetét azt csak komparatisztikai módon lehet leírni. Nem tudom elképzelni, hogy ha valaki Adyról ír egy könyvet, akkor a francia irodalom ne legyen benne – máris kilépünk a magyar irodalom területéről. A hangsúly ugyan Ady Endre marad, de egyáltalában nem mellékes tényezőként jön a párizsi élmény, a francia festészeti élmény, a francia költők élménye, akiket ő egyébként fordított, akikről írt. Lényegében, ha azt akarjuk – mármint mi magyarok azt szeretnénk –, hogy a világon, Európában valami helyünk legyen, akkor azt tudomásul kell vennünk, hogy a világ nem fog a mi kedvünkért megtanulni magyarul, sőt. Nem is fogja elhinni nekünk, hogy Arany János a 19. század legnagyobb költői közé tartozik. Ezt mi tudjuk, ennyivel gazdagabbak vagyunk, ugyanakkor annyival szegényebbek is, hogy ezt a világon nem tudják, nem hiszik el nekünk. Ennek következtében nekünk ki lépnünk a nyelv területéről. Mert ha azt akarjuk elmondani például, hogy Arany János miben különbözik a kor más nagy költőitől, akkor azokat a más nagy költőket is ismernünk kell. Tehát az, hogy Arany János miben hasonlít, ez érdektelen, mert azt ők megkapják a saját költőiktől. De az, hogy miben különbözik, mi az a plusz, amit ő hoz az irodalomba, mi az, amiért érdemes megismerni, ezt csak úgy lehetséges bemutatni, hogy összelátjuk a kortársakkal. Miket olvasott, mondjuk az olasz barokkról mit mondott, hogyan használta a műveiben. Mit fordított, miért épp azt. Amikor fordította, hogyan érvényesítette, hogyan gondolta át. Nem maradhatunk meg a saját kis körünkben. Mert az a tudomány, ami csak Sopron és Nyíregyháza között tudomány, az nem tudomány. Akkor tudomány, ha kilépünk a saját meghatározottságunkból, nem fogadjuk el őket, hanem beleszólást igénylünk a világ irodalmának ügyeibe. Ha mi nem mondjuk el külföldön azt, hogy Petőfi meg Jókai meg a többi nagy szerző milyenek, senki más helyettünk nem fogja megtenni. Ezt pedig csak a komparatisztika révén lehet.

O.D., Sz.M.: A széleskörű tájékozódás Tanár Úr munkáiban abban is tetten érhető, hogy nem csak térben, hanem időben is széles spektrumon mozognak azok a témák, amikkel foglalkozik.

F.I.: Természetesen. Ugye Ady előtt is voltak költők, Ady után is voltak költők, és reméljük, hogy a jövőben is lesznek. Thomas Mann is azt írta, hogy egymás vállán állunk. Babits Mihály lefordította a Dantét – dehogy fordította, tanulmányt is írt róla. Hogyan jelenik meg Dante Babitsnál, és hogyan terjesztette, hogyan népszerűsítette a fordításával? Akik utána jöttek azok ezt hogyan értékelték, milyen út vezetett Babits Dante-fordításához? Előtte német, francia és ki tudja még hány költő fordította Dantét. Mi a Babits fordításának a megkülönböztető sajátossága? Miért kellett újrafordítani ma? Tehát ezek mind olyan kérdések, amik lényegében azt sugallják, hogy semminek nem látjuk a kezdetét, és semminek nem látjuk a végét, hanem önkényesen kiragadunk egy befogható, áttekinthető szeletet mondjuk a világ irodalmából, és azzal foglalkozunk. De nem tehetünk úgy, hogy Dante előtt nem volt senki – csak csupán Homérosz meg Vergilius meg mások voltak ott. Most a perzsákról meg a japánokról meg kínaiakról nem beszélek, mert azok nyelvileg nekünk hozzáférhetetlenek.

O.D., Sz.M.: A hallgatók körében hogy látja az összehasonlító irodalomtudomány iránti érdeklődést? A korábbi évekhez képest mennyien választják ezt a specializációt?

F.I.: Egyrészt minket nagyon hátrányosan érintett a reform, az egyetem elrontása. Tudniillik azelőtt volt egy komparatisztika B szak, ami azt jelentette, hogy nyolc féléven keresztül volt komparatisztikaoktatás. Ennek aztán az egyetem is hasznát látta, hiszen tulajdonképpen nincs az egyetemen olyan tanszék, ahol ne lenne olyan hallgató, aki a IX-es teremből jött ki [az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék állandó tanterme, más néven Vajda György Mihály terem – OD]. Kiss Attila tanár úr az angolon, Hódosy tanárnő [Hódosy Annamária - OD] a vizuális kultúrán, Gyimesi Tímea tanárnő a francián, Orcsik Roland a szlávon, és így tovább. Persze ezen a tanszéken mindenki innen jött ki. Fogarasi tanár úr [Fogarasi György, tanszékvezető – OD], Kelemen tanár úr [Kelemen Zoltán – OD], Tóth Ákos tanár úr. Ez természetes. Rajtam kívül mindenkinek van komparatisztikából diplomája. Nekem nincs. Én csináltam a szakot, ezért nyilván nekem nincs, ez ugye igencsak mulatságos szituáció. Ahhoz képest, hogy szakirány, ez eleve nem igazán szakkiegészítő, tehát valamilyen rossz szájízt okozhat. Én nem tapasztaltam, de okozhat. Nyolc félév helyett ugye a BA-n négy félév, tehát másodévtől, az MA-n pedig második félévben vehetik fel. Ezzel csökkentették a presztízsét. Nyilván látszik, hogy nagy erőfeszítéseket teszünk, hogy ezt valahogy ellensúlyozzuk. Tényleg mindenki maximális óraszámban és maximális erőbedobással dolgozik, hogy valahogy egyensúlyozzuk ezt a veszteséget, másrészt jóval kevesebb hallgatót vesz föl az egyetem, mint azelőtt. Mondjuk 135-ből kiválogatni nyolc-tíz embert sokkal könnyebb, mint mondjuk ötvenből. Amellett tudjuk azt, hogy a középiskolai oktatással is vannak problémák, különböző helyről jönnek a hallgatóink. Azelőtt nagyon sok hallgató jött a Dunántúlról, nagyon jó hallgatóink voltak Győrből, Sopronból – például Sághy Miklós tanár úr Győrből jött ide hozzánk. Most a Dunántúlt lekapcsolja részben Pécs, részben a Nyugat-magyarországi Egyetem. A másik probléma, hogy az ELTE nagy vonzóerő, mert Budapesten van. Most már a Károli Egyetem is Budapesten van, a Pázmány is Budapestre költözik. Én nem tudom megmagyarázni minden egyes gyereknek, hogy Szegeden olcsóbb az albérlet, mint Budapesten, ők odamennek – főleg a budapestiek, mert akkor otthon lehet lakni, és nem kell Szegeden albérletet felkeresni valahol kint a töltésen. Tehát egy csomó hátráltató, gátló tényező van. Ennek ellenére a magam részéről nem panaszkodhatok, mert a komparatisztikára egy-két hallgatót leszámítva, akiktől előbb-utóbb meg szoktunk válni, valóban azt hiszem, hogy a legjobbak jönnek ide.

O.D., Sz.M.: Becslései szerint hány könyvet olvasott el eddig, illetve hány könyvet olvas el egy héten, hogyha ezt a kérdést egyáltalán így föl lehet tenni?

F.I.: Erre biztos, hogy nem tudok válaszolni. Van olyan könyv, amit az ember többször elolvas életében, és van olyan könyv, amit az ember átlapoz, és ez nem tudom, hogy elolvasásnak számít-e. Amikor én középiskolás voltam, annak jelentős része a Rákosi-időbe esett. Ekkor nem volt más szórakozásunk. Nem volt televízió. Volt rádió, de külföldi adókat nem lehetett hallgatni, mert zavarták. Volt érdekes módon nagyon jó zenei élet. Nem engedték a legjobb magyar énekeseket külföldre, ezért itthon voltak. Ha klasszikust adtak, és nem szocialista-realista színműveket, akkor volt egy nagyon jó színházi élet, és ezeken kívül volt a könyv. Ugyan cenzúrázták még a klasszikusokat is, tehát ha vallásos kitételekre bukkantak, azt kihúzták – Móra Ferenctől is, Móricz Zsigmondtól is, mindenkitől – de azért rengeteg könyv jelent meg, és miután a legjobb költőket hallgatásra ítélték, ezért abból éltek, hogy fordítottak. Nemes Nagy Ágnestől kezdve Szabó Magdáig mindenki fordított, Ottlik is, és ezért hozzájutottunk a klasszikusokhoz, ami annyit jelent, hogy mire 18 évesek lettünk, mondjuk az egyetemi világirodalmi kötelező olvasmányok 80%-át mi már elolvastuk. Tehát nekünk ugyan Dosztojevszkijt nem oktatták, de mondjuk Tolsztojt nem később, hanem középiskolás korunkban kellett elolvasni, mert mi úgy akartuk. Tehát a Háború és békét, amennyit értettünk belőle, 15-16 éves korunkban elolvastuk. Megtanultunk olvasni. Gyorsan olvasni meg lassan olvasni egyaránt megtanultunk, és az évek folyamán kialakult az a gyakorlat, hogy mi az, amit gyorsan el lehet olvasni, mi az, amibe csak bele kell lapozni, és úgy is tudjuk már, hogy miről szól az első tíz oldal után, és mi az, amit hónapokig kell olvasni. Ezért nyilván az a látszat alakult ki, hogy mi rengeteget olvastunk. Ez valószínűleg így is van, de én mindig megdöbbenéssel tapasztalom, hogy mennyi mindent nem olvastam, és valószínűleg nem is fogok elolvasni, pedig érdemes lenne, még a munkámhoz is szükséges lenne.

O.D., Sz.M.: Ebből a gazdag olvasmánylistából lehet kiemelni néhány legfontosabb vagy valamiért szívéhez legközelebb álló művet?

F.I.: Hát ez koronként változik. Ami megmaradt például az Jókai. Én tíz éves koromban olvastam először az Az arany embert, és semmi más nem foglalkoztatott akkor, csak a bűnügyi történet. Olyan hatással volt rám, hogy éjszaka nem mertem kimenni, mert attól féltem, hogy a Brazovics Athalie egy fölemelt tőrrel, valamilyen rejtekajtóból – ami persze nem volt a lakásban, de én éjjel mindent elhittem – valami sebet fog ejteni rajtam. Azóta Jókai megmaradt, de már nem nagyon emlékszem, hogy mit értettem meg a Jókai-regényekből. Valószínűleg az érdekes történetet, a hősöket meg a gazembereket. De mind a mai napig egyre újabb dolgozatokat írok Jókairól, és felfedezem azt, hogy milyen mértékben megelőzte a korát. Volt egy külső élete, amit az emberek ismernek, és volt egy belső élete, ami a regényekben jelenik meg, és ez a belső élete rendkívül érdekes. Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok pszichiáter, hogy ezt elemezzem. De lehet, hogy akkor a regényekhez nem jutnék közelebb. Aztán a másik, aki körülbelül talán húsz és harminc éves korom között jött be, az Goethe volt. Goethét azóta egyfolytában olvasom, és soha nem fogok a végére érni, mert olyan hatalmas az életmű, és ez nem azt jelenti, hogy ő csak remekműveket írt. Ő nagyon nem remekműveket is írt, de az ún. nagy művek – ebbe rövid versek is beletartoznak – kora ifjúságomtól mostanáig elkísérnek. Aztán nemrég – ez tavaly karácsonyán fordult elő - úgy éreztem, hogy én adós vagyok Schillernek, aki Goethe legjobb barátja volt. Ennek az az előzménye, hogy meghívtak Jénába egy konferenciára, és abban a kerti lakban adtam elő, ahol Schiller a műveit írta. Nagyon meg voltam hatva, és nagyon izgultam, pedig csak arról volt szó, hogy Schillert mikor és kik olvasták Magyarországon, és rájöttem, hogy nem ismerem eléggé. Az ember elolvassa, amit illik elolvasni, megnézi a színházban Tell Vilmost meg mást, amit illik megnézni, de hogy én ennek ellenére nem ismerem. Karácsonykor bezárkóztam, csak annyira mentem le az utcára, amennyire kellett, és végigolvastam Schiller összes verseit, és egyszerűen megdöbbentett, hogy mekkora költő, és hogy mit mulasztottam én életemben, hogy nem olvastam kezdettől fogva ugyanolyan intenzitással. Aztán természetesen a nagy művek, mint az Isteni színjáték vagy az Iliasz vagy az Aeneis kezdettől fogva végigkísérnek.  Ezeken kívül vannak nekem magán olvasmányaim, amiket valószínűleg rajtam kívül nem nagyon olvasnak. Most fejezem be a könyvet – még nagyjából egy hónapi munkám van vele –  a szlovén romantika nagy költőiről, France Prešerennel. Negyvenöt éve egy közepes 19. századi német fordításban olvastam az ő lírikoepikus poémáját, és a rossz német fordításon keresztül megéreztem azt, hogy ő a szlovének Vörösmartyja. Legalább akkora költő, mint Vörösmarty, viszont egyenletesebb. Vörösmartynál vannak olyan versek, amiket Victor Hugo sem tudott megírni, meg vannak nem olyan nagyon jó versek, időnként pedig elrontja a verseket. Prešerent tehát negyvenöt éve olvasom. Szlovénül és németül is, ti. maga lefordította néhány versét németre, Tandori Dezső pedig néhány versét magyarra fordította. Gyönyörű Tandori-verseket csinált belőle, ami helyenként nem is hasonlít az eredetire. Tandorinak az első két kötetét gyanúperrel fogadtam, hogy mit modernkedik ez. Aztán a harmadik kötettől kezdve rájöttem, hogy ő nem egy 20., hanem 21. századi költő, és aztán annak a csúcsán az Úgy nincs, ahogy van című verseskötet. Valószínűleg nagyon sok verseskötetet fognak kiadni a világon, de ennél jobb verseskötetet nem. Valami olyan elemi nyelvtudás van benne, miközben rájátszik a pontokból építkező francia poentilista festőkre – Seurat-ra, Signacra –, ami valami egészen páratlan a világban. Ez lényegében az ő hattyúdala. Ezek után már ő valószínűleg nem óhajt verset írni. (Most már nekem leveleket sem ír, nemhogy verseket.) Nem akarom hosszan sorolni, még körülbelül száz olyan könyv van, ami a szívemhez közel áll.

O.D., Sz.M.: Van-e olyan, amit irodalmilag nem tart olyan nagyra, de valamiért mégis fontos?

F.I.: Vannak persze az embernek magánszerelmei. Van például egy magyar költő, akit szerintem, ha tízen olvastak. Úgy hívják, hogy Nadányi Zoltán. Ezt soha sehol nem tanították, azt hiszem, 1955-ben véletlenül megvettem a verseskötetét, és azóta olvasom. Tudom azt, hogy ún. kis mester, ami nem olyan becsmérlő kifejezés. Mindenképpen mester, csak nem Goethe mondjuk vagy nem Petőfi. De gyakran visszatérek hozzá, mert van benne valami olyan finom, elegáns, nyelvileg teljesen kidolgozott versbeszéd, amit én másnál nem találtam meg. Ez nem azt jelenti, hogy jobb, mint a többi, hanem azt, hogy ez nekem valamiért nagyon fontos lett. Aztán vannak a szláv irodalomban olyan szerzők, akiket én kedvelek, és azt hiszem, hogy rajtam kívül csak a szakemberek olvastak. Például van egy orosz költő, akit Fetnek hívnak [Afanasy Fet – OD]. Ő az oroszoknál nagy becsben van. Magyarországon valamiért nem jött be, de ettől még én őt nagyon szeretem. Soha nem írtam, és nem is fogok róla írni, csak időnként előveszem és olvasgatom a magam örömére.

O.D., Sz.M.: Mi az, ami kimaradt eddig az olvasmányélményei közül?

F.I.: A világirodalom nagyobbik része. Ennyit nem lehet elolvasni. A portugál irodalomból van nekem két-három név. Biztos vagyok benne, hogy a portugáloknak is nagy irodalmuk van. Vagy nyelvi okok miatt korántsem olvastam annyi spanyol verset vagy regényt, amennyit el kell olvasni. A Don Quijotet elolvastam. Cervantesnek nagy életműve van a Don Quijoten kívül: ismerem egy interlúdiumát – egy ilyen közjátékát – és néhány szonettjét, meg a novelláit, a Példás elbeszéléseket. Ezen kívül rengeteg van, amit nem olvastam, nem is fogok elolvasni. Lope de Vegának háromszáznál több színdarabja van, ezek közül ismerek körülbelül hármat. Vagy Corneille-nek sok színdarabja van, én ismerek kettőt vagy hármat. Hosszan tudnám sorolni. Nem mentség az, hogy ezekkel soha nem foglalkoztam vagy nyelvileg nehezen hozzáférhetők. Ezeket mind kéne ismerni valamiért. Egy komparatista elkezd olvasni, és akkor olyan összefüggéseket fedez fel, amik teljesen ismeretlen világokba vezetik, és akkor rájön, hogy az az ismeretlen világ tényleg teljesen ismeretlen. Ezt elkezdi felgöngyölíteni, és egy újabb ismeretlen világ van mögötte, és ennek nincs vége. Tehát valahol abba kell hagyni. Az ember élete rövid. Az irodalom szerencsére állandóan újratermeli önmagát, és tudomásul kell vennie, hogy befogadóképessége is véges, emlékezőtehetsége is véges, és ami még ennél szomorúbb, hogy az élete is véges.

O.D., Sz.M.: Az idegen nyelvű irodalmak hozzáférhetőségét hogy találja a mai magyar közegben?

F.I.: Ha az ember valamit nagyon meg akar szerezni, akkor megszerzi. Korábban nagyon sokszor mentem konferenciára, így az akkor szerzett barátok révén megkapom a nagyon fontos műveket. Valamilyen ok miatt külföldi kiadók küldik nekem a katalógusukat, és ha éppen van pénzem, akkor veszek, ha nincs pénzem, akkor kikönyörgök tőlük valamit. Megszokták, hogy Kelet-Európából könyörögni szoktak ingyen könyvekért, és mondjuk minden ötödik könyörgésre küldenek is egyet. Meg van idegen nyelvű könyvtár is. A szakirodalom nagyon hiányosan bejön az Akadémiai Könyvtárba, de nagyon hiányosan. Az ottani irodalomjegyzékből tudom azt, hogy mi az, amit kéne olvasni. A komparatista folyóiratok közül bejön az öt-hat nagyon fontos, annak van egy recenziós rovata, és akkor tudom, hogy mi jelent meg. Ugyanez vonatkozik a szlavisztikára. Ezeken kívül szoktak nekem küldeni ismertetésre. Fizetni nem fizetnek, de megkapom ingyen a könyvet.

O.D., Sz.M.: Hogy látja a mai fiatalokat, hogy lehetne olvasásra szoktatni, és egyáltalán az irodalom szeretetét közel hozni hozzájuk?

F.I.: Hogyha maguktól nem szoknak rá, akkor nem szoknak rá. Mondják, hogy érdekeltté kellene tenni, de még a világon senkit nem fizettek azért, hogy olvasson. Illetve a könyvtárosokat fizethetik azért, és én azért voltam boldog könyvtáros, mert azért fizettek, hogy olvassak. Olyan munkám is volt, hogy jöttek be különböző kérdések, például családfakutatás, és akkor az ember nekiállt, és fölgöngyölítette, közben egy csomó hasznos dolgot megtanult: milyen segédkönyvek vannak, hova kell nyúlni. Valahogy a középiskolai tantervet nem aszerint állítják össze, amit valaha úgy mondtunk, hogy életkori sajátosságok. Tehát meggyőződésem, hogy egy hetedikes diák A kőszívű ember fiait nem érti meg. Azt megérti, hogy milyen izgalmas, amikor a farkasok üldözik a szereplőket, de egyébként nem érti meg. Nyelvileg sem érti meg, mert tele van latin meg német kifejezéssel. Viszont egészen biztos, hogy lehetne olyan Jókai-művet találni, amit falnának. A másik pedig: azt hiszik még komoly szakemberek is, hogy az irodalom az tragikum, pedig világirodalom nagy része humoros olvasmány. Molière humoros volt. Néha nagyon fájdalmasan humoros, de ő például nem rosszabb drámaíró, mint Shakespeare, akinek szintén vannak vígjátékai. Miért nem lehet kissé derűsebbé tenni ezeket az olvasmányokat? Nem muszáj minden regényben tömeghalálnak lennie. Lehetne olyan műveket találni, amelyek a vidámságukkal szólnának az olvasókhoz. Amellett nem kell, nem szabad lenézni azokat a műveket, az ún. kalandregényeket. Jókaira is szokták mondani, hogy kalandregény, ez nem olyan nagy baj. A Don Quijote is egy vastag kalandregény, Jókai ennél vékonyabb. Nem baj az, hogyha a fiatalok meg a nem olyan fiatalok szeretik az érdekes, izgalmas, titkokkal teljes műveket.  A versek kérdése nehezebb ügy. Valaha a televízióban az első csatornán volt, hogy minden nap talán a hírek környékén, amit ugye mindenki megnéz, kiállt egy neves színész, akit szeretnek, akit biztos, hogy meghallgatnak, és elmondott egy verset. Ez teljesen kiveszett a televízióból. Van a művelődés irányítóinak egy olyan felelőssége, hogy ha másutt nem, a televízióban naponta egy verset mindenki meghallgatna, ismertet vagy kevésbé ismertet. A színésznek elhinné azt, hogy ezt érdemes meghallgatni. Lehet, hogy a költőnek nem hinné el.  A másik kérdés, hogy ezek az író-olvasó találkozók sincsenek úgy megszervezve, mint nyugaton, ahol egy írónak kötelezvényt kell aláírni, hogy ahová hívják, ő elmegy. Szegény Kertész Imre már beteg ember volt, amikor fölültették a repülőre Berlinben, hogy menjen el Hamburgba, és ott egy könyvesboltban – nem kultúrházban, nem színházban, hanem egy könyvesboltban – dedikáljon. Érdemes megnézni a Könyvhéten a Vörösmarty teret, hogy micsoda tömeg van, és bámulja az írókat, és ha már itt van, akkor dedikált könyvet vesz. Hogy az Esterházy Péter, vagy a kedves tanítványunk, a Szegedi Egyetemen végzett Grecsó Krisztián előtt milyen sor volt! Jó, Vámos Miklós előtt nagyobb sor volt, ez igaz, mert ő televízióban szerepel, de Grecsó meg gitározik, és van, aki mást csinál. Vagyis megvan arra a mód, hogy az irodalmat, a jó irodalmat szélesebb körben terjesszük. Ehhez pénz kell, sok pénz, ebbe fektetni kell, és én úgy érzem, hogy nem történik meg minden. A középiskolai tanárokat nem vagyok hajlandó szidni, mert tőlem kapták a diplomát. Ha átengedtem őket szigorlaton, akkor leszek szíves csendben maradni. Ha alkalmatlannak tartottam, akkor miért nem buktattam meg őket?

O.D., Sz.M.: Meg nagyon sokszor a tantervi követelmények erősen meghatározzák, mit tehet meg egy középiskolai tanár…

F.I.: Mindenféle politikai, ideológiai követelmények vannak. Kormányzati részről vagy nem kormányzati részről, azt én nem tudom – hagyni kell. Nem kell olyat belemagyarázni az irodalomba, aminek az irodalomhoz nincs köze. Hagyni kell, hogy az irodalom hasson. A jó irodalom erkölcsre nevel, még akkor is, ha tömeggyilkosságokat mutat be.

O.D., Sz.M.: Akkor tehát ez az irodalom legfontosabb kérdése? Mi az, amit csak az irodalom nyújthat vagy mutathat meg?

F.I.: Az irodalomnak a legfontosabb kérdése az maga az irodalom. Hogy az emberek azon kívül hogy élik az életüket, például vasárnap megeszik a pörköltjüket uborkasalátával, utána kimennek a futballmeccsre vagy leülnek a tévé előtt, és a távirányítót kapcsolgatják… Mindenből látnak 15 másodpercet úgy, hogy fogalmuk sincs, mit láttak. Megkérdezik tőlük, mit láttak, nem tudják elmondani. Ez nem teszi értékessé vagy emlékezetessé az emberi életet. Az irodalomban természetesen van, aki hivatás szerint foglalkozik ezzel, mint az egyetemi oktatók – akiknek az a dolguk, hogy oktassák ezt –, de van olyan is, aki csak úgy olvas, unaloműzőül a vonaton. Az irodalomnak önmaga a célja. Az, hogy bevezessen minket egy olyan világba, amiről nem tudunk, vagy amelyet tudunk, de nem tudatosítottunk, és olyan ismereteket közöljön velünk, amiknek nem vagyunk a birtokában. Aki sok könyvet olvas, annak jobb az emberismerete, mert annyiféle embert írnak meg. Az író csak azt írja meg, amennyit tud, amennyit lát, amit meg nem lát, azt kigondolja, de mindig ott van mögötte. Megírja a szomszédját, a feleségét, a felesége nagymamáját, az újsághírben a tömeggyilkost, és így tovább. De rengeteg ismeretet közöl velünk az az irodalom, ami nem feltétlenül életrajzi, nem önéletrajzi, hanem az írónak a látomása a világról, és ezt a jó író közel tudja hozni. Egy versben olyan érzéseket szólaltat meg, amiket nem mindenki érez, vagy ha érez, akkor nem tudatosítja. Az irodalom nélkül a világ elviselhetetlen lenne, egymás között maradnánk mi emberek, és hát Máraitól tudjuk, hogy az ember csak emberi módon tud cselekedni, és az néha borzasztó.

O.D., Sz.M.: Nem olyan rég derült ki, hogy Bob Dylan kapta a 2016-os irodalmi Nobel-díjat, és ez nagy visszhangot váltott ki…

F.I.: Teljes joggal. Ugyan én nem nézek facebookot, de mondták nekem, hogy megjelent ott, hogy Nádas Péternek Grammy-díjat… Valószínűleg ez egy nagyon szellemes rávilágítás, ti. a Nobel-díjat nem erre találták ki. Nem az a bajom ezzel, hogy énekvers kapta, hiszen Homérosz is énekelt, és egész tűrhetően énekelt, és még Balassi korában is úgy írtak verset, hogy „ad notam”, tehát egy énekre. Miért ne énekelhette volna, amikor éppen pénz kellett neki, és egy hölgyet akart e célból meghódítani? Teljesen természetes az is, hogy budapesti kabarékban Adyt meg Babitsot énekeltek, ezzel semmi baj nincs. Csak az a baj, hogy a Nobel-díjat olyanok kellene, hogy kapják – nem mindig azok kapják –, akik valóban olyat vagy úgy közölnek a világról valamit a világról, ahogy előttük senki azt nem közölte. Ugyanazt a történetet valahogy egész másként meséljék el. Éppen a minap beszélgettünk itt a tanszéken, hogy ott van Leonard Cohen, aki legalább olyan jó, ha nem sokkal jobb, és akinek van egy komoly irodalmi munkássága is, és olyan filozófiai mondanivalója van, ami valóban megszégyeníti időnként a kortársakat, és ő szóba se jött, vagy legalábbis nem ő kapta, hanem jól megfontolt szándékból – ti., hogy nyitni kell a populárisnak mondott művészetek felé, amivel teljesen egyetértek – a valóban bizonyos körben nagyon népszerű szerzőt választották ki. Amellett én egy csúnya hátsó gondolatot érzek. Ha jól megfigyelték, amerikai, tehát USA-beli szerző emberemlékezet óta nem kapott Nobel-díjat. Kanadai kapott, dél-amerikai kapott, USA-beli nem. Pedig ott nagy írók vannak – Philip Roth például. Mind megérdemelte volna, és akkor most, ugye, ahogy mondják, két legyet ütnek egy csapásra: kap egy amerikai is, aki ráadásul még énekversben is jó. Nem biztos, hogy ezek a megfontolások, ami sajnos a Nobel-díj bizottságot időnként jellemzik, helyes döntéshez vezetnek. Azt hiszem, hogy ebben a műfajban vagy ennek rokon műfajában nála sokkal jobbat is találhattak volna.

O.D., Sz.M.: Melyek azok a szerzők, művek, amelyeket egy bölcsésznek feltétlenül ismernie kell? Mi változott az elmúlt néhány évtizedben a hallgatók tekintetében? Akár létszámot, akár hozzáállást, világlátást, érdeklődést alapul véve.

F.I.: Nagyon nehéz erre válaszolni, mert ragaszkodhatunk az ún. nyugati kánonhoz, amelynek Shakespeare van a központjában. Akkor már szembekerülünk azzal, hogy miután egyetemi oktatás, akkor a Shakespeare-t nem színpadi szerzőként tárgyalja, hanem olvasmányként, ami egy képtelenség. Egy színdarabíró azért ír színdarabot, hogy azt előadják. Másfelől pedig teljesen átalakult a művelődésnek, az ismeretszerzésnek a szerkezete, ezért nagyon megfontolandó, hogy milyen listát állít össze a tanszék. Tudomásul véve azt, hogy a középiskolából egyetemre, magyar szakra jutóktól nem lehet elvárni azt, amit ezelőtt tizenöt-húsz évvel ezelőtt teljesen természetesen elvártunk. Amennyivel nőtt a technikai, a számítógépes ismeret, a tájékozódás a világhálón, annyival csökkent a tényleges olvasmányoknak a száma és súlya. Hiába írjuk le azt, hogy húsz művet kell tudni az antikvitásból, valószínűleg előismeretek hiányában sem az Iliászt, sem az Odüsszeiát, sem az Aeneist nem fogják érteni, mert ehhez kéne tudni a mitológiát. Viszont a másik oldalon az képtelenség, hogy a három nagy mű közül egyet se olvasson el, minek következtében az európai kultúra századait nem fogja megérteni. Itt valami kompromisszumról kell beszélni. Például az Isteni színjátékból azt hiszem, most már csak a Pokol a kötelező, mivel az a legcselekménydúsabb. A Paradicsomban teológiai vitákat folytatnak a végtelenségig, és nem hiszem, hogy itt a patrisztikát, az egyházatyákat, Szent Ágoston ismeretét meg lehetne követelni. Illetve lehet követelni, csak kudarcos lenne. Attól óvakodni kell, hogy az egyetemre belépő diák kudarctörténetként élje meg azt az első három évet, amit nagy valószínűséggel eltölt az egyetemen. Valami olyan olvasmánylista kellene, amely a régi igényt – a hasznosságot meg a gyönyörködtetést – összeköti. Nyilván az egyetemista részéről is áldozatra van szükség, mert ha ő elolvas öt Horatius-verset, akkor kérdés, hogy mi marad meg belőle. Megmarad néhány jelszó, például az „arany középút”, vagy hogy a balsors meg a jó sors közt élve meg kell őrizni a lelki nyugalmunkat – ezek nagyon fontos dolgok filozófiailag is, csak kérdés, hogy mennyire fogadja el a hallgató költészetként Horatiust, amikor még az is a problémája, hogy ez mitől vers, merthogy nem biztos, hogy tudja. Az egyetemnek egy olyan alapozó kurzust kellene bevezeti, amely lényegében pótolja a középiskolai hiányokat. Az Egyesült Államokban ez az „undergraduate”, tehát ez a BA fokozat ez ezt szolgálja, és az igazi egyetemi oktatás az a master, tehát a mesterképzésben történik, és aztán a tudományos munkára való előkészítés az a posztgraduális képzés. Csakhogy a magyar viszonyok ezt nem igazán teszik lehetővé. Ti. elvégzi a három évet a hallgató, és kap egy papírt arról, hogy három évet tanult az egyetemen. Mit kezd ezzel? Egy bizonyos százaléka végezheti csak el az MA-t, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy a legjobb BA-sok mennek MA-ra, hanem közöttük nem tudom, hány százalék azért megy, mert egyelőre nem tud magával mit kezdeni, és akkor ugye doktori iskolába egy, maximum két hallgató jut be. Miután elvégezte, akkor mit fog kezdeni, ha nincs állás? Iskolába nem kell, mert túlképzett, mert a gimnáziumi igazgató úgy dönt, hogy neki több pénzt kell adni a doktorátus miatt, és ez az igazgatónak nem kell, inkább a teljesen képzetlen jön, mert annak lehet a legkevesebb bért adni. Nyilván közvetlen haszna abból nincs, hogy elolvasta a Bűn és bűnhődést, és nagyon nehéz megmondani, hogy kevesebb-e emberileg valaki, ha nem olvasta a Bűn és bűnhődést, ami sok mindennel így van. Ezért minimális a kötelező lista, és ahogy a kollégák mondják nekem, volt olyan évfolyam, ahol Rómeó és Júliából írtak valamilyen vizsgadolgozatot, és a hallgatók 30%-a visszaadta, hogy soha nem hallott erről a műről. Nagyon erre nem lehet megnyugtató választ adni, a gyakorló tanár sem nagyon igazodik el, aki elsősorban azokat a műveket jelöli meg, amikből ő elő tud adni, ami az ő kutatási-érdeklődési körébe tartozik, amit ő hoz magával, mivel arról tud érdemben mondani. Hiába kérem meg a kollégáimat, hogy a romantika keretén belül beszéljenek Prešerenről, nem fogják tudni megtenni, ezt csak én tudom ezen az egyetemen, de nem biztos, hogy kell, mert akkor mi lesz Victor Hugoval, vagy mi lesz Byronnal? Körülbelül ott tartunk, hogy legalább olyan dilemma a tanárnak, mint a diáknak, hogy most mit olvasson el.