Számomra az élet Ulysses nélkül nem képzelhető el

Részletek

Gula Marianna irlandistát, irodalomtörténészt Fagyal József Szabolcs kérdezte

Fagyal József: Az egyetemi tanulmányaid alatt mikor, illetve minek a hatására döntöttél úgy, hogy szeretnél a pályán maradni és irodalomtudománnyal foglalkozni?

Gula Marianna: Ezt leginkább nem én döntöttem el, inkább mások helyettem, vagyis inkább így alakult. Középiskolai tanár akartam lenni, maga a tanítás vonzott, és ez máig így van. Ötödéves (végzős) angol-orosz szakos hallgató voltam, amikor egy nap az akkor még a negyedik emeleten lévő Angol Tanszéken ültünk Donald E. Morse-szal, aki egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy van egy tanársegédi állás az angol tanszéken, és rám is gondoltak, mint lehetséges pályázóra. Donald biztatott, hogy adjam be a pályázatom. Nem viccelek, a hátam mögé néztem, hogy kihez beszél, mint egy rossz filmes jelenetben, teljesen váratlanul ért ez a lehetőség. Akkorra már megvolt az állásom Miskolcon a Herman Ottó Gimnáziumban. Oda jártam középiskolába és ott végeztem a vidéki tanítási gyakorlatom. Mivel meg voltak velem elégedve, az igazgatónő behívatott és megkérdezte, hogy visszamennék-e teljes állásban tanítani, én pedig örömmel igent mondtam. Mindezek után történt a már említett eset tavasszal. Soha nem terveztem, hogy egyetemen tanítsak.

F.J.: És milyen volt a kezdeti időszak tanársegédként?

G.M.: 1993-ban végeztem itt az egyetemen, egy évet tanítottam – a PhD-t csak 1998-ban kezdtem, akkor indult nálunk a képzés –, aztán elmentem egy évre Tempus Ösztöndíjjal Írországba (Corkba), ami a szakmai érdeklődésem szempontjából azóta is meghatározó élménynek bizonyult. Írországba Joyce miatt szerettem volna eljutni, de a szövegei ír vonatkozásairól akkor még szinte semmit sem tudtam. Írországban a szöveg számos olyan dimenziója megnyílt, amelyekhez korábban nem volt hozzáférésem, és persze az alatt az év alatt sok más íróval is megismerkedtem. Joyce mellett Beckett, Flann O’Brien és John Banville voltak rám a legnagyobb hatással akkoriban.

F.J.: Ma el tudnád még képzelni, hogy középiskolában taníts?

G.M.: Hát igen, az elmúlt húsz év alatt sokszor eszembe jutott, hogy jó helyen vagyok-e itt vagy nem. Igazából, ami leginkább az egyetemen tartott, azok a diákok voltak. Többször előfordult, hogy amikor azt éreztem, mégiscsak középiskolában kellene tanítanom, váratlanul (mint egy népmesei fordulat) felbukkant egy diák, aki elmondta, milyen sokat kapott tőlem és mennyire hálás érte. Az ilyen esetek segítenek abban, hogy elhiggyem, van itt is feladatom. Az igazat megvallva, most már egyre nehezebb is volna váltani. Ha muszáj lenne, azt gondolom, tudnék – az már más kérdés, hogy felvennének-e középiskolába ennyi év után. Bizonyos készségeket persze ugyanúgy lehet használni különböző szinteken, de nem ugyanaz nyelvet tanítani és együtt gondolkodni irodalomról, kultúráról.

F.J.: Úgy érzed, hogy sokszor hálásabb feladat az egyetemen végzett oktatói tevékenységed, mint a tudományos munka? Nagyobb örömet lelsz benne, mint az írásban vagy publikálásban?

G.M.: Szerintem általánosságban igaz, hogy vannak inkább tanár és inkább kutató alkatú emberek, persze előfordul, hogy a kettő szerencsésen ötvöződik. Azt gondolom, hogy én inkább tanár, mintsem kutató alkatú ember vagyok. A hallgatók közvetlen vagy közvetett pozitív visszajelzései nagyon erősen tudnak motiválni. Jó érzés, hogy amikor sok év elteltével találkozom volt tanítványaimmal, általában lelkesen idézik fel, hogy az órákon gitároztam nekik (a valaha félévig tartó angol romantika kurzust egy saját megzenésítésű Byron verssel kezdtem, a Hamlet órán eljátszottam a Hair musicalből a Hamlet szövegén alapuló dalbetétet). A kezdeti időszakban kifejezetten sokat gondolkoztam és dolgoztam azon, hogy minél élményszerűbbek legyenek az óráim (ez persze a mai napig nagyon fontos szempont). Donald megkeresése után rengeteget dilemmáztam azon, hogy adjam-e be a pályázatomat, és végül a döntő érv az volt, hogy mi is lehet szebb és nemesebb hivatás, mint irodalomról beszélni egy életen keresztül. Persze nagyon szeretek kutatni is, amikor valami érdekelni kezd, ha akarom, sem tudom leállítani a fejem. Állandó íráskényszerem nincs, de vannak olyan ötletek, amelyeket muszáj megírnom.

F.J.: Mostanra bizonyára csillapodott az Ulysses újrafordítását követő lázas időszak. Milyen az élet Ulysses után? Milyen a munka?

G.M.: Ulysses után? Mondjuk inkább úgy, hogy a kollektív Ulysses-fordítás után. Számomra az élet Ulysses nélkül nem képzelhető el, de az összességében kilenc évig tartó fordítási folyamatnak jó, hogy vége lett. Mint ahogy Joyce szövegéről is sokszor mondták, hogy „túl sok”, ez a folyamat is túl sok lett. Az utóbbi pár évben elkezdtem más irányba menni, kortárs ír írókat olvasni, ír filmmel behatóbban foglalkozni. Egy rövid ideig nem is tanítottam Ulysses-t. Most szeptemberben viszont nagyon jó érzés volt megint visszatérni; mintha egy hosszabb kirándulásról jöttem volna haza. A fordítás során is a munkafolyamatba fáradtam bele, nem Joyce-ba.

F.J.: Még az Ulysses kapcsán szeretném megkérdezni, hogy jelenleg van-e olyan félkész, vagy akár kutatási fázisban lévő tanulmány, esetleg nagyobb terjedelmű anyagod, amit biztosan szeretnél megjelentetni, mert korábban még nem írt róla senki?

G.M.: Idén januárban egy korábban angolul írt cikkemet fordítottam (illetve alakítottam át) magyarra, és van egy bizonyos aspektus, amit régen forgatok a fejemben, de az az igazság, hogy mivel az eddigi kutatómunkám nagy része, és így a publikációs tevékenységem is leginkább Joyce-ra fókuszált, most már szeretnék inkább más irányba menni: most éppen azon vagyok, hogy a kortárs északír filmművészetet és regényirodalmat jobban megismerjem.

F.J.: És ami a fordítást illeti, milyen regénnyel dolgoznál most szívesen?

G.M.: Van most két regény is, amelyet nagyon szeretnék lefordítani. Az egyik Hugo Hamilton 2003-as The Speckled People című regénye, egy hihetetlenül jól megírt irodalmi memoár; igen izgalmas, ahogy a kultúrák közötti létmódot ábrázolja. Számomra plusz izgalmakat ad, hogy van a szövegnek egy markáns ír dimenziója (az elbeszélő kisfiú anyja német, apja ír), de ettől az ír dimenziótól függetlenül is nagyon erős a szöveg. Azért is szívesen fordítanám, mert minimalistán gyönyörű a nyelve. Joyce után mindez meglepően hangozhat, mert az Ulyssesben a nyelv burjánzó (jóllehet nem annyira, mint amennyire Szentkuthy fordítása láttatta). Hugo Hamilton kevéssel mond sokat. Mostanában egyre inkább szeretem ezt a fajta prózát, ilyen például Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye is. A másik szöveg, amit szívesen fordítanék az a kortárs északír író, Glenn Patterson 2014-es, Belfastban játszódó, a The Rest Just Follows című regénye. Abban az évben, amikor Corkban tanultam, körbeutaztam az ír szigetet, így eljutottam Belfastba is. Körülbelül másfél napot töltöttem ott, de különösen nem fogott meg (és a kilencvenes években nem is volt túl biztonságos hely). Belfast akkor kezdett számomra érdekessé válni, amikor néhány évvel ezelőtt elkezdtem Glenn Pattersont olvasni. Pályája elején tudatos elhatározása volt, hogy egy olyan irodalmi arculatotot teremtsen szülővárosának, mint amit más írók adtak sok más városnak, például Joyce Dublinnak. Dublinba először Joyce miatt mentem, és a várost kezdetben szinte csak Joyce szövegein keresztül láttam, tavaly nyáron Glenn szövegei nagyban formálták azt, ahogy Belfastot megtapasztaltam. Sok helyre csak azért mentem el, mert regényeiben ír róla.

F.J.: Szentkuthyval és több fordítóval kapcsolatosan is gyakran emlegetik, hogy műfordítói feladatok során szívesen versenyre keltek az eredeti mű szerzőjével.  Tapasztaltad-e saját magadon ugyanezt fordítás közben?

G.M.: Nem, de ez az én egyéniségemből is fakad. Alapvetően olyan személyiség vagyok, aki nem szeret versengeni. Szentkuthy versenykedve lehet egyéni habitus, de ugyanannyira a kulturális közeg eredménye is. Szentkuthy Ulysses-fordítása egy irodalmi szenzációra kiéhezett kulturális közegben jelent meg, és valószínűleg azt akarta elérni, hogy fordítása olyan szenzációs legyen, mint Joyce szövege az 1920-as években. Plusz, abban az időben nagyon más volt annak a megítélése, hogy mi a fordító feladata. Ma kevésbé elfogadott a fordító olyan szintű láthatósága, mint amire Szentkuthy törekedett (a fordító persze valamennyire mindig látszik, teljesen nem maradhat láthatatlan). Az Ulysses fordítás óta, ha nem magyarul íródott könyvet veszek a kezembe, az egyik első dolog, hogy megnézem, ki fordította. A fordítói munka során viszont megtanultam tisztelni Szentkuthyt, mint fordítót, annak ellenére, hogy az én habitusom nem az ő barokkos habitusa.

F.J.: Magyarországon mennyire lefedett az irlandisztika területe? Foglalkoznak-e vele kellő számban akadémiai szinten? Vagy utánpótláshiány figyelhető meg?

G.M.: Az, hogy mi a kellő, nem tudom, de az örvendetes, hogy szinte minden magyarországi egyetemen vannak kollágák, akiknek a fő szakterülete az ír irodalom és kultúra. Hogy éppen hányan vannak, az változó. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt Szegeden volt a legjobban kiépült irlandisztika program. Ebből mára szinte semmi sincs. Nálunk sem a jelen az irlandisztika aranykora. Amíg Bertha Csilla és Donald E. Morse főállásban dolgoztak az Angol-Amerikai Intézetben, több ír irodalommal és kultúrával foglalkozó kurzust tudtunk ajánlani a hallgatóknak, a kilencvenes években arra is volt lehetőség, hogy vendégtanárok ír mitológiára, illetve ír történelemre koncentráló kurzusokat tartsanak. Főállású oktatóként Debrecenben jelenleg egyedül tartok ír irodalommal és vizuális kultúrával foglalkozó kurzusokat, de az nagyon jó, hogy Bertha Csilla továbbra is elég gyakran megajánl ír irodalmi szemináriumokat. A létszámok, lehetőségek változnak, de szerencsére minden egyetemen van mindig legalább egy ember, akit komolyan érdekel ez a tudományterület és érdemi kutatómunkát folytat. Országos szinten, azt gondolom, nincs utánpótláshiány, Debrecenben egyelőre csak remélni tudom, hogy lesz, aki ezt az irányt tovább viszi.

F.J.: Melyik nagyobb kutatási terület érdekel még az irlandisztikán kívül? Vagy például szívesen foglalkoznál más irodalomtörténeti korszakkal?

G.M.: Nem is tudom, igazából az irlandisztikába annyi minden belefér. Kipróbáltam egészen más dolgokat, például amikor a videoklip kulturális formáját kezdtem egy időben kutatni, de valahogy mindig visszakerülök az ír tanulmányok vonzáskörébe. Az irodalomtörténeti korszakokat illetően, leginkább a huszadik század az, ami érdekel. Jó példa erre, hogy amikor elkezdtem tanítani, fél éven belül megkaptam azt a feladatot, hogy csináljak valamilyen középkori vagy reneszánsz kurzust felsőbb éves hallgatóknak. Mivel abszolút nem éreztem magam kompetensnek, végül úgy csináltam Shakespeare kurzust, hogy huszadik századi átiratokkal együtt olvastunk Shakespeare szövegeket (a Hamletet például Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című drámáján és a Hamlet több filmes adadptációján keresztül beszéltük meg). A korban hozzánk közelebb álló irodalom valahogy mindig sokkal jobban foglalkoztatott. Eleinte a modernizmus volt az, ami leginkább érdekelt, nyilván Joyce is ehhez a korszakhoz tartozik, mostanában pedig inkább a kortárs kultúra felé mozdultam el.

F.J.: Milyen terveid vannak a közeli és távolibb jövőre nézve?

G.M.: Szeretnék időt találni arra, hogy az északír irodalomban (és filmművészetben) még jobban elmélyüljek, és általában is sokkal többet szeretnék olvasni. Szeretném folytatni az irodalmi fordítást. Szeretnék sokkal többet foglalkozni a kislányommal, megtalálni az egészséges egyensúlyt a szakmai életem és a családom között.