„Ha csak egy napot is töltök írók társaságában, sok parányi szigetet látok”

Részletek

Térey Jánost Pethő Anita kérdezte

(Szöllősi Mátyás felvétele)

Pethő Anita: A Legkisebb Jégkorszakkal kapcsolatban felmerül a kérdés, az európai polgárra vajon hatással van-e még bármilyen katasztrófahelyzet vagy rendkívüli állapot? Esetleg bezárkózik saját világába, éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna?

Térey János: Az elkényeztetett polgárra az olyan esemény van óriási hatással, amelyik fizikailag belép az otthonába. Például horribile dictu elmegy az internete, kialszik a bojlere, eltörik a főcső. Ami csak vizuálisan érinti, ami csupán fölizgatja, azt hamar kiüti a hírfolyam többi szörnyűsége. Érdekli ugyan, rátapad a szeme a képernyőre, de ez inkább csak show, entartaiment. Hiszen a polgár önző. Az emberiség története során mindig is önző volt, hiszen van mit óvnia. Jó pillanataiban azonban áldoz a kultúrára is.

P.A.: Nem csupán a biztonság érzésének illúziója, ahogyan ez leggyakrabban a tárgyak birtoklásában nyilvánul meg? 

T.J.: Számomra idegen a gyűjtögető-fölhalmozó életforma, én nem így élem meg a kultúrába vetettségemet. Például nem gyűjtök festményeket, ha van is néhány a birtokomban, csupán azért, mert történetesen vannak festő barátaim.  Számomra a kultúra élvezeti cikk, olykor narkotikum is. Ugyanúgy élvezek egy hangversenyt vagy operát, mint a legtriviálisabb élvezeti cikkeket. Ebben nem látok különbséget.

P.A.: A kultúra élvezete és fogyasztása nem feltétlenül jelenti ugyanazt, ezért tűnik kulcsszónak a birtoklás.

T.J.: Hát persze. A felső tízezer számára ugyanolyan fétis egy gépjármű, mint egy menő kortárs alkotótól származó festmény. Nem azért lóg náluk otthon ilyen a falon, mert együtt kávéztak a festővel, harmonizáltak az érzéseik, és ajándékba kapták a vásznat, hanem mert szólt a szakértő, és megvásárolták. Vagy mert úgy hallották, ő most a menő.

P.A.: Apropó festészet, gyakran beszélsz ennek a művészeti ágnak a válságáról.

T.J.: Ugyanakkor rendkívül nívósnak tartom a mai európai képzőművészetet. Bár azt a fajta radikális újdonságot hiányolom a mai magyar festészetből, szobrászatból is, ami gejzírként tör föl, és ragályszerűen képes terjedni. Ehhez képest az irodalom, köszöni szépen, jól van. Jobban. Mindig vannak izgalmas dolgok. Nádas ugyanúgy meg tud lepni, mint húsz éve, és rendre olyan alkotók tűnnek föl, mint például Lanczkor Gábor.

P.A.: Visszatérve A Legkisebb Jégkorszakhoz, mikor érezted úgy, hogy azokkal a szereplőkkel, akikkel most már több művedben is találkozhatunk, hosszútávon fogsz „együttműködni”?

T.J.: Együtt lélegzünk most már tíz éve. De egyáltalán nem mondom azt, hogy ők a családom, sőt, nagyon nem. A felső tízezernek is szépen búcsút intek majd. A Protokoll írása idején vettem észre, hogy nagyon otthonosan emelek át hősöket az Asztalizenéből. Ez egy spin-off, aki egyik helyen főszereplő, máshol mellékszereplő. A Legkisebb Jégkorszakban szerepel egy Csáky Alex nevű színész, akinek a szemszögéből a közeljövőben valószínűleg írok majd egy művészregényt. Ez a mostani könyv a jövőben játszódik; a folytatás valószínűleg ennek a jövőnek a múltja lesz, tehát a jelen.

P.A.: Mennyire volt fontos, hogy időben eltold a történetet?

T.J.: Nagyon. Nem akartam elveszni a napi sajtó hírei között. Szerettem volna ennél szélesebb tablót nyújtani. Azonban nagyon könnyen bekövetkezhetnek olyan fejlemények, amelyek miatt ez az általam elképzelt jövő kizárttá válik. Például a regényemben létezőként emlegetett Pe-Csát a napokban lebontják.

P.A.: A jég könnyen válik a mozdulatlanság metaforájává. Elfedi, nem engedi felszínre jutni, ami alatta történik. Megmerevednek az intézményrendszerek, minden változtatási kísérlet meddővé válik.

T.J.: Ez a kijelentés leginkább a jelen társadalmi helyzetről szól. A Legkisebb Jégkorszak ezzel szemben kész akcióregény. Gondoljuk el, egy komplett gyilkosságsorozat zárja. A jelen eseményeit sokáig többnyire csak elhaló fölháborodás és depressziós dünnyögés kísérte, most már lassan megmozdul az utca is.

P.A.: Nem te vagy az egyetlen, aki mostanában egy természeti katasztrófa következményeit meséli el a művében. Miféle aktualitással bírhat ez a motívum?

T.J.: Nem kell, hogy aktualitása legyen. Válságkorban élünk. Átmeneti kornak nyilván átmeneti művészete van, ez persze nem zárja ki, hogy az ember maradandó művekbe ütközzön. Engem húszéves korom óta vonz a válságirodalom, Aiszkhülosztól és Kleisttől a Sátántangóig; s egyáltalán, a katasztrófák terápiája, az ezekről szóló beszéd. Viszont nem horrort írok, mint Stephen King. Ezek életigenlő könyvek, amelyekben próbára teszem a hősöket. A Jeremiásban hőségkatasztrófa van, a Paulusban leomlik egy ikertornyos épület, A Nibelung-lakóparkban bedől egy vállalatbirodalom és ledől egy felhőkarcoló. A Papp Andrással közösen írt Kazamatákban pedig a dicsőséges 1956-os forradalmunk egyetlen neuralgikus napja jelenik meg: a pártház ostroma. Utóbbit idén először adja ki önálló kötetben a Jelenkor.

P.A.: Felbukkan a szövegben egy szó: luxusgettó.  Találkoztam már vele máshol is, akkor Európára használták ezt a kifejezést.

T.J.: A könyvemben ez egy világosan elkülönülő, kordonnal lezárt városnegyedet jelöl. Európát nem tartom annak. Európa zömmel se nem fényűző hely, se nem gettó. El lehet belőle utazni, és kétségtelenül vannak nyomorúságot részei. Ezt meglátni elég a Külső-Józsefvárosban, Szabolcsban, Borsodban vagy Koszovóban tenni egy sétát. 

P.A.: És Buda Budapesten belül? A 12. kerület?

T.J.: Buda ilyen is, meg olyan is. A 12. kerület sem luxusgettó. Legszebb részein is ápolatlan. És nem szeparált. Egyrészt szocializmus ezt is erodálta, másrészt túl sok építési engedélyt adtak – és adnak – ki túl jellegtelen betonkockákra. Ott élek, nap mint nap látok rendkívül nehéz körülmények között gürcölő embereket. Aztán néha látok minisztereket és államtitkárokat, akik másféle problémákat görgetnek maguk előtt. A 12. kerületen a mai napig átrobognak a világ legegyszerűbb kék buszai, fedélzetükön például a korábbi köztársasági elnökkel. Ugyanakkor a Normafára, Csillebércre gyakran indulnak menedékre vágyó hajléktalanok is, nyáron tele az erdő rögtönzött kunyhókkal, fekhelyekkel.

P.A.:  Akkor mondok egy másik megközelítést: a szövegeid azt sugallják, a szereplőid egy különálló kasztot alkotnak.

T.J.: A Legkisebb Jégkorszak lényege a mozgás. Állandóan találkozik mindenki mindenkivel, akkor is, ha nincs közvetlen interakció. A miniszterelnök szilveszteri sétája során bulizó fiatalok között halad el, akik provokálhatnák, ha fölismernék. Megvan a kisakkozott értelme, ki kivel miért és mikor találkozik. Ez a világ, bár kissé valóban kasztrendszerszerű, azért átjárható, és nem csak lefelé. Vegyük Henriket, aki lecsúszik. Viszont Radákra is gondolj, akiről nem tudunk az előző könyvek idején, most meg egyszeriben a csúcson van! Vagy ott van Győző, akinek egyedül a Művész úti villája utal a régi életére, pedig azelőtt ő volt az élet császára. Abszolút mozgás van fizikailag és egzisztenciálisan is a könyvben.

P.A.: A szereplők önmagukba záródva, kis szigetekként léteznek, azaz megjelenik a történetben az elmagányosodás jellegzetes 21. századi problémája.

T.J.: Ha csak egy napot is töltök írók társaságában, sok parányi szigetet látok. Most, hogy nagy a politikai nyomás, látok végre némi összefogást is, de annyi izoláltan élő, saját pecsenyéjét sütögető, csak a saját legszűkebb körével érintkező embert, mint a magyar irodalomban, sehol máshol nem láttam. 

P.A.: Ennek ellenére ugyanúgy megvan a kényszerű összezsúfoltság érzése is.

T.J.: Igen, kis ország vagyunk.

P.A.: Ahol ehhez mérten sok az író.

T.J.: Én a magam részéről elvégzem a szelekciót. Nagyon érdekel a magyar irodalom, így a véleményem szerint sikerületlen műveket is kíváncsian olvasom. 

P.A.: Mik azok a kritériumok, amik alapján érdekesnek találsz egy szöveget?

T.J.: Nincs erre szabály, a figyelmemet ébren tartó hatások vezetnek. Negyedszázada olvasok kortárs magyar irodalmat, és ezalatt lettek bizonyos értékpreferenciáim. De nyitott vagyok, nagyon könnyen levesz a lábamról egy tizenéves ember soha nem látott újdonsága is. De éppen ebből van a legkevesebb.

P.A.: A Legkisebb Jégkorszakban a korábbi műveidhez képest láthatóan több a popkulturális utalás, elsősorban a dalszövegek révén.

T.J.: Jó zene és érdektelen zene között teszek különbséget. Klasszikus vagy nem klasszikus, nincs értelme túl mereven kezelni ezeket a kategóriákat (bár pont a csili-vili crossover jópofáskodásokat nem kedvelem). Lényeg, hogy a popnak is megvannak a maga klasszikus héroszai, mint David Bowie. A hősök életében kétféleképp van jelen a zene. Egyrészt bársonyosan simogató aláfestésként, ahogyan ülsz a kocsidban vagy egy kávézóban, és random módra kap el valami. Másrészt tudatosan választanak zenéket, mint élvhajhász zenebarátok.