Ha végiggondolom, mindenekelőtt örülök ennek a sokféleségnek

Részletek

Bódi Katalin irodalomtörténészt Herczeg-Szép Szilvia kérdezte

Herczeg-Szép Szilvia: Amikor gyerekként feltették neked a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdést, mit válaszoltál? Van-e esetleg az életedben egy olyan meghatározó esemény, amikor eldöntötted, hogy az irodalom lesz a hivatásod?

Bódi Katalin: Nagyon erős volt bennem, hogy boltos néni vagy tanár néni leszek, mivel a nővéremmel folyamatosan ezt a két szerepet játszottuk kislányként. A gyermeki tudatomban ez a két irány egy volt abban az értelemben, hogy emberekkel szerettem lenni, s adni nekik valamit. Az irodalom mint hivatás későn fogalmazódott meg bennem, hiszen hosszú ideig csupán lelkes olvasó voltam, s majd csak egyetemistaként rémlett fel annak lehetősége, hogy ha „nagy leszek”, az irodalommal foglalkozom majd. Ez akkor történt, amikor ráéreztem az értelmezés és az írás örömére. A régi szövegek azzal nyűgöztek le, hogy hozzáférhetővé tették az évszázadokkal ezelőtti kultúra gondolkodásmódját, élethelyzeteit, s olyan élményekbe kevertek, aminek ebben az életben a megélése nemigen fog megadatni. Hasonlóképpen a kortárs irodalom: folytathattam az olvasásban azt az alternatív életet, amit nagyon korán kiépítettem magamban a könyvekkel való kapcsolatomban. Az a felismerés is lenyűgözött, hogy az egyes szöveginterpretációk sokszor maguk is olyan fikciókat építenek ki, amelyekkel a szépirodalmi szövegalkotáshoz kerülhetek közelebb.

H-Sz.Sz.: Milyen szerepet töltött be a szülővárosod, Salgótarján és a családod a pályakezdésedben?

B.K.: Salgótarjánnak az északi részén található Beszterce-lakótelepén laktunk egészen kilencéves koromig, amit elmondhatatlanul szerettem: zárt, generációs lakótelep volt, tele a hetvenes évek demográfiai hullámában született gyerekek seregével és fiatal szülőkkel. Az újonnan épített, kavicsos külsejű paneliskolába ez a rengeteg gyerek be sem fért sokáig, így két évig minden reggel iskolabusszal vitték be az másodikos és a harmadikos osztályokat egy távoli, a Vásártér közelében található régi épületbe, az egykori Bányaigazgatóságra. Itt részben szakmunkás kollégium működött, így csak évnyitón és évzárón jártunk a lakótelepi nagyiskolában, s időnként rácsodálkoztunk, ahogy bajuszos fiatalemberek papucsban végigslattyognak a pótiskola folyosóján, törülközővel a vállukon. A hegyek, a Salgói vár, a csehszlovák határ közelsége nagyon meghatározó volt mindebben, gyakran jártunk át a határon a határátkelés gyerekként mulatságos viszontagságaival, hiszen apai nagyapám édesanyja, a bátyja és annak családja a határ közeli Fülekpilisben és Losoncon éltek. Apai nagymamám édesanyja révén tót volt, gyerekként nem is beszélt magyarul, szóval a családomnak ez az ága nagyon erősen kötődik Felvidékhez. Nekem nagyapám faluja, Pilis volt életem meghatározó faluélménye, vezetékes víz nélküli házzal, sparhelttel, nyári konyhával, fűtetlen szobákkal, szentképekkel, disznóöléssel, gazdasági udvarral és gyümölcsöskerttel, és persze a magyarok és a tótok teljesen természetes egymás mellett élésével, a palóc nyelv különös dallamával. Sokszor jártunk a Tátrákban is, azt a merész örömöt, amit a hegyekben éreztem, majdhogynem el is veszítettem azóta.

Rendszerváltáskor nehéz volt salgótarjáninak lenni, de gyerekként ezt nem fogtuk fel tragikusan, inkább az utóbbi évtizedekben volt nehéz számot vetni azzal, hogy miként hagyta magára az egykori iparvárosokat a mindenkori politikai vezetés. Akkor lettünk a nővéremmel gimnazisták, ő 1989-ben, én egy évvel később (én már nem úttörőnyakkendőben ballagtam), s mindketten a pásztói francia kéttannyelvűbe kerültünk. Ez a gimnáziumtípus rendkívül izgalmas dologra vállalkozott ebben az időszakban szerte az országban: mivel ekkor egyértelmű hiány volt a nyugati nyelveket beszélő fiatalokból, „gyorsan” kellett képezni olyan gyerekeket, akik a rendszerváltás utáni új konstellációban jól tudnak majd boldogulni az idegen kultúrák ismeretével. Általában is ígéretekkel teli volt ez a periódus a fiatalok számára. Egy évig csak francia nyelvet és kultúrát tanultunk anyanyelvi tanárokkal, sőt, a kollégiumi nevelőtanárunk is francia volt (vagyis elmondhatom, hogy volt francia nevelőm, ha nem is egy mademoiselle…). Első francia nyelvű olvasmányunk A kis herceg volt, később rajongtunk Baudelaire-ért, az utolsó tanévben például, Madame Anger-nak köszönhetően, Proustot olvastunk, a Swann szerelmét.  1991-ben jártunk Párizsban, később Lausanne-ban. Vagyis olyan lehetőségek adattak meg ott és akkor nekünk, amiben kevesek részesültek a mi korosztályunkból. A helyzet mégis kissé groteszk volt: a kéttannyelvű gimnáziumokat tudatosan kisvárosokba helyezte az akkori oktatáspolitika, hogy adott városkát feltegye a térképre. Megmosolyogtató volt valahol, hogy Pásztón, ebben a csodaszép, a Mátra tövéből kinövő kisvárosban (a kollégiumi ablakunk az Ágasvárra nézett) franciák élnek, akik eleinte tátott szájjal bámulták az akkor még teljesen megszokott stráfkocsikat vagy a piacon népviseletben áruló, az árut vesszőkosárból előpakoló palóc kofákat. Aztán dönteni kellett: sokan az iskolatársaink közül vagy közvetlenül érettségi után, vagy később, az egyetemi tanulmányok végeztével elmentek az országból: az uniós állások és a személyes kapcsolatok, őszintén szólva, kihagyhatatlan lehetőséget jelentettek az 1990-es évek végén. Az úgynevezett bátrak persze maradtak, így én is: megvolt bennem annak a felismerésnek a döbbenete, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, vagyis olvashatok. Így lettem magyar-francia szakos Debrecenben, amiben szüleim teljes mértékben támogattak és ezért nem lehetek elég hálás nekik. A cél továbbra is a tanári pálya volt. Anya könyvtárosként mindig kikölcsönözte a kötelező olvasmányokat a salgótarjáni könyvtárból, kikereste a folyóiratokból a szükséges tanulmányokat, szóval én elsőévesen nem is jártam a tanszéki könyvtárban. Ez a könyvtárosi vérvonal rengeteg esélyt adott, hogy jó élményekkel induljon az egyetem.

H-Sz.Sz.: Milyen érzés most ott tanítani, ahol egykor te is tanultál?

B.K.: Különös adomány, sok örömmel és sok fájdalommal, az önértékelésem hullámzásával. Alig elviselhető látni például a nagyokat elmenni, átélni a végtelen kicsiséget hozzájuk képest, vagy folyamatosan szenvedni a kutatói lét magányosságától és a tanári lét néha nyomasztó zajától. És sok-sok öröm a tanításban, az aktivitásban, a szellemi épülésben és az érzelmi gazdagodásban, ahogy rácsodálkozom időnként kívülről arra, hogy szenvedélyesen vitatkozunk a kollégákkal egy-egy közös olvasmányélményről vagy kulturális jelenségről, vagy a hallgatókat látom nyiladozni az írásra és az olvasásra, s ebben segíthetem őket.

H-Sz.Sz.: Debreceni egyetemistaként a magam és mások nevében is mondhatom, hogy te vagy az egyetem magyar szakának egyik Jolly Jokere. Irodalomelméleti, világirodalmi kurzusokat tartasz a reneszánsz és a klasszicizmus kultúrtörténetéből, a kortárs irodalom, a kultúratudományok és a médiatudományok kérdéseiben is otthonosan mozogsz, ugyanakkor az irodalom és a képzőművészet kapcsolódási pontjait rendkívül érdekes módon tárod fel (Facebook, A Vörös Postakocsis sorozat, elemző szemináriumok, tanulmányok stb.). Honnan ered ezt a sokoldalúságot fenntartó energia?

B.K.: Egy része rendszerkényszer, amit belsővé tettem, egy része pedig valószínűleg bennem volt, s ilyen-olyan okokból kiszabadult. Hogy kicsit világosabb legyen: amikor behozták a felsőoktatásba a bolognai képzést (amit azóta elkezdtek visszabontani: egyetemista korom óta a felsőoktatásban három rendszerváltás volt eddig), rengeteg, nem irodalomtörténeti kurzus került be a képzésbe, amelyek megtartásából én is kiveszem a részem, s folyamatosan képzem magam, szükségképpen mozgósítom a bennem lévő kíváncsiságot s forgatom vissza az oktatásba, felhasználom a francia szakról hozott tudásomat, és így tovább. A képzőművészetre való egyre intenzívebb odafigyelés egy furcsa történetből ered, amit sokáig nem is tudtam elmondani, megfogalmazni. Első gyermekem születése rendkívül nehéz volt, kis híján tragédiával végződött, amiből egy sürgősségi császármetszéssel keveredtünk ki. Szülés után végigéltem egy nagyon mélyre száműzött, gyötrő, titkolt depressziót, amelyben szinte mániákusan akartam megérteni, mi történt velem, s elkezdtem utánanézni a szülés történetének, általában az orvostörténetnek, hogy megértsem, az általam átélt kiszolgáltatottság mennyire gyakori (volt) az európai civilizáció történetében a terhesség és a szülés körül. Az úgynevezett anatómiai Venusok, vagyis azok az életnagyságú viaszbábuk, amiket orvostani célból készítettek, de teljesen felforgató módon a reneszánsz Venus-ábrázolásokhoz hasonlítottak külsejükben, segítettek megérteni a szépség és a kegyetlenség kapcsolatát, a nézés, a nézettség, a kiszolgáltatottság pozícióit, a nő társadalmi szerepének tragikus változatlanságát a történelemben. Hogy kicsit leegyszerűsítsem: az újkori festészet nőábrázolásai szublimálták a fájdalmamat, kíváncsivá tettek s megnyitották számomra annak a lehetőségét, hogy a képzőművészeti alkotásokat, illetve az irodalmi szövegeket történeti antropológiai szempontból is tanulmányozzam. A kortárs irodalom pedig egyszerűen inspirál, élményt ad, segít megfogalmazni, felismerni – biztosan túlzásként hangzik – a helyemet a világban. Az olvasás, a képnézegetés, az írás, a tanítás és a kutatás rengeteg energiát ad és vesz el, ez az én adrenalinfüggésem, de nyilván kipihent ettől nem leszek.

H-Sz.Sz.: Nyáry Krisztián barátai szórakoztatására kezdte publikálni a Facebookon magyar írók és művészek szerelemi életéről szóló képes bejegyzéseit, amiből végül két kötet (Így szerettek ők 1.-2.) is született. Véleményem szerint, te is valami hasonlót teszel, csak te festmények, szobrok érdekes vonatkozásait osztod meg velünk nap, mint nap. Várhatunk-e esetleg tőled is nyomtatott népszerűsítő, ismeretterjesztő kötetet? Szerintem sokan örülnének neki!

B.K.: Ehhez kellene egy menedzser, ami Magyarországon nem létező intézmény az irodalomtörténet-írásban, az önmenedzseléshez pedig nincs erőm. Pár éve erős szándék volt bennem egy képzőművészeti tanulmány- és esszékötet kiadására, aminek Az anatómiai Venus címet szerettem volna (szeretném) adni, mert nagyjából már egy könyvnyi anyagom összejött erről a területről. A tanulmányokban irodalmi szövegek mellé rendelve foglalkoztatnak a festmények (például Corneille Cidjének vérfogalma és a korabeli barokk festészet vér-esztétikája), az esszékben pedig jellemzően a festmény mediális sajátszerűsége és az elbeszélhetőségnek való ellenállása foglalkoztat: hogyan termel ki a képhez kapcsolható történethez képest radikálisan más jelentéseket a kép. Most a kutatásaim is ebbe az irányba visznek: a Kazinczy-kritikai kiadásban vállalt kötet munkálatai közben Kazinczy képzőművészeti tárgyú írásaival is foglalkozom, amin keresztül a festészet akadémiai hagyományai, imitáció-gyakorlata, a múzeumi kultúra kezdetei és az esztétikai tapasztalat diskurzussá alakítása is foglalkoztat.

H-Sz.Sz.: Hogyan születnek ezek a képelemző bejegyzéseid? A képek találnak rád, vagy te keresed őket?

B.K.: Mindkettő jellemző. Eleinte a wga.hu portálon nézelődtem, Botticelli gyötört, végignéztem tőle mindent, amit lehetett, majd szép lassan feltárulkoztak előttem a nagy témák, amiket azután már módszeresen kerestem, például Venus születését, Juditot, Máriát, majd a Jézus-ábrázolásokat, aztán egy ponton túl már minden érdekelt, ami test. Az a paradoxon egészen pontosan, hogy a test által milyen jelentéseket visz színre a kép (szépség, tökéletesség, megregulázott nemiség, tisztaság), s a test hogyan áll ellen sokszor ezeknek a jelentéseknek. A képek pedig segítenek szublimálni az elviselhetetlent, vagy legalább képként megmutatni azt, amit szavakkal csak nagyon sután vagy félreérthetően lehet elmondani. Elkezdtem múzeumba járni Debrecenben, Pesten, Budán, Bécsben, albumokat vásárolok, kikapcsolódásként, feltöltődésként, szövegekhez illusztrációt keresve képeket kutatok a neten, olyanokat is, amelyek az „eredeti” helyszínén mutatják meg a festményt vagy a szobrot, vagyis a múzeumi, városi térben. Majdnem minden szemináriumomon, a nem képzőművészeti tárgyúakon is képeket használok a szövegek olvasásához, illetve két olyan kurzust is tartok magyar szakosoknak, amelyek tárgya kifejezetten a képzőművészet.

Aztán nem olyan régen regisztráltam egy pinterest nevű közösségi oldalon, amelynek lényege, hogy a felhasználók virtuális táblákra tűzhetnek ki képeket virtuális rajzszöveggel. Ez két szempontból is nagyon jó: követhetek engem érdeklő táblákat, vagyis egy képfolyam áll rendelkezésemre, amit az érdeklődési köreim szerint válogathatok össze, illetve én is létrehozok tematikus táblákat, amelyek arra kényszerítenek, hogy összpontosítsam a figyelmemet. A tábláim többek között Krisztus testét, az angyalok szárnyát, Medúzát, a Belvedere Torsót, a Las Meninast, a vanitas-csendéleteket, az önarcképet, a portrét, a Grand Tourt, a múzeumi teret és a látás problémáját igyekeznek megfogalmazni, ezen a felületen viszont a kommentár lehetősége meglehetősen korlátozott. Vagyis csak megtalálok egy képet és „kitűzöm a táblámra”, később mellétűzök további képeket (https://www.pinterest.com/bodikata/). Lassan kétezer képem van, de ez semmi az itt megtalálható gyűjteményekhez képest: nemcsak hobbigyűjtők, hanem nagy nevű művészettörténészek is hozzáférhetővé teszik itt a tekintetük által rendszerezett képeket. Kis posztmodern wunderkammerek ezek. Ha hosszabb mondanivalóm van, akkor jön egy facebook-poszt vagy egy esszé, esetleg egy tanulmány.

H-Sz.Sz.: Hogy érzed, az egyetemi munkádban a magányos kutatói tevékenységgel vagy a tanítással, a tehetséggondozással, a műhelyi beszélgetésekkel járó csapatjátékosi feladatokkal tudsz legjobban azonosulni?

B.K.: Őszintén szólva túl sok és sokféle feladat hárul ránk a felsőoktatásban, azzal együtt is, hogy mindegyik szerepet, feladatot szeretem valamiért. Tanítás, kutatás, írás, témavezetés, adminisztratív feladatok: ez nem fér bele a heti negyven órába… A kutatás és az írás nem utolsósorban segít megélni a kreativitás élményét, a sok zsákutca után a rátalálás örömét. A tehetséggondozás, a témavezetés a felelősség nagysága miatt némiképpen teher számomra, de az én egykori témavezetőm, Debreczeni Attila fontos példa és mintázat, hogyan lehet szakmailag és emberileg is ezt jól csinálni. Illetve nagyon jól tudunk együtt dolgozni az intézetben a kollégákkal az adminisztratív, oktatásszervezési, vezetőségi feladatokban, ami nem utolsósorban az emberi-baráti kapcsolatokat is segít fenntartani. Mégis azt kell mondanom, hogy erről szívesen lemondanék, mármint az adminisztratív feladatokról, s jó lenne alacsonyabb óraszámban tanítani, kevesebb témavezetést vállalni, mert minden félév végére félelmetesen kimerülünk. Nem olyan egyszerű például egy szakdolgozatot vagy egy záródolgozatot 24 órán belül végigolvasni és kijavítani, mert szorítja a hallgatót a leadási határidő, viszont a félév során csak egyszer volt konzultálni, de a szorgalmasan dolgozó hallgató segítése sem sokkal pihentetőbb, persze örömöt, inspirációt sokkal többet ad. Ha végiggondolom, mindenekelőtt örülök ennek a sokféleségnek, mert mindegyik szerep vagy feladattípus illik hozzám, jól érzem magam a változatosságban, de a váltás nehézsége és az idő könyörtelensége mindenképpen meggyötör.

H-Sz.Sz.: Háromgyerekes anyukaként rendkívül tájékozódott vagy a gyerekirodalmi könyvek terén is. Általában olvasóvá nevelő szándékkal választasz nekik könyvet? Hogyan zajlik nálatok egy (fel)olvasás?

B.K.: Gyerekként alap volt, hogy sokszor csöndbe kellett maradnunk a nővéremmel, mert a nagyok (szülők, nagyszülők) olvastak a nap egy bizonyos szakában, a hétvégi ebédek után vagy este, lefekvés előtt. Rengeteg újság járt hozzánk is, nagyszüleimhez is, illetve a lakások tele voltak könyvekkel, ami nekem teljesen természetes volt, holott például egyik nagymamám mindössze hat elemit végzett, mielőtt fodrásztanuló lett – és imádott olvasni. Ő tanított meg rejtvényt fejteni, s az ő könyveiket sokszor kölcsönkértük gyerekként. Nagyon tudatosan készültem arra, hogy ha gyerekeim lesznek, megtanítsam őket a könyveket szeretni, ezért amikor kinőttek a leporellós mesekönyvekből, a mondókázásból és a rövid kis nemzetközi mesékből (Piroska és társai), akkor beiratkoztunk a könyvárba, s hol bolyongva, hol a könyvtárosok segítségét kérve, hol pedig konkrét céllal érkezve elkezdtünk gyerekkönyveket kölcsönözni. Az első nagy közös élmény Berg Judit Rumini-sorozata volt, amit háromszor végigolvastunk. Jellemzően fürdés után szoktunk felolvasni, a gyerekek az asztalnál rajzolnak, esznek, piszmognak stb., közben megy a történet, ők kommentálják, visszakérdeznek, továbbgondolják, néha előfordul, hogy míg egyik kezemben a könyvet tartom, a másikkal szendvicset készítek vagy pizsamába segítek bebújni. Sok más könyvet is végigolvastunk közösen, de már megvan a gyerekek magányos-olvasási élménye is: jellemzően még a könnyebben követhető könyveket választják, például a képregényeket, a Ropi naplója-sorozatot, az ismeretterjesztő képeskönyveket. Most a Harry Potter-sorozatot olvassuk újra, ez már a harmadik kör – én felolvasóként most pótolom azokat a gyerek- és ifjúsági olvasmányokat, amiket korábban elmulasztottam. A versek olvasása nem ennyire módszeres: amikor ovisok voltak, akkor nagy sláger volt a Friss tinta című kötet, amit én is imádtam, azt sokat forgattuk, s hatására például többször végigolvastuk a Túl a maszat hegyen-t is, vagy Tóth Krisztina gyerekverseit. Mindannyian töltekezünk ezekből a (hatását, és kevésbé az előadásmódját tekintve) performatív közös olvasásokból.

H-Sz.Sz.: Milyen lenne számodra egy ideális nap?

B.K.: Egy olyan nap, amikor nem kell mosni, teregetni, vasalni, pakolni, takarítani, mosogatni, ételt készíteni, vonathoz sietni, fázni a peronon. Nincsenek nagy igényeim. Mondjuk egy kiállítást megnézni s meginni utána egy kávét egy párizsi kávéház teraszán.