„A költészet viszont más kávéház”

Részletek

Magolcsay Nagy Gábort Ayhan Gökhan kérdezte

Nemrég jelent meg a második versesköteted. Az első kötet (150˘) versei Kassák számozott költeményeit gondolták újra. Az első és a második kötet közötti időben milyen változásokon ment át a versekről való gondolkodásod, tapasztalod-e, hogy másképp közelítesz a vershez, mint akár jóval korábban?

Azt hiszem, általában a versek megítélésével kapcsolatban határozottabb és szigorúbb lettem az évek alatt, viszont ami a költészet mibenlétét illeti, szerintem nem sokat változtak az elképzeléseim. Most úgy látom, hogy a kortárs versként deklarált szövegek releváns része nem hordoz magában egy számomra igen fontos költői leleményt. Egy olyan „forrást”, amely az okszerűség mentén nem, csak érzelmekkel közelíthető meg. Innen nézve a 150° és a Második ismeretlen anyaga között szerintem nincs nagy különbség, legalábbis ami a törekvéseimet illeti. A szövegek alakja, mozgása, attitűdje persze árnyalódott, és a fókusz is elmozdult egy kicsit. A legmarkánsabb különbség talán az, hogy a 150°-ban sok szöveg még erősen narratív, és kimondottan személyes, vallomásos, valamint a múltat rögeszmésen feldolgozni, elemezni igyekvő. Ezzel szemben a Második ismeretlen már formálisan és informálisan is a jelenlétre koncentrál, a szintézisteremtés igénye erősebb benne, mint az analízisé, és interaktív: néhány rejtvényverssel arra szeretném rábírni az olvasót, hogy beleírjon a kötetbe. Ezzel többek közt arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a szerző versben megfogalmazott üzeneteinél legyen előbbrevaló egy az olvasó és a szöveg közti termékeny viszony kialakítása. Szerintem a befogadás különösen izgalmas és perspektívaváltásra ösztönző aktussá válhat, ha az olvasó a költeményt a saját írásjeleivel stigmatizálja, ráadásul úgy, hogy azzal újabb jelentésrétegeket tár fel. Így az olvasó egyszerre válhat interpretátorrá és egy kicsit társszerzővé is.

Ez jelentheti-e azt, hogy a versek nincsenek „lezárva”, nyitottak, tehát a befogadóval együtt lesznek érvényesek és teljesek?

Igen, ezt is jelentheti, szeretném, ha ezt jelentené. Szerintem egy költőnek előbb-utóbb meg kell tanulnia időben elengedni a szöveget. Ha befejezed, az olyan, mintha kivinnél egy gyereket az udvarra és agyonlőnéd. Számomra ez egy igen kritikus kérdés és feladat: nem poentírozni. Én a hétköznapokban tiszta és expeditív kommunikációra törekszem, szeretek pontot tenni a dolgok végére. A lírai konstrukciók viszont ezt nem viselik el. Ha ragaszkodsz az egód elképzeléseihez, ha rá akarod erőszakolni a költeményre az egó akaratát, akkor kiég a szöveg. Jobb esetben lesz benne néhány könnyebben-nehezebben dekódolható morális üzenet, amik rosszabb esetben kibicsaklott bölcselkedéssé, egyfajta szereptévesztéstől hiteltelenné váló útmutatássá vagy ömlengéssé bénítják az alkotást. Nekem, mint lírai szövegeket olvasó embernek szükségem van arra a tudatra, hogy amire a szöveg lehetőséget ad, az benne van. Tehát egyfelől szükségem van a szerző bizalmára, ahhoz, hogy ne féljek értelmezni, ne féljek magamra önteni azt a „kifényesedő ködöt” ami az ő költészete. Másfelől egy kicsit el is várom a szerzőtől, hogy a szövegébe bele is csempéssze azokat a forrásokat, amelyek zöld utat engednek számomra a szabad értelmezéshez, érzékeléshez. Az interaktivitással azt akarom fizikailag is észlelhetővé tenni, hogy a lírai szöveg lényegében attól válhat igazán fontossá, hogy az olvasója odaadja magát neki, beleteszi magát.

Az új kötet címe: Második ismeretlen. Rejtélyes és zavarba ejtő cím, ha második, azt valószínűsíti, hogy van első is, ha ismeretlen, az meg előrevetíti, hogy nem lesz az olvasónak könnyű dolga. Nem a szerző feladata, de nagy a kíváncsiságom: mit takar a cím? Ha ez egy kétismeretlenes egyenlet, legalább egy kicsit kerüljünk közelebb a megoldáshoz.

Menyhay Imre gazdaságszociológus, gazdaságpszichológus szerint az embert két dimenzió veszi körül. A horizontális a racionális, a vertikális pedig az irracionális (transzcendentális). Szerinte a horizontális dimenzió (legyen x) a relativitás, a logika és a tudományos vizsgálódások lehetőségeié. A vertikális dimenzió pedig (legyen y) az abszolútum szintje, melynek lényege nem közelíthető meg logikusan, mert a fogalmak itt elvesztik érvényességüket. Ez a dimenzió csak képzeletben, érzelmekkel, és szimbólumokkal közelíthető meg. A Második ismeretlen szövegeivel részben ennek a vertikális dimenziónak a megközelítésére teszek kísérletet.

A vizuális költeményeknek, illetve az avantgárd költészetnek nem egy követője akadt itthon, elég, ha Ladik Katalin, Koncz István, Tamkó Sirató Károly, Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Balaskó Jenő vagy Papp Tibor költészetére gondolunk. A fiatal kortárs szerzők közül Kele Fodor Ákos kísérletezett vizuális költeményekkel. Mennyire van létjogosultsága, folytathatósága szerinted ennek a költői hagyománynak?

Ezt az avantgárd dolgot a mi irodalmi szakköreink szerintem egy kicsit túlkombinálták pro és kontra. Én úgy látom, hogy ennek a szerzői magatartásnak a hátterében egész egyszerűen a barlangrajzok óta folymatosan változó és megújuló médiumokhoz való alkalmazkodás igénye és az alkalmazhatóság áll. Elég csak az általad említett Papp Tibor Disztichon Alfájára, vagy Kele Fodor prezikölteményére gondolnunk. Nagyon fontos, hogy 2015-ben, a szingularitás küszöbén képesek és hajlandóak legyünk az irodalmat, az irodalom vizualizációját a médiumváltások és a multimedialitás szempontjából is vizsgálni és értékelni. Ha ez megtörténik, akkor az avantgárd vagy experimentális vagy progresszív (alapállás) egyszerűen mást és többet fog jelenteni egy bizonyos költői hagyomány folytathatóságánál, például a különböző művészeti ágak iránt produktívan érdeklődő emberek és alkotóközösségek – adott esetben szükségszerű – innovációját.

A kortársaid egy része művelte „költészet” (slam poetry) épít a nagyszámú közönségre, a témák és a versnyelvek megválasztásán is jól érzékelhető mindez. A te verseid nem a metrón olvasásra hivatottak, sokkal nagyobb odafigyelést követelnek meg maguknak. Nem félsz, hogy elmarad a várt olvasóközönség, vagy, és most nem provokatív szeretnék lenni, mindössze kíváncsi vagyok: kiknek szólnak ezek a versek, ki a célközönség? Ne mondd, hogy mindenki, mert azt nem hiszem el.

A slam egy közösségi műfaj. Az embert annak társadalmi, politikai, szociális szerepeinek aspektusából vizsgálja, hiszen ezek azok a szerepek, amelyekben az embert ún. társas lénynek tekintjük. Fontos, hogy ne érezzük magunkat egyedül a történeteinkkel, a gondolatainkkal és a véleményünkkel. A slam az életről és a közösségről szól, és ez nagyon fontos. Emberélet nem tud születni társas érintkezés nélkül. Nagyon jó, hogy a slammerek erre figyelmeztetnek ma, amikor emberek milliói a saját szomszédjukkal, a családtagjaikkal sincsenek beszélő viszonyban, amikor embertömegek életét háborúk dúlják fel. A költészet viszont más kávéház. A slamben azt a produkciót tartom izgalmasnak, amelyben az előadó egója (véleménye, kritikája, stb.) a lehető legsokoldalúbban, legszellemesebben van jelen, tehát ott konkrétan egy emberre vagyok kíváncsi, és az ő véleményére. Egy lírai teljesítmény esetében azonban a legfontosabb kérdés számomra az, hogy az adott alkotás - legyen az zene, szöveg vagy vizuális mű - milyen nexusban áll a költő egójával, tehát hogy az alkotás jelentékenysége és érvényessége milyen mértékben függ a szerző benne megfogalmazott véleményétől, a műben prezentált társadalmi és kulturális vonatkozásoktól stb. Az álláspontom az, hogy egy költemény abban az esetben sem válhat a befogadó számára jelentéktelenné, ha a benne megfogalmazott jelentés(ek)hez bármilyen oknál fogva nem tud hozzáférni. Tehát egy költemény működjön ott is, ahol a kauzalitások nem érvényesek, s a fogalmak elvesztik érvényességüket - az abszolútum szintjén. A Második ismeretlen szövegei ebből a szempontból azok számára lehetnek igazán izgalmasak, akik olvasás közben képesek, és hajlandóak is kikapcsolni a kognitív szűrőjüket.

Van-e, lehet-e a versnek, ha nem is társadalomalakító, de a társadalomra valamifajta hatást gyakorló szerepe, akár úgy, hogy ez a szerep a vers jelenvalóságában, jelenlétében akár ki is merül?

Számomra ez egy nagyon nehéz kérdés. Most úgy gondolom, hogy a társadalomjobbításra talán nem az „abszolút költészet” a legmegfelelőbb. A transzcendens dimenzió(k) feltárása tapasztalatom szerint nagyon sok figyelmet és pszichés munkát igényel, ráadásul komoly identitásválságot okozhat ez a kutatómunka. Ez inkább egy egyéni műfaj, annak is egy melósabb, zavarba ejtőbb, közvetlen önvizsgálatot igénylő típusa. Ha az ember alig tudja fizetni a számlákat, ha reggeltől estig robotol, betegségekkel küzd, ha a kapcsolatait materiális szinten is alig tudja kézben tartani, akkor nem igazán elvárható tőle, hogy még ilyen típusú mélyfúrásokat is végezzen. A történeteket, tehát az epikus műfajokat ebből a szempontból alkalmasabbnak tartom a társadalomformáló szerepre, hiszen ott többnyire nem kell azon töprengenünk, hogy most akkor ki is szólal meg a szövegben, meg egyébként is, mi a túró az a lírai én. Egy regény vagy egy novella esetében sokkal könnyebb állást foglalni egy adott szereplővel és az ő tetteivel kapcsolatban, hiszen az író általában ad neki nevet, elhelyezi mikro- és makroközösségekben, ahol bizonyos szerepekben aztán bizonyos viselkedésmintákat követ. Ha a társadalomformálás, tehát az állásfoglalás és a politika szemszögéből nézzük, akkor a próza könnyen beláthatóan befolyásosabb és egzaktabb műfaj, mint a líra, ami számomra inkább az egyéni egzisztenciális kérdések és az önvizsgálat terepe.

A vizualitás mellett ezek a szövegek kitűnően működhetnek a hangköltészet darabjaiként. A kötetbemutatón kívül hol, milyen helyszíneken lesznek még „előadva” a szövegek?

Kb. két éve tervezek rögzíteni egy ciklusnyi hangkölteményt, ám amikor beülök a kis házi stúdiómba, annak mindig zeneszerzés a vége (http://magolcsay.hu/#ashes_of_cows). Ami tehát a hangköltemények kidolgozását és felvételét illeti, egyelőre elég fegyelmezetlen vagyok. A kötetet eddig két budapesti helyszínen mutattuk be. A közeljövőben Debrecenbe és Győrbe is ellátogatunk, ezen kívül egy eszetrgomi érdeklődés van evidenciában, illetve január 21-én ismét a fővárosban, az RS9 színházban csinálunk egy társművészeti bemutatót.

Egy ilyen kötet után nehezebb a továbblépés, nem tudom, a kézirat lezárása óta írtál-e új verseket, azok milyen irányt követnek, mennyire építenek a mostani kötetre?

Nem érzem problémának ezt a fajta „továbblépés-kérdést”. Talán azért, mert nem akarok létrehozni olyat, amilyet már tudok. Tehát különösebben nem foglalkoztat, hogy egy kötetet hogyan kell vagy lehetne „folytatni”. Élek, figyelek, szeretek jókat enni, utazni, dögös zenéket hallgatni, vagy az erkélyemre behajló fenyőfaágon nassoló mókussal jelen lenni, és ha mindeközben valami – bármi – úgy érint meg, hogy alkotni akarjak belőle, akkor abból létrehozok valamit. Lehet, hogy a zene eszközeivel, lehet, hogy az anyanyelvem eszközeivel, lehet, hogy a vizuális művészetek mentén, vagy mindezek szimbiózisában. Szerzőként most leginkább a szingularitás inspirál. Kb. másfél éve egy szingularitáriánus elégiákat tartalmazó köteten dolgozom, melynek munkacíme a Nyolcadik nap: a bolygó kifosztása. Lassan haladok vele, mert a szövegek megírásán túl komoly kutatómunkát, és a velejáró, számomra sokszor vállalhatatlan anyagi ráfordítást igényel.

Olvashatunk már ezekből valahol, vagy vársz még a publikálással? És zárszóként azt mondd még el, mit jelent számodra az irodalmi megjelenés, az irodalmi jelenlét? Jelent-e még valamit, tud-e még fontos lenni, vagy már puszta tényként kezeled?

Eddig többek közt a pozsonyi Irodalmi Szemle, a Kulter, a Műút, a Tiszatáj, az Új Nautilus közölt ebből a ciklusból. A publikálás kommunikáció az olvasó és a szerző között. Én egy önálló kötet anyagán többet ülök, mint a pályatársaim többsége, tehát az én esetemben a publikáció egy nagyszerű lehetőség arra, hogy jelezzem az alkotásaim iránt érdeklődők felé: élek, dolgozom, számíthattok rám. Szakmailag viszont a hol helyett most már inkább a hogyan szempontjából érdekes számomra ez a kérdés. Tehát, a médiumváltások kontextusában.