Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Csillaghullás

Szöllősi Mátyás: Váltóáram, Európa Kiadó, Budapest, 2016
Ígérhet-e az ég tisztasága megbékélést? Munkálkodik-e bármilyen rendezőelv a minket körülvevő világban, vagy minden történés vak és értelmetlen, akár egy csillag megsemmisülése? Az élet eme közhelyszerű, mégis kínzó kérdéseit Szöllősi Mátyás remek kötete az olvasás kérdéseivé is átfordítja. A valódi Betelgeuse ma még látható az éjszakai égbolton, de ahogy a figyelmeztetés időről időre a hírekben is felbukkan, robbanása már a közeljövőben bekövetkezhet.

 

 

(Lakos Gábor felvétele)

 

 

Balajthy Ágnes 1987-ben született Kistokajban. Irodalomtörténész, kritikus, a JAK-füzetek szerkesztője, a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi intézetének tanársegéde.

 

Az eddig elsősorban lírikusként ismert Szöllősi Mátyás 2016-ban prózaíróként is bemutatkozott. Friss novelláskötete, a Váltóáram kilenc elbeszélést tartalmaz – főszereplőik fiatal, életközépi válsághoz érő, vagy épp idősödő férfiak, történetük között az képezi a legfontosabb közös pontot, hogy mind azokban az elképzelt közeljövőbe helyezett hetekben játszódnak, amikor az Orion egyik csillaga, a Betelgeuse felrobban. Az éjszakai égbolton elömlő fehér fény (melynek vizuális élményéből a sejtelmes szépségű borító is visszaad valamit), a hétköznapok rendjét megszakító, mindenkit megbabonázó csillagászati jelenség különös, nehezen meghatározható atmoszférát kölcsönöz a Szöllősi-szövegek elbeszélt világának. Hisz a fellobbanó égitest motívuma mind az olvasóban, mind a novellaszereplőkben olyan asszociációkat hív elő, melyek nehezen összesimíthatóak: ragyogása hirdetheti az örömhírt – gondoljunk a betlehemi kisded születésére –, de egyúttal a végítélet megállíthatatlan közeledtét is jelezheti.  

 

A rendkívül koherens kötetben a már-már novellafüzérré összeálló szövegeket hol az én-elbeszélés, hol ennek egy izgalmas alakváltozata, a mindvégig kitartott önmegszólító beszédmód (Irány észak, Reggeltől reggelig), hol pedig olyan egyes szám harmadik számú narráció szervezi, mely nagyon közelről követi le a központi alak perspektíváját. Mindhárom eljárás arra irányul, hogy az művek olvasását elsősorban a szereplők tudatműködésének lekövetéseként tegye lehetővé – így nem a cselekmény fordulatossága, nem a meglepő csattanóra kihegyezett építkezésmód válik a szövegek legfontosabb hatáseffektusává, hanem az a mód, ahogy az elbeszélt alakok világérzékelését közvetítik számunkra. (Egy-egy darabban, például a kötetet záró írásban azért fellelhető a klasszikus novellaszerkezet visszfénye, másoknak viszont kifejezetten lezáratlan a befejezése). Szöllősi figuráinak meghatározó közös tapasztalata a kudarc – többnyire olyan élethelyzetekben találjuk őket, melyeket a magány, a válás, a gyász és a munkanélküliség, azaz a totális egzisztenciális válság jellemez. Míg a kötet elején ezeknek az alakoknak a szólama az uralkodó, a második felében inkább a fiatal, még beavatás előtt álló fiúk nézőpontjából láthatunk rá az idősebb férfiak kisiklott sorsára: az Amerikából hazaszakadt rokkantra, a fiától rég elhidegült, most valahogy mégis búcsúzni kívánó apára. Mindezzel összefüggésben a Váltóáram szövegeit behálózzák a különféle balesetek és sérülések motívumai. A Vendégjáték műtött kezű zongoristája már sosem lehet egy újabb Cziffra György, az amerikás magyar keze a „finom munkákhoz suta” lesz (190), a Betelgeuse főszereplője elalszik a volán mellett, majdnem megölve az autóban ülő családját is. A szövegek (szerencsére) nem a befogadó sajnálatára apellálnak, azaz a baleseteket nem olyan tragikus eseményekként mutatják fel, amelyek ígéretes pályákat törnek váratlanul derékba – inkább azt sugallják, hogy ezek a szerencsétlenségek a személyiségükbe eleve belekódolt vereséget teszik cáfolhatatlanná a szereplők számára.

 

Az előző megállapításaim kicsit talán persze félrevezetőek voltak, épp ezért igyekeznék leszögezni, hogy a Váltóáram világa nem egyneműen sötét; a szövegek nem a teljes negativitás, inkább sorsszerűség és kiszámíthatatlanság egyidejű tapasztalatát közvetítik. Az elhintett utalások által felkeltett baljós előérzetünk nem feltétlenül igazolódik be minden novella esetében, a Vendégjáték pedig egyenesen a reményteli várakozás pillanatával ér véget. Sőt, abban, ahogy a mellékszereplők kifejezetten banális párbeszédei beékelődnek a történetmondásba, egy jó adag komikum is rejlik. Szöllősi prózája ráadásul helyenként finoman egybejátszatja az elképzelt és valós események síkjait – a zárlat felől többször is felmerül annak a lehetősége, hogy a korábban olvasottak a fikció keretein belül sem bírnak valóságértékkel. (Az elbizonytalanító effektusok használata – akárcsak az egész kötet sajátságos hangulata – Barnás Ferenc Másik halálát juttatta eszembe.) Az eldönthetetlenségben rejlő poétikai potenciált nem minden szöveg aknázza ki egyformán sikerülten, a Hárman kissé széteső, motiválatlan szerkezetét például a végére helyezett álomleírás sem teszi feszesebbé. Sokkal emlékezetesebb a Hajsza végére helyezett kafkai csavar, a kötet igazán remekbe szabott darabja ebben a tekintetben azonban a Reggeltől reggelig, ami nem mást kínál, mint egy végbéltükrözés bármiféle hallucinációnál szorongatóbb egzisztenciális parabolaként elbeszélt történetét. Habár első pillantásra talán nem a nyelvi gazdagságuk, megmunkáltságuk a szembetűnő, Szöllősi valójában nagyon jó mondatokat ír. (Egyszerűnek tűnő eredmény, de érdemes hangsúlyozni – a kortárs fiatal prózából leginkább nem a jó ötletek, hanem a jó mondatok hiányoznak.) Folytonosan érzékelhető például az összefüggés a szereplők töredezettség-érzete, megsebzettsége és a szinekdochikus logika szerint szerveződő, a külvilágból csak kimetszett részleteket, részleges benyomásokat egymás mellé helyező belső monológjaik között, anélkül, hogy az egyes szám első személyben vagy szabad függő beszédben elhangzó kijelentésnek túlontúl kimódoltnak vagy képzavarosnak tűnnének.

 

A kötet egyik rejtett tematikus csomópontja nem más, mint a maszkulinitás – nem nehéz észrevenni, hogy a nők csak megfáradt anyaként, a vágy tárgyaként, esetleg gonosz exként bukkannak fel – így az sem véletlen, hogy az erőszak afféle antropológiai konstansként ott lappang minden novellában. A két szál explicit módon a Gerelyben ér össze, abban a beavatástörténetben, mely a férfivá válást az értelmetlen pusztítással kapcsolja össze: a sportmotivika, az agresszió ábrázolása és a példázatos jelleg ebben a novellában erősen (egy kicsit talán túlságosan is) Dragomán György műveire emlékeztet. Mindenképp a Szöllősi-szövegek erényei közé tartozik azonban, hogy kerülik a didaxist, csak a sejtetés révén keltik fel a példázatszerűség hatását, sokat bízva az olvasóra. Így a Betelgeuse felrobbanásának lehetséges példaértéke felől sem szolgálnak egyértelmű iránymutatással. Azt, hogy a csillaghullás elbeszélése a főszereplők léthelyzetét is értelmezi, többnyire csak a figuratív nyelvhasználat sugalmazza. Így nemcsak a sebek, a hegek, a betegségek íródnak rá a kötetbeli alakok testére, hanem metaforikusan maga az Orion csillagkép is, hol egy kamaszfiú különbözőségének („a fehér bőröm szinte világít a fényben”, 176), hol egy nőalak kábító szépségének „(Nagy szeme volt, szinte világított. A homlokát apró szeplők borították”, 210) jeleként. A Spirálban a főszereplő, a nyugdíjas Endre mondja ki, hogy ha az Orion egyik csillaga megsemmisült, akkor „[a]z már nem az a csillagkép” (50). Az, hogy ennek az önmagában nem túl felkavaró belátásnak mi a tétje, az ő szólamában nyíltan nem artikulálódik, a szöveg egésze viszont felkínál számunkra egy allegorikus olvasási lehetőséget – akárcsak az Orion, Endre is megszűnt azonosnak lenni önmagával felesége halála után.

 

„Azon gondolkodom, hogy vajon jót jelent-e ez […] Hogy van ránk hatása” – beszélget a kötet záró darabjában az édesanya katolikus papnak készülő fiával, aki az előbb még a rég eltűnt apa gyóntatójának kényszerű szerepét kellett, hogy betöltse. Az anya szavaiban mintegy megfogalmazódik az a kihívás, amellyel a szövegek szembesítik értelmezőjüket, de a Váltóáram olvasási dilemmái ezen a kérdésfeltevésen is túlmutatnak. Tehát: nem az az érdekes, hogy mit jelent – jót vagy rosszat? –, hanem az, hogy jelent-e egyáltalán bármit az utolsó mondat megállapítása, miszerint „egyre tisztább lesz az ég, egyre fehérebb” (309). Ígérhet-e az ég tisztasága megbékélést? Munkálkodik-e bármilyen rendezőelv a minket körülvevő világban, vagy minden történés vak és értelmetlen, akár egy csillag megsemmisülése? Az élet eme közhelyszerű, mégis kínzó kérdéseit Szöllősi Mátyás remek kötete az olvasás kérdéseivé is átfordítja. A valódi Betelgeuse ma még látható az éjszakai égbolton, de ahogy a figyelmeztetés időről időre a hírekben is felbukkan, robbanása már a közeljövőben bekövetkezhet. A Váltóáram olvasása ezt egy percre sem feledteti el velünk.

 

Balajthy Ágnes