Összehangolt tükröződések

Részletek

Írta: Szarvas Melinda

Dragomán György: Oroszlánkórus, Magvető Kiadó, Budapest, 2015.

Dragomán György az emberi működés pontos ismeretében nagyon finom érzékkel ábrázolja azt, ahogyan a szereplők az önmagukkal való belső konfliktusukat egy hozzájuk közel álló személlyel kapcsolatban érzett problémaként vetítik ki. A Festék című novellában egy egykori párról beszélve például így: „Ugyanúgy nézett rám, mint ott a tükörre, és akkor egyszerre mindent megértettem, megértettem, hogy önmagát látja bennem, azt, amitől a legjobban fél, a saját öregségét”

Az Oroszlánkórus Dragomán György első novelláskötete, ám ez az információ inkább csak esetleges érdekességként szolgálhat, semmint olyan tényezőként, amit olvasás közben, a szövegek minősége láttán mintegy mentegetésképpen érdemes lenne észben tartani, vagy épp ne lehetne elfelejteni. A három regény után megjelenő novelláskötet a legkevésbé sem hat a műfajjal való első kísérletezésnek. Az eddigi legjelentősebb Dragomán-mű, a nagy és indokolt nemzetközi sikert is elért A fehér király is több értelmezője szerint novellafűzérnek (is) tekinthető, vagyis szó sincs arról, hogy a novella új műfaj lenne az életművön belül. Az Oroszlánkórus tartalomjegyzéke tizenhárom év novellaterméséből válogatva alakult ki, s ennek a sok időnek és a szövegek megírásának eltérő körülményei dacára is egy rendkívül egységes kötet állt össze, mely tehát a legkevésbé sem viseli magán az elsőket gyakran jellemző tétovaság jeleit. Sőt, épp a sterilitás, a túlzott korrektség az, ami egy-egy novella olvasásakor esetleg aggodalomra adhat okot, egészen addig, míg a kötet egészét meg nem ismeri az olvasó. Az Oroszlánkórusból lehet szemezgetni, ám úgy hiszem, teljes élményt kötetként nyújt.

Dragomán novelláit a fülszöveg tanúsága szerint a zene köti össze. „Minden mondatban ott lüktet a zene, szól a dzsessz, a latin ballada, a kőkemény hevimetál vagy a bécsi újévi koncert keringője, dübörög a manele és a koreai csajpop, kihangosodik a szívverés vagy a futó lábak dobogása.” Ugyanakkor az Oroszlánkórus izgalmas összetettségét éppen az adja, hogy a zene mellett a vizualitás is hangsúlyosan jelen van, s a kétféle érzékelés szokatlanul szoros kapcsolatba kerül a szövegekben. Leglátványosabban talán az Ultrahang novellacímben jelenik meg ez a kapcsolat. A Cry me a river című ciklus Festék című darabjának elbeszélője pedig azt mondja a koncerten őt kísérő egykori szerelméről, hogy „tökéletesen játszott, úgy tolta a hangom alá a ritmust, hogy megtámassza és megerősítse, tükröt tartott a hangom elé, megsokszorozta a fényét és a ragyogását.” (16.) A zene és a fény, a hang és a tükröződés olyan kívülről érkező reflexiókként is jelen vannak a kötetben, melyek az elbeszélők és szereplők önértelmezését is alapvetően meghatározzák. Ez a személyiségépítés az, amely csak egy-egy novellát olvasva sokkal nehezebben lenne észlelhető (ha egyáltalán az lenne), holott Dragomán nagyon okosan (és nem tudálékosan) jeleníti ezt meg a kötetében.

A hang nem egy novellában maga jelöli az egész személyiséget. A Kandúr című szövegben olvasható: „Hát te mit csinálsz, kérdezi egy haragos hang. Nagyapa hangja.” (229.) A már említett Cry me a river ciklust záró Parázs című szöveg elbeszélője pedig egy komoly műtétről mesélve a hanggal való azonosságot még explicitebben fogalmazza meg: „felszakadt bennem egy hang, hosszan és mélyen kitartva zengett, és akkor azt gondoltam, hogy vagyok, én ez a hang vagyok, semmi több, csak ez a hang, nincsen testem, talpam se, bokám se, combom se, lábam se, hasam se, mellem se, hátam se, tisztán zengő testtelen hang vagyok csak, nincsenek sejtjeim, nincsen bennem áttét, nincsen bennem kóros burjánzás, egy hang vagyok, zenghetek vagy elhallgathatok, nem is számít, nem számít, csak a fény” (24.) Dragomán György most megjelent novelláiban a zene nem hangulatfestő háttér elem és nem is csak egy eszköz, amely esetleg segít szebbé tenni az életet. A szerző ennél jelentősebb szerepet osztott a zenére, amely több novellában is szó szerint társként jelenik meg az elbeszélő világában. A Békejel című szövegben olvasható: „Néha eltűnődöm, hogy mért nem maradtak meg mellettem a férfiak, azt hiszem, egyik se akart harmadik lenni a sorban a fiam és az éneklés után, Marcell egyszer ötéves korában azt kérdezte, hogy anya, lehet, hogy nekem a zene az apám” (21.) Talán ebből a részletből is kitűnhet, hogy bár igaz, hogy az Oroszlánkórus oldalain nem csak a háttérben szól halkan mintegy aláfestésként a zene, a novellák középpontjában mégsem az áll, hanem az, amit Dragomán a zenén keresztül láttat és mutat be: a novelláskötet minden szövege az emberi kapcsolatok finomra hangolt, érzékeny bemutatását célozza.

Az Oroszlánkórust a szerző a fiainak ajánlja, s a kötet több olyan írásművet is tartalmaz, amelyek ifjúsági novelláknak tekinthetők témájuk és/vagy az elbeszélői szólamuk miatt. A Mennyből az angyal című három műből álló ciklus egy kisgyerek karácsonnyal kapcsolatos élményeiről és kérdéseiről szól, az a ciklus pedig, amelyben a kötet címét adó novella is olvasható, egy kisfiú és a nagypapája kapcsolatát, közös cinkos játékaikat mutatja be. Ez, vagyis a Füles fotel című novellalánc a kötet legszebb, legsikerültebb része. A hangnemen Dragomán ezekben a gyermeki perspektívát megjelenítő szövegeiben sem változtat: fiatal elbeszélők hangján szólva sem gügyög, nem válik modorossá, sem pedig infantilissá. Az egyetlen szöveg, amelyben a szerző nem találta a megfelelő szólamot, az a vélhetően cinikusnak szánt, ám laza flegma helyett inkább görcsös és már-már kínos Poszthumán randi című szöveg, mely így igencsak ki is lóg a kötet egészéből.

Az Oroszlánkórus több darabja is – ahogy az már az eddig idézettekből is látszik – a generációk közti viszonyokat ábrázolja, s a szereplők nemcsak hogy rokonságuk okán hasonlítanak egymásra, de a zene és a tükröződések révén azonossá is válhatnak. Ez az átváltozás jelenik meg a Füles fotel ciklus A régi frakk című darabjában, vagy a Borotva című novellában is. Dragomán kötetében a zene és a most említett azonosulás is misztikus, s ez rögtön az első novellában megfogalmazódik. A Vasvonó című szövegben egy apa tanítja hegedülni a fiát, hogy felkészítse a „fekete hegedűssel” való elkerülhetetlen versenyre. Az elbeszélő fiú apja instrukcióját említi: „úgy mozgassam a kezem, mintha nem is az enyém lenne.” (9.) Az elbeszélő hősök önmagukkal szemben (is) érzett idegensége – a másikban való tükröződés mellett – az öregedéssel is magyarázódik a kötetben. Vagyis idős és fiatal nemcsak generációkról szólva kerül egymással szoros kapcsolatba, de az egyén önképén belül is, feszültséget teremtve az önmagukról alkotott és a tükör által mutatott kép között. A már említett Parázs című novellában olvasható: „Nem vagyok jól. Három hónapja volt a műtét, de még mindig nem nőtt rendesen vissza a hajam, amikor belenézek az öltözőben a tükörbe, megint a szinte csontsovány öregasszony néz vissza rám, egy év alatt se tudtam megszokni a látványt, most azért mintha hízott volna egy kicsit, mintha egy kicsit kitelt volna az arca. Intek neki, hogy hello, drágám, még élünk, ezt se hittük volna, ő meg visszainteget” (22.) Dragomán György az emberi működés pontos ismeretében nagyon finom érzékkel ábrázolja azt, ahogyan a szereplők az önmagukkal való belső konfliktusukat egy hozzájuk közel álló személlyel kapcsolatban érzett problémaként vetítik ki. A Festék című novellában egy egykori párról beszélve például így: „Ugyanúgy nézett rám, mint ott a tükörre, és akkor egyszerre mindent megértettem, megértettem, hogy önmagát látja bennem, azt, amitől a legjobban fél, a saját öregségét” (17.) A Fehérarc című ciklus Kalap című darabjában pedig a következő olvasható: „Vaskuti tudta, hogy már késő, most már hiába mondja neki, hogy őt nem érdekli, hogy már nem olyan, mint húszévesen, amikor megismerte, mert ő akkor is ugyanazt látja benne, és mindig is ugyanazt fogja látni, mert a felesége nem fogja elhinni, mert csak az érdekli, amit a tükörben lát, vagy látni vél.” (215.)

Dragomán az Oroszlánkórus darabjaiban a személyiséget két alapvető forrásból építi tehát fel: a szereplők saját magukról alkotott képéből és a (másikban való) tükröződésből. A kettő között láthatóan jelentős különbségek adódhatnak, s az így érzékelhető feszültség sarkallhatja az adott hősöket arra, hogy válasszanak a két kép között, igaznak tételezve az egyiket, s hamisnak a másikat. Az Adrenalin című novella egykori testépítő elbeszélője a következőképpen, az imént idézett Kalap című szöveg feleségszereplőjével igencsak hasonló módon vélekedik: „A tükör, az sose hazudik, az mindig megmondja az igazat, nem úgy, mint te, meg a többi csajok, elég belenézzek a tükörbe és rögtön látom az igazságot, hogy ványadt a testem, hogy kezdek szétesni, kezdek úgy kinézni, mintha egy dagadt fogyatékos lennék, úgy vesztem az izmot, mintha viaszbaba lennék, és kint hagytak volna a napon, olvadok szét.” (193-194.) A kötet egészén végig húzódó szoros kapcsolat zene és tükröződés között e szempontból is megmarad: természetesen a kép mellett a hang is lehet hamis. A Dragomán-könyv címét adó novella, az Oroszlánkórus szól arról, hogy a főszereplő kisfiút nem engedik énekelni az óvodai kórusban, mert „botfülem van és hamisan énekelek, de annyira, hogy az egész kórust elrontom, mert kihallatszik belőle a hangom, az egész felső csoportból egyedül csak az enyém.” (180.)

A kötet szerkezetét tekintve is felfedezhető némi „hamisság”, tudniillik nem minden szövegben központi elem a zene és/vagy a tükröződés. Az első ilyen szövegeket tartalmazó ciklus címe beszédes is: Rosszaságok. A gyerekkori csínytevésekről szóló novellák igazán üdítőek, a kötet legjobban sikerült darabjai között vannak. Ezekben csillan meg leginkább az Oroszlánkórus több szövegéből is előderengő humor, mely a gyerekek, fiatalok világát és gondolkodását jól ismerő, nem felejtő felnőtt emberé. A kötet humora nem helyzet- és nem is jellemkomikumon alapul, sokkal inkább a finom megfogalmazásokban rejlik. Csak egy példa a Radír című novellából: „Dédi ilyen dolgokban nem ismert tréfát, úgyhogy megmondta Karcsikának, hogy ha nem akar két szép nagy pofont, akkor odaül és megtanul ügyesen olvasni, mert a tudomány, az még senkinek se ártott meg, és Karcsika nagyon jól emlékezett arra, hogy mi történt akkor, amikor Dédi biciklizni akarta megtanítani, úgyhogy odaült szépen az asztalhoz, ahogy Dédi kérte.” (104.)

Annak ellenére, hogy az Oroszlánkórus darabjai nem egymás mellé és nem is egy időben íródtak (például épp az említett Radír című novella is felkérésre készült), a főbb motívumoknak és párhuzamoknak köszönhetően egy egységes kötet jött létre. Amennyire az életművön belül nem áll önmagában a kötet, hiába is első novellásgyűjteményről van szó, úgy a műfajon belül is kapcsolódni látszik korábbi kötetekhez, vagyis Dragomán műve párbeszédképes is. A kötet egyik legizgalmasabb képét idézem a Majdnem minden, amit a halakról tudni érdemes című novellából: „megvárjuk, amíg a víz a plafonig ér, és megtölti egészen a fürdőszobát, hogy olyan legyen, mint egy nagy akvárium, és amikor már nem fér bele több víz, akkor majd kinyitjuk a szánkat, és fújunk egy óriási buborékot, de akkorát, hogy belefér majd az egész fotel, és akkor a nagy nyomástól felpattan majd az ablak, és a víz úgy fog onnan kilövellni, mint a szökőár” (184.) Hasonló képre emlékezhet az olvasó Potozky László Nappá lett lámpafény című kötetének Az akvárium lakói című novellájából, melyben egy családapa változtatja akváriummá a lakását és benne élőkké a családját. „Édesapám nagyon boldog, és büszke a családunkra. Nekem sem túl rossz, testnevelésből fölmentettek, néha csúfolnak a szagom miatt, én meg nem tudok visszaszólni, mert a hangom is elvesztettem: otthon szájról olvasunk, ha nagy ritkán mondani akarunk egymásnak valamit.” – olvasható a novellában. A zene és a hang(zás) köré szervezett kötetében Dragomán György is eljut a teljes némaságig: az Oroszlánkórus utolsó, a Varázstábla című szövege egy hegyek közé épül intézet lakójáról, az elbeszélő bátyjáról szól, aki „az alatt a nem egészen tizenegy év alatt, amit itt töltött, egyszer sem szólalt meg […], [n]emcsak beszélni nem beszélt, egyáltalán sehogy sem kommunikált. Nem használt üzenőfüzetet, semmit.” (243.)

Dragomán első novelláskötete magabiztos és egységes hangon és kiegyensúlyozott színvonalon szólal meg, érdemes meghallgatni. Akár szó szerint is: az Oroszlánkórus – részben köszönhetően monologikus szövegépítkezésének – már megjelent hangoskönyvként is.

Szarvas Melinda 1988-ban született Győrben. Irodalomtörténész, kritikus, 2014-től a finnországi University of Jyväskylä PhD-hallgatója hungarológiai doktori programon. A FISZ tagja.