Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Benyó Tamás versei

Fotó: Gajdos Attila

Miért elégszünk meg / az olcsó külcsínnel, / ha megtapasztaltuk, / milyen / szabadon / lebegni / a magzatvízben

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...
Próza

Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Fotó: Raffay Zsófia

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

Bővebben ...
Költészet

Réder Ferenc versei

Fotó: Fárizs Mihály

Négy hónapja mozdulatlan. / De a hasa / ma egy kicsit langyosabb.

Bővebben ...
Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom? (Nemes Z. Márió)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...

Ismeretlen ismerősök

Koppány Zsolt: Derengő városmúlt, Kairosz Kiadó, Budapest, 2012.
Koppány Zsolt egyik legfőbb erénye, hogy sorai rendkívül kifejezőek. Remekül ért ahhoz, hogy tőmondatokban, mintegy ecsetvonásokként egész személyiségeket vázoljon az olvasó elé. Pár szóban hatalmas súllyal tud ábrázolni egy tragédiát. A befogadó pontosan látni véli a költő arcvonásait, mimikáját, reakcióit. A karakterét. A hatás drámai, ahogy az író a festményekről is úgy ír, hogy azok azonnal megjelenjenek az olvasó lelki szemei előtt. Szinte kinyújtod a kezed, és ott van az ujjaid között.

Szilágyi Réka 1994-ben született Nyíregyházán. A nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumban érettségizett 2013-ban. Jelenleg a Debreceni Egyetem  angol-magyar szakos hallgatója.

 

Koppány Zsolt született művész, és eltökélt városvédő. Szavaiból sugárzik a patriotizmus, a nagyok iránti tisztelet, és ami a legfontosabb – saját művészi tehetsége. A Derengő városmúlt a szerző huszadik kötete, amely 1991 és 2011 között írt esszéiből válogat. A könyv 3 részre tagolódik. Az első, a Lélek vésnökei a 20. század lírikusaival-prózaíróival foglakozik. A második, a Geometria metafizikája a festészetet, a szobrászatot és az építészetet veszi szemügyre. A harmadik fejezet, a Ma már csak emlék?  Budapestről szól, és különböző budapesti szösszeneteket foglal magába. A fejezetek közötti fő kohéziós erő, hogy minden esszé és történet színhelye: Budapest. Vagy ahogy Koppány Zsolt a kötet alcímében írja: egy budapestitől, budapestieknek, budapestiekről. A könyv persze nem-budapestiek számára is élvezhető, de egy-két, „városvédő” esszénél bizony nem árt, ha van némi helyismeretünk a „Duna gyöngyéről.”

 

Az írások legfőbb jellegzetessége, hogy szívből szólnak, személyesek. Az olvasás során pontosan megismerjük az alkotó gondolatait, a világról alkotott véleményét, amelyek újra-és újra visszatérnek, hogy a könyv befejeztével egy egységes egésszé formálódjanak. A történeteket lapozgatva felfedezzük egy budapesti fiatalember életét, aki lakatosként kezdte, de művészi babérokra tört. Próbálkozásai során nagyszerű emberekkel ismerkedett meg, feleségre talált Hegyesi Aranka balettművész személyében, és bebizonyította, hogy az íróság, költőség nem diplomához köthető. Koppány Zsolt azonban nem csak önmagához enged nagyon közel. Történeteiben a saját szemüvegén keresztül feltűnnek a 20. század nagy művészi alakjai is, köztük Hajnal Anna, Zolnay Vilmos, Nemes Nagy Ágnes, Vas István – és még oly sokan mások. Ők azok, akiket a szerző előbb távolról ismert, csodált, majd személyesen is felkeresett (borral, virággal, alkotásaival). A levelekből, telefonokból kölcsönös ismeretség lett, majd a kapcsolat sokszor mentor-tanítvány viszonnyá alakult. A nagy elődök hasznos útravalókkal látták el az ifjú kezdőt. Olykor kritizálták, ahogy az jó tanárokhoz illik, vagy dicsérték munkáját. Kálnoky László például még halála előtt is címzett neki egy levelet. „Biztos vagyok benned” - írta.

 

Koppány Zsolt egyik legfőbb erénye, hogy sorai rendkívül kifejezőek. Remekül ért ahhoz, hogy tőmondatokban, mintegy ecsetvonásokként egész személyiségeket vázoljon az olvasó elé. Pár szóban hatalmas súllyal tud ábrázolni egy tragédiát. A befogadó pontosan látni véli a költő arcvonásait, mimikáját, reakcióit. A karakterét. A hatás drámai, ahogy az író a festményekről is úgy ír, hogy azok azonnal megjelenjenek az olvasó lelki szemei előtt. Szinte kinyújtod a kezed, és ott van az ujjaid között.

 

Az író nem csak művész, magáról a művészetekről is rendkívüli tudása van. Lényegében véve mindegy is, hogy festészetről, költészetről, épületekről vagy szoborművekről van-e szó. Mert Koppány Zsolt tudja, a művészeti ágak összefüggenek. Verseket ihlethet egy festmény, novella lehet egy kép. Egyes kifejezésmódokat ugyan jobban megbecsülnek, mégsem állnak versenyben egymással. Mert „minden nagy műben ott lüktet a költészet. Legyen vers, próza, dráma, képző-és iparművészet, építészet és muzsika.” „Minden művészet szenvedély és szeretet.”

 

Az író falja a művészeti alkotásokat, és nem rest tanulni. A Nyugatosokról írott esszéi nagy irodalmi műveltségről és hozzáértésről tanúskodnak. Nemes Nagy Ágnes tanácsára elolvassa Hegedüs Géza A költői mesterség című könyvét, de később elfordul a költészettől a próza irányába. Néha egészen véletlenül (sorsszerűen?) botlik új ismerősökbe, például Zoltán Arankába, Tamkó volt élettársába, vagy a fürdőruhában mosogató egykori tv-s bemondó Tamási Eszterbe, akinek egyszer csak a szomszédjává avanzsált. Faludy Györgyöt egy kis Polskival viszi hegynek föl (ez csak komoly küzdelmek árán sikerül neki). Egyik nagy bálványa Szemes Mari színművésznő; Koppány Zsolt neki is virágot visz, illetve egy újságcikket, amelyben a színművésznőt méltatja. Kapcsolatuk azonban egy szerencsétlen sajtóhiba miatt nem kezdődik túl fényesen. „Te hülye vagy? Mi ez?” – kérdezi a művésznő, de hamar tisztázódik a félreértés. Utána már Szemes Mari is jó viszonyt ápol „Kopival”, és kórházi ágyán örömmel olvasgatja a neki írt verset.

 

Sajnos a történetek nagyon ritkán érnek boldog véget. Azok a személyek, akik itt megelevenednek előttünk, már a múltéi. Vagy mégsem? Meghalhat-e valaki igazán, ha a műveiben tovább él? „Sohasem porladok el / versek oltárába szöktem.” – áll Pinczési Judit költőnő sírján.  Súlyos sorsoknak lehetünk itt szemtanúi. Az el nem ismertség és a pénztelenség szenvedéstörténetei. Mert sajnos nem mindig az kap Kossuth-díjat, aki igazán megérdemelné. Egyeseknek még a posztumusz elismerés sem akar összejönni, míg mások már számtalan díjjal büszkélkedhetnek. Gulácsy Lajos Na’Conxipanba menekült, Batthyány Gyulát börtönbe zárták. Koppány Zsolt saját helyzetét sem kendőzi el az olvasók előtt: pár epizódban arról is beszámol, milyen harcokat kell megvívnia neki és a feleségének, a mindennapokért. Így például megtudhatjuk, hiába akciós egy vacsora, a farkas- (vagyis kecske) bundának mennie kell.

 

De mit tehet egy ember, egy géniusz, egy emberöltő alatt? És ha még annyi sem jut neki? Kosztolányival, Babitscsal idő előtt végzett a rák, ahogy Koppány Zsolt ismerősei közül is rengetegen éltek korai véget. Esszéivel az író egyfajta mementót is állít nekik. Ha Zoltán Aranka, Tamkó Sirató volt élettársa Tamkót siratja, akkor Koppány Zsolt mindenkit sirat. Megemlékezik a szüleiről; a feleségével öngyilkosságot elkövető Zolnay Vilmosról; vagy a Molnár Csilla halálát elviselni nem tudó, nyáron is zöld kabátot, piros sálat viselő irodalomtörténészről, Dr. Belohorszky Pálról. Szemes Mari temetésén Göncz Árpáddal biccent össze, de visszaidézi a gyárban dolgozó lány öngyilkosságát is. Ezek után nem meglepő, hogy az író komoly metafizikai kérdéseket boncolgat. A lélek és a művészet értelmét kérdi; a megváltást keresi. A művészetet szakrálisnak tartja, a művészt, a kiválasztottat pedig olyasvalakinek, aki Isten és az emberek között közvetít, és „ő maga nem számít, csak ami utána marad.”

 

Koppány Zsolt album- és kiállítás kritikáiból kitűnik, hogy a képzőművészetekről sajnos kevés az átfogó szakirodalom, vagy ha van is, nem feltétlenül színvonalas. Ismert és kevésbé ismert festők műveiről szól áhítattal, úgy, hogy a képek szinte megfogható közelségbe kerülnek. És habár sokszor hangsúlyozza, hogy a „…műalkotást nem érteni kell, de érezni! A többi tudományos handabanda”, neki mégis sikerül jókat írnia. Híres szobrászokat és építészeket tár az olvasó elé; soraiból kitűnik, nem egyszerű laikusról van szó, szavainak hitele és súlya van. Budapest a szívügye: ismeri minden épületét és rezdüléseit. Mint lelkes városvédő természetesen vannak indítványai, amelyeket szeretne megvalósítani, ahogy kritikákat is megfogalmaz egyes döntésekkel kapcsolatban. Milyen intézmény hova kerüljön, mennyire legyen új és mennyire autentikus, mi az, ami elveszett és hiányzik, vagy hogy miért kell ennyi kerület Budapestnek. De arról is olvashatunk, milyen szomorú szemmel nézi a régi, dicső kávéházak eltűnését Budapestről – miközben az Ernst Múzeum kávéházi kiállítását a nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbították. Ennyit arról, hogy nincs kereslet rá.

 

Koppány Zsolt könyvének varázsa, hogy éppúgy olvasható lineárisan, mint darabonként szemezgetve. A kötet tele van pompás esszékkel; írójuk őszinte, mind magával szemben, mind mások életéről vallva. Szavai olyan kifejezőek, hogy a könyvet letéve úgy érezzük, a benne szereplő emberek a saját ismerőseinké is váltak. Koppány Zsolt korosztálya pedig mindenképp erős nosztalgiával olvasgathatja a kötetet. Azt a könyvet, amelyet egy budapesti írt, budapestiekről, budapestieknek – és mindenki másnak, aki szereti a művészetet.