A kör szűkül, a kérdőjel vastagszik

Részletek

Világtalanul? Világirodalom-kritika Magyarországon (szerk., Zelei Dávid, FISZ-Jelenkor, 2015.)

Smid Róbert 1986-ban született. Kultúratudós, tudományos segédmunkatárs (MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport), a FISZ tagja.

Kritikagyűjteményt készíteni embert próbáló és nem feltétlenül sikerrel kecsegtető (ad absurdum, hálátlan) feladat, ami különösen megköveteli az apológiát akkor, ha tárgyaként nem magyar irodalmi szövegek szolgálnak. Az igyekvő fordítói munka mellett is minimum egy, de inkább másfél éves késéssel magyarul megjelenő művek recenziói jó esetben már a fordítói munka közben kezdenek íródni, a megkésetten magyarra átültetett szövegek esetében pedig legalább a kritikus helyzete könnyebbnek tűnhet, hiszen gyakran évtizedek állnak rendelkezésére, hogy véleményét kimunkálja, így pedig mindössze a fordítás milyenségének kell szentelnie egy plusz bekezdést. Amikor a recenziók egymás mellé helyeződnek évekkel később, akkor látszólag a szerkesztő is kényelmes körülmények között tudja ellátni feladatát, hiszen a recepciós folyamat egésze rendelkezésére áll. Holott adódik a legmarkánsabb, időhöz köthető kérdésnyaláb, miszerint a magyar megjelenést szorosan követő, gyakran csak ismertetésre korlátozódó írást érdemes-e beválogatni, vagy a némileg elmélyültebb elemzői kritika váljék a könyvön belül meghatározóvá az adott mű visszhangjában. Ez a Világtalanul? esetében még egy réteggel bővül, mégpedig a kötet azon céljának megfelelően, hogy életjelt adjon – rácáfolva a híresztelésekre – a honi világirodalom-kritikáról: hogy reprezentatívvá válhasson, ahhoz különböző fórumokon született szövegekből kell merítenie. A szerkesztő és a recenzens munkája így nem pusztán abban ér össze, hogy végső soron egy kritikakötetről van szó, hanem hogy utóbbi talán még inkább szembesül az időbeli csúszással, és a regiszterek pluralizmusára kell kalibrálnia kritikai optikáját.

Hogy mi a Világtalanul? küldetése, azt az előszó alaposan és kielégítően járja körül, helyet engedve, ugyanakkor, többféle spekulációnak arra nézvést, milyen kérdésekre jelentkezik válaszul. Bár a bevezetőben határozott kijelentés szól arról is, hogy a kötet nem kíván a világirodalom fogalma által támasztott elméleti apóriáknak (például Emily Apter, David Damrosch és Franco Moretti révén) manapság akadémiailag újfent igen élénkké vált megvitatásához csatlakozni, ez nem jelenti azt, hogy kevésbé explicit módon ne reflektálna a világirodalom bizonyos alapvető tényezőire. Némileg jobb belátást kínálva a gyűjteménynek e búvópatakszerű munkájába, felidéznék egy tavaly nyári cikket, mely szándéka szerint a kötelező olvasmányok miatt verné el a port a magyar oktatási rendszer merevségén. A kőszívű utcai csillagok… nem azért érdekes, mert megfellebbezhetetlenül állapítja meg a magyar irodalmi közoktatás fogyatkozásait, hanem leginkább azért, mert a szerző sajátjaira irányítja a figyelmet, a kánonelmélet terén: nemcsak abban erősít meg bennünket, hogy szükség van világirodalom-kritikára, hanem a nemzetközi példák bevonásával öntudatlanul is azt a kérdést teszi meg írása egyik tétjévé, hogy egy adott alkotó vagy szöveg mennyiben eltérő megítélésben részesül egy másik ország irodalmi kultúrájában. Ennek példája lehet az az érthetetlenség, hogy Harold Bloom a The Western Canonban József Attila mellett miért éppen Németh Lászlót és az ő Bűn című regényét említi magyar részről. Illetve e dinamizmusnak a másik oldala, hogy miért hallatlanul népszerű nálunk Thomas Pynchon, mikor az Egyesült Államokban még a keleti parton sem kap ekkora figyelmet akadémiai körökben, sőt ott az Against the Dayjel kezdve értő kritikáinak többsége egyértelműen negatív summázatú, holott a textuális gesztusaiban nem, de diszkurzív szinten vele igenis rokonítható William Gibsont itthon kizárólag lektűríróként tartjuk számon. Ez utóbbi jelenséget a hazai viszonyok tekintetében tovább is lehet bontani, megokolni az amerikanistákon túli germanista lelkesültségét a pynchoni életmű iránt azzal, hogy a szerző a német kultúratudományban igen előkelő helyi értéken áll a ’90-es évektől kezdve. Mindezek persze elég egyértelmű gondolatok, és a Világtalanul?-nak nem is célja ismételni vagy továbbfűzni azt a sokat tárgyalt alapvetést, hogy minden nemzet kialakítja saját nemzetközi kánonját. Ami miatt mégsem látszik egészen haszontalannak ezzel előhozakodni, az az, hogy a kötet napirenden tartja a problémát; egyrészt a bevezetőben többször visszatérő orientációs célkitűzéssel, másrészt pedig azzal, hogy a két nagyobb egysége közül az első a világirodalom-kritika műfajaival foglakozik, nyitófejezetében a populáris irodalom recenzeálási kérdéseit tárgyalva.

E blokk egyértelmű érdeme, hogy túlmegy a populáris irodalom komolyan vételének mára üres mantrává silányult hangoztatásán, és ténylegesen szövegolvasatokkal mutatja be, hogyan is lehet közelíteni a „komoly” kritika eszközeivel a népszerű szövegekhez. L. Varga Péter kiválóan demonstrálja például, hogy könyvtárgyként tekintve Stephen King regényére, a lektűrök mennyivel nagyobb játékteret engednek a fizikai megjelenés terén, prefigurálva ezzel az olvasói attitűdöt. H. Nagy Péter is inkább az akadémiai közeg tudására apellál akkor, amikor röviden felvázol egy lehetséges taxonómiát a sci-fi különféle alműfajaiból, majd pedig a genetika és a geológia területéről hoz diszkurzív mintákat Paolo Bacigalupi disztópiájához. Itt a problémát az adja, hogy e megkonstruálandó párhuzamok nem kifejtettek, inkább csak odavetettek, emiatt pedig ugyanazon hiány mentén jár tojástáncot a szövege, mint a benne idézett Kálmár György Lady Gagáról szóló fejtegetése: egyáltalán nem mutatja be a diskurzus megváltozását, ami persze ilyen szerény keretek között érthető is lehet. De talán érdemes lett volna olyan a témában elmélyültebb citátummal indítani, amely segít az olvasónak hozzákötni a későbbi természettudományi adalékokat a tárgyalt irodalmi szöveghez, effélék pedig azért akadnak: Bernhard Dotzler több évszázadot felölelő kiborgkutatásától Friedrich Kittler vámpírképén keresztül egészen a spekulatív realisták weirdness fogalmáig, melyeknél a már mindig inhumán lét annak feltételeként jelentkezik, hogy az emberi természetre lehessen rálátásunk. Sepsi László George R. R. Martin regényfolyamáról szóló kritikáját azonban már jóval nehezebb pozicionálni, mivel bár szót ejt az író sajátos fokalizációs technikáiról, mégsem annyira az irodalomtudományos közeg annak címzettje, mint amennyire például Molnár Gábor Tamás Opusbeli (2012/4) értekezésének, mely a regénynek a szereplőkön keresztül megvalósított önolvasási mechanizmusait állítja középpontba. És annak ellenére, hogy Sepsi kitér az HBO-n futó sorozat és a regényszöveg különbségeire, recenziója a könnyebb műfajok kedvelőit sem szólítja meg, mivel elmulasztja megokolni, miért jelentheti számukra A tűz és jég dala a „történetmesélés dubstepjét”.

Szintén a kötet első felében kaptak helyet az újrafordítások recenziói, e döntés pedig már a bevezetőben is fajsúlyos kérdésként kerül felvezetésre. Zelei Dávid egyrészt felsorolja azokat a közhelyeket, melyek, valahányszor a fordítás milyenségéről kellene szót ejtenie a recenzensnek (17.), rendre előkerülnek, noha „a hiteles minősítéshez […] szervesen hozzá kell tartozzon az eredeti és fordított mű harmóniájának/diszharmóniájának legalább rövid – de nem udvariaskodó! – érzékeltetése: máskülönben az olvasó orientálásának nemcsak lehetősége, de jogalapja is megrendül.” (18.) Kelemen János a Pokol újrafordításánál olyan alapossággal teljesíti a kritikus e kötelességét, hogy annak lehetséges előkészületeit is felvázolja Madarász Imre munkája kapcsán. A recenzió által érintett két kérdéskör esetében a történeti szituáltság és a rekonstrukciós törekvések sikerként vannak elkönyvelve, a kommentár szerepének érvényesítése a történelmi távolság áthidalásában viszont a régebbi kiadásból egy az egyben átemelt, hibáktól hemzsegő jegyzetapparátus miatt egyértelműen negatív mérleget eredményez. Jack Kerouac kultuszregényének újrafordítása némileg más megközelítést igényel, hiszen már csak a cenzúra és a korábbi fordító túlbuzgó nyelvi leleményei miatt is esedékes volt, annak ellenére, hogy az ’50-es évek ellenkultúrájának szlengje manapság még akkor sem adható vissza könnyen, ha már sikerült magunk mögött hagyni a 80-as évekbeli saját ellenkultúránk nyelvének dominanciáját. A külön részegységet kapó kérdéskörrel a kötet célja értelemszerűen az lenne, hogy ösztökélje a kritikusokat: ilyen és ehhez hasonló kérdéseket ne csak a megkésett klasszikusok és az újrafordítások kapcsán vessenek fel recenzióikban. Sajnos azonban a más blokkba került írások sporadikusan térnek ki a művek ezen aspektusaira. Pynchon esetében pedig a fordításkritikai megjegyzések inkább tűnhetnek szőrszálhasogatásnak – na, nem a fordíthatatlanság mítosza miatt, hanem az olyan gesztusoknak köszönhetően, hogy a Súlyszivárványban az egyik fejezet funkciója egyetlen geg („Kenosha kid”) érvényre juttatása, míg a regény felütésének átültetése („Sikolt feléd az égen át…”) legalábbis ritmikailag sokkal jobb hiányos mondatként.

Van azonban, ahol már csak a szerző gondolatmenetének is szerves részét képezhetné a fordítás kérdése. Bakonyi Veronika, akinek a kötet egyik legizgalmasabb elemzése köszönhető, hiába tapint rá a térképnek a sajátos referencialitás révén megképződő azon potenciáljára, amely Michel Houellebecq életművének olvashatóságát a botrányok, illetve a társadalmi praxisok leírása és a szövegimmanens, a szociografikus beágyazottságtól eltávolított technikák közötti határvonalon teszi megvalósíthatóvá, ha nem tér ki arra, hogy a territoire bizony nem táj, hanem terület. Arról nem is beszélve, hogy a Houellebecq-regények magyarra ültetése iránt a végletekig elkötelezett (friss és örömteli hír, hogy mindössze négy hónap átfutással áprilisban már olvashatjuk az új, Soumission címet viselő könyvet) és fordításaiban bravúrt bravúrra halmozó Tótfalusi Ágnes a fordítandó szöveg karakteréhez mérve túlzottan kimunkálja a szlenges, töredékes részeket, mintegy (az író) Márton Lászlót faragva abból, ami igazából Hajnóczy Péter lenne. A Sebald Austerlitzének szentelt három kritika közül szintén egyik sem érintette a regény fordítását. Talán csak Kiss Noéminél azonosítható effajta törekvés, amikor kiemeli a „mondta” szó szerepét, azonban azt távolító-elbizonytalanító technikaként értékeli, nem pedig a prózaritmus egyik eminens elemként, mely a mtéziseket és mondatátszövődéseket ütemezi; ennyiben Blaschtik Éva fordítói teljesítménye valóban magáért beszél. Üdítő kivételként viszont Hetényi Zsuzsa Nabokov-recenzióját lehet említeni, ahol kifejezetten az író idioszinkratikus poétikai jegyei által támasztott fordítási nehézségekről esik szó.

A kötet második nagy egysége, melynek szövegeire már utaltam az imént, A világirodalom terei divatos frázisát kapta címként, jelezve, hogy itt még inkább érvényesülni fognak a kritikus kartográfusi teendői, vagyis legfőképpen az, hogy a recenzensnek „lámpával kell megvilágítania a befogadó útját a legközelebbi, még ismeretekkel kövezett területről […] egészen a gyakran ettől igen távoli, megismertetni kívánt területig.” (21.) A Vári György Magyar Narancsban megjelent szövegei által megütött apokaliptikus hangnemnek engedve azonban a kötet nagyon is biztonsági játékot valósít meg: a magyar olvasó mindennapi referenciakultúrájában akar orientálni, így a recenzensek az európai kultúrkörből és kultúrkörről írnak – az ÉS kvartetthez hasonlóan (összeszerkesztve) többen ugyanarról a műről. Ez egyrészt teljesen érthető, hiszen ez az első ilyen jellegű kritikagyűjtemény Magyarországon, és a FISz sorozata bizonyára tartogat még több hasonló projektet a jövőre nézve. Ugyanakkor talán kicsit bátrabban is lehetett volna tenni a saját maga állította konzisztencia megtöréséért, mivel ha a koncepció egyértelműen az volt is, hogy már megjelent kritikákat szerkesszenek egybe, a benelux vagy az ázsiai irodalmi szövegeket tárgyaló recenziók gyér számára történő hivatkozás (vö. 22f.) mellett ugyanakkor érdemesebbnek látszott volna felkérni egy-két kritikust e hiány fölszámolására. Persze, ez megbolygatta volna a már nagyjából lezárult kritikai recepció hasznosíthatóságának elvét, de bizonyosan izgalmasabb lehetne az utóbbi években azért sűrűbben fordított koreai vagy japán regényekről olvasni kritikákat, vagy, hogy a geográfiai kohézió se szenvedjen hasadást, flamand és vallon szerzők írásairól hírt kapni. Ez már csak azért is indokolt, mert érződik, hogy a lengyel és horvát irodalom alkalmasint konceptuális kényszerűségből szerepelnek a válogatásban, ezzel a kijelentéssel egyáltalán nem lebecsülendő a kritikusok munkáját.

Több mint megerőltető lenne azonosítani Czesław Miłosz Családias Európájának a közép-európai atmoszférán kívüli azon erényeit, melyek elengedhetetlenné teszik, hogy egy ténylegesen komoly téttel rendelkező, (az alapvető életjeladásra szorítkozó), reprezentatív válogatásba kerülhessen. Ugyanígy, Olja Savičević Ivančević Lehet, hogy novella című kötete esetében sem tisztázódik, hogy – az egyébként említésre nem kerülő – Spiegelmann Laura édeskevése után miféle pluszt tudna felmutatni a honi olvasóközönségnek azon túl, hogy esetében a fiktív és a valós szerző neme ténylegesen egybeesik. Vaszilij Grosszman Élet és sors regénye is vélhetőleg annak köszönhetően került be – például a nála itthon jóval nagyobb közönségsikernek örvendő Ljudmila Ulickaja helyett –, hogy hozzáköthető a középiskolában mindenki által tanult orosz realizmushoz, ezért lehet úgy hivatkozni rá, mint egy második Háború és békére. Legfőképpen, hogy a másik „orosz (?)” szerző posztumusz művének Nemes Z. Márió által adott értelmezése, mely a „szerzői test és szövegtest viszontfertőzésének” kérdése felől teszi olvashatóvá a regényt, Grosszmanénál sokkal inkább érdeklődésre számot tartónak láttatódik. A válogatásban a Melyik a zsánered? szekciója után itt válik a legnyilvánvalóbbá egy apró félresiklás: a kötet annyira kínosan ügyel arra, hogy teljesítse a világirodalom-kritikus orientáló tevékenységét, eközben pedig oly mértékben feszélyezve érzi magát azoktól a szólamoktól, melyek azt állítják, e diszciplína Magyarországon haldoklik, hogy az önmagára figyelés igyekezete közben pont annak az olvasói rétegnek kijelölését felejti el meglépni, amelyet végső soron vezetnie kellene az irodalmi kultúrák között.

Ezt ellensúlyozandó kísérletként értelmezhetjük az ugyanarról a műről íródott több kritika egymás mellé helyezését. Ez Cormac McCarthy esetében visszásságok nélkül működik, mivel míg Bartók Imre és Ficsor Benedek recenziói a poszt-apokaliptikus világ narratív megkonstruáltságát boncolgatják, addig Bényei Tamás Az Útat a szerzői életműben pozicionálja. José Saramago, Julio Cortázar és José Eduardo Agualusa elemzéseinél is jól funkcionál ez a megoldás, az utóbbi esetében ráadásul a bevezetőben említett kritikusi reflexek Urbán Bálint szövegénél remekül aktivizálódnak annak érdekében, hogy az angolai irodalmi közegből származó regényt közelebb hozza a magyar olvasóhoz. Megjegyzendő, hogy az említett szerzők műveit tárgyaló értekezések harmóniája vélhetőleg nem kis részben a recenzensek homogén hátterének is köszönhető. Szintén ehhez a jobban sikerült, szintetikusabb vonalhoz tartozik a Martin Amis regényét tárgyaló szövegegyüttes: Kisantal Tamás összekapcsolja a holokauszt traumája nyújtotta irodalmi apóriákat azokkal, amelyeket az időnyíl abuzálása okoz, Tóth Sára pedig a szerző személye felől közelítve azonosítja a többszörösen áttételes emlékezés szövegbeli megjelenéseit, hogy végül Zelei éppen azt járja körül, maga a kritika megírhatósága mennyire kivitelezhető úgy, hogy illeszkedjék egy fordított időtengellyel dolgozó regényhez.

Jó néhány esetben azonban a recenziók nem kiegészítik egymást, inkább azt az érzést szülik, mintha a kötet szándékosan elrettentő példaként közölne egyes írásokat. Ez fakadhat az Austerlitz és az A térkép és a táj recenzióinál abból, hogy a kritikák merőben más értelmezői szempontokat érvényesítnek, az olvasó ugyanakkor érzi, hogy közülük melyik pertinensebb a szöveg által mozgósított elemekhez képest. Így Sebald esetében Schein Gábor és Sántha József recenzióinak metszéspontjai, mint az építészeti diskurzus narratívaszervező potenciálja, melynek köszönhetően az antwerpeni és a liverpooli pályaudvarok által szegélyeződik az elbeszélés, vagy mint az emberen túli interakciók érvényesülése, amely a tárgyak által modulált tanúságtételi lehetőségeket és mnemotechnikai eljárásokat meghatározza, annyira erős egységet teremtenek a két szöveg között, hogy az legalábbis megmosolyogtatóan egyszerűvé teszi azt a reprezentációs horizontot, amelyben Kiss írása mozog. Hasonlóképpen, Bakonyi már említett Houellebecq-értelmezése annyira szépen egyensúlyoz a referenciális és a textuális dinamizmusok között, hogy ahhoz képest Bartók esszéje a mű irodalmiságára fókuszálással és a halmozott filozófiai konnotációkkal még akkor is veszni hagyja a materiális tényezőket, ezzel mintegy formalista-strukturalista értelmezési paradigmába sodródva, ha szép észrevétel részéről a balzaci párhuzam. Berta Ádám pedig éppen a határvonal másik oldalára kerül, hiszen kritikája túlzottan a szövegvilágon kívüli elemekre támaszkodik.

Más esetekben az egymás mellé helyezett recenziók éppen a felszínességet teszik nyilvánvalóvá: míg Bori Erzsébet Umberto Eco A prágai temetőjében szenzációhajhász módon redukálja az összeesküvés fogalmát, addig Kelemen és Kisantal feltárják annak belső mechanizmusait, válaszokat adva a kérdésre, miért sikeresek az ilyen típusú elméletek. Pynchon esetében is óriási minőségi szakadék tátong Bori, illetve Orbán Katalin és Bényei szövegei között. Nem lehet tudni, hogy a stiláris és publikációfelületi pluralitás érdekében rendeződtek-e el így a szövegek, mindenesetre Borié pongyolaságán és iskolás cselekményismertetésén kívül még bír egy roppant bosszantó aspektussal: megpróbálja imitálni tárgyának nyelvét. Valszeg kicsapná a biztosítékot, ha ilyen lazáskodós jópofizásban tolnám ezt a recit, szal remélem… hogy ennek a néhány éve a fejét ismét felütő kritikai vadhajtásnak hamar elejét lehet venni némi metareflexív dorgálással. Különösen szembetűnő, hogy Orbán hasonló terjedelemben nem felszíneskedik, hanem átveszi a pynchoni életmű valamennyi főbb vizsgálódási kérdését, ráadásul kifejezetten örömteli, hogy azokat a topografikus-kartografikus aspektusok felől olvassa. Bényei pedig azonosítja a Pynchon-filológia egyik legérdekesebb és legfrekventáltabban tárgyalt elemének, a paranoiának a szemiózisát, miközben adalékokat szolgáltat néhány szövegösszefüggéshez, különös tekintettel a rakéta figurájára. Érdekes vonás, és ez mindhárom kritikát érinti, hogy valahogy nem hagyható szó nélkül Pynchon enigmatikussága, így az A Simpson családbeli szereplése újra és újra előkerül. Ez azonban felveti azt a kérdést, miszerint a világirodalom-kritikának a kötet bevezetőjében jelzett szűkössége nem tenné-e lehetővé, hogy a szerzők olvassák egymás írásait, így ha már valaki felhívta az olvasói figyelmet Pynchon rajzfilmes cameójára, a többieknek nem adódna-e inkább valamely más, hasonlóan bulváros érdekesség ismertetése. Például úgy, ahogy Kisantal Eco-kritikájában ír az „ecós” regények lektűrpiaci felbukkanásáról, amely Pynchon esetében is jelen van például az Illuminatus! révén.

Minden ilyen típusú válogatás neuralgikus pontjait, nevezetesen a szövegek időbeli megkésettségét, az elrendezésekből fakadó redundanciát (pl. XY a német, a francia… irodalom kiemelkedő alakja, különös figurája…) persze a Világtalanul? sem kerülhette el. Viszont szerkezeti szinten is helyet találtak benne olyan kiváló ötletek, mint a műfajiság inspiratív megközelítése, és telve van – óvatossága mellett – bátor szerkesztői fogásokkal, például hogy a spanyol nyelvű irodalmakból nem egy befutott és itthon is ismert alakot (leginkább Bolaño adódott volna) szerepeltet, hanem egy a latin-amerikai „boom” utáni nemzedéket bemutató antológiát. És persze ott vannak maguk a szövegek: ahogyan Mohácsi Balázs élvezetesen kitartott szarkazmussal leplezi le a fordítói túlbuzgóságot és öncélúságot, Zelei konzekvensen érvényesíti a metakritikai dimenziót valamennyi írásában, Kisantal pedig értőn kontextualizál. Ezért merem remélni, hogy az olvasóké mellett a FISz világirodalmi sorozatszerkesztőinek a honi világirodalom-kritikával kapcsolatos pesszimizmusa is legalábbis derűs szkepszissé alakul, és a további kötetek még inkább engedik a recenzensi teljesítményeket érvényesülni egy kevésbé frusztrált, az apokaliptikus szólamoknak erőteljesebben ellent tartó és merészebb horizontban.