Vércsík és vízjel

Részletek

Bereményi Géza magánlegendáriumáról

Papp Máté 1987-ben született Kecskeméten. Kritikus, esszéíró. Az Új Forrás folyóirat szerkesztője.

Nekem megvan még az a cipőm,
ami átugorhat az időn,
az a tátogó, az az ócska, rossz cipőm.
És még képzeld, megvan a kalap,
ami majdnem orromig szalad,
nézd csak, itt tartom, az ágyneműk alatt.

Cseh Tamás – Bereményi Géza: Désiré mauzóleuma

Bereményi Gézát „műfaji határátlépései” ellenére mindenekelőtt íróként tarthatjuk számon, akinek lírai alkata, vallomásos attitűdje, egyéni történelemszemlélete és éles társadalomlátása leginkább forgatókönyveiben, novelláiban és dalszövegeiben érhető tetten; akinek jellegzetes, átutazóban lévő karakterei látszólag felelőtlenül, mégis valamifajta termékeny változás reményében lakják be az újabb és újabb műfaji albérleteket. Ő pedig gondos házmesterként vagy főbérlőként tartja számon a nála megszálltakat: olykor más-más nevekkel látja el őket, de nyomon követi életük menetét, szabadon mozgatja őket térben és időben, különböző korszakokban és léthelyzetekben mutatja be őket, hogy aztán közössé avatott sorsuk az „örök jelenben” futhasson össze újra.

Mondhatnánk azt is, hogy az egész életmű egy titokzatos álomfejtéshez hasonlítható, melyben a múlt- és jövőbeli (!) események – egyfajta „megsejtett egyidejűségben” – a jelen pillanatában kapcsolódnak össze, ahol a történelmi távlatok és az egyéni életvilág, a kollektív tudattalanból előlépő mitikus ősképek, valamint a mindenkori mostban élő emberek köznapi léte olykor azonos formát ölt. „Korszakok átjáróházában élve, másoktól hallott fikciókat osztályozott. Másodlagos, már zavaros forrásokban kutatott. Mert számára a lehetséges izgalmasabb, sőt, igazabb volt magánál a letűnt valóságnál is. Vagyis nem. Nem a letűnt valóságnál. Mert a valóság örökben marad a lehetségesben” – olvashatjuk a Dobrovics Péter nevű alteregóról szóló, önreflexív kitételt a Vadnai Bébi című regényben,[1] amely egyszerre utal a hivatásos ottmaradóként aposztrofált irodalmi alak, illetve a magát „szenvedélykutatónak” tituláló író működésmódjára. A rögeszmeszerű témaválasztásokból kibomló (széttartó, ugyanakkor egy irányba haladó) művek tehát „az idők színeváltozásai” mentén hozzák közös nevezőre azokat a végső soron párhuzamosan futó életrajzokat, melyek egy sajátos magánlegendárium részeiként tartják állandó mozgásban a Bereményi-féle alakváltozatok szertelen rendszerét.

A lovagkor vége

Emblematikus példája a fentebb említett egyidejűségnek A svéd király című, 1969-es első novelláskötet címadó szövege, amelyben szintén egymásba fonódnak a régmúlt és a jelen idő eseményei: XII. Károly és Somogyi alakja összemosódni látszik. „Szeretném, ha eszmecserénk kétoldalú lenne” – mondja az olvasó fiatalember könyvéből kilépve az uralkodó, majd a meglepett Somogyi hétköznapjai felől tájékozódik. Amaz hiába szabadkozik, hogy „adataim feleslegesek, hiszen egy más kor embere vagyok”, a hadvezér hajthatatlan: „Figyeljen rám. Míg ön ezt a könyvet olvassa, pályafutásunk közt kapcsolatok létesülnek, hadműveleteim sikere öntől is függ, viszonya Ágnessel az én viszonyom, dragonyosaim között ott harcol ön is, és együtt megyünk a közértbe reggeliért.” 

A történelmi személy és a magánember viszonya kapcsán a köznapias cselekvés lehetőségei, a tudatos életalakítás problémái merülnek fel. Jelen esetben a mindent késve kapó, mindig várakozó ember döntésre, választásra képes lénye ébredezik a példamutató múlt segítségével. Ugyancsak az elbeszélt múlt és a leképezett jelen azonossága mutatkozik meg a karcsú pályakezdő könyv Levelet Zs. asszonynak című úti- és élménybeszámolójában, amely az egyén zártságát a történelmi idő kitágított, végtelennek tűnő nyitottságában oldja fel egy lengyelországi utazás és egy magyarországi gőzfürdőzés megtisztító felelevenítése által: „minden egyszerre, ugyanakkor zajlik, mondhatnám úgy is: csak jelen idő létezik, a mostba emelkedett hajdan, a históriai kérdések ezért maradnak válasz nélkül, és nyernek választ ugyanakkor. Mert e kérdések nem igazi kérdések itt, hanem úgy természetesek, mint a lélegzetvétel ebből a nehéz levegőből.”

De nemcsak a magyar história kiemelkedő alakjai jelennek meg úton-útfélen a novellákban, hanem a hatvanas-hetvenes évek ködlovagjai, csellengő hősei is, akik a megálló idő gyermekeiként az egzisztenciális kiszolgáltatottságba születtek bele, „a történelem szélárnyékában” nőttek fel, és hamis társadalomtudatba nevelődve egy hazug politikai rendszerbe vettettek. Az 1970-ben megfogant és azóta is újjászülető Cseh–Bereményi dalok az ő életükről szólnak, naplószerű gyorsjegyzetelésre szolgálnak, a jelenkorról adnak „időjárás-jelentéseket”. A dalok lírai hőse, illetve előadója a lovagkor végét járó nemzedék egyszemélyes megtestesítőjeként áll a színpadon, folyamatosan változó (ironikus, gúnyos, nosztalgikus stb.) viszonyban a mozdulatlanságba fagyott történelmi-társadalmi helyzettel és téli álmot alvó kortársaival. Csengey Dénes „…és mi most itt vagyunk” című munkájában megállapítja, hogy a szóban forgó szétszéledő nemzedék nagy részének alapvető közösségélménye nem lehetett más, mint önmaga nemléte, az a fajta tudathasadásos létállapot, amelyben „csak a hiány az, ami mindegyre gazdagabb”.[2]

Désiré történelemkönyve

Ezt a személyes és egy egész generációra kiterjesztett hiányérzetet igyekeznek betölteni azok az írói gesztusok, amelyek a legenda mitizáló motívumainak, valamint a történelem nagy alakjainak felfedezésével próbálják revideálni az időbe szorított nemzedék társadalmi tablóját. A lépten-nyomon megidézett, látszólag „auravesztett” időszak fiataljai pótcselekvések egymásutánjába bonyolódnak. Sokan közülük – a szocializmusban, illetve a kádári konszolidáció évei alatt összeszűkült cselekvési tér miatt – a kívülmaradásban megtestesülő nonkonformista lázadást választják menekülési útvonalként, és felelőtlen, gyereklétszerű életmódba kezdenek, hogy aztán elkallódjanak vagy végső megoldásként betagozódjanak. A feltűrt gallér című (az azonos elnevezésű, válogatott írásokat tartalmazó novelláskötet 1994-ben jelent meg) rövidpróza bomlasztó bandája az előbbi lehetőséget kívánja véghezvinni: vezérük, Pierre a deviancia mintapéldányává válik, magán kívül azonban nem képes másokat is megváltani, csak utánzó idomulásra ösztönzi követőit. Kevésbé feltűnő, ám annál produktívabb, mondhatni passzív ellenállást sugall a Petőfi-novella kereső hőssé váló lézengő ifjúja, aki úgy kezdi hitegetni magát a meglelt előkép példázatával, ahogy a Műdalban[3] szereplő, élénk fantáziájú kisfiú ámítja kishúgát babonás képzeteivel: „a kertünkben törökök vannak, a kapunknál németek, a padláson Csaba királyfi, a pincében Petőfi Sándor bujkál”. Azon már meg sem lepődünk, hogy a faluközösség emlékezetének központi alakja, a kincset őrző végvölgyi kisasszony BMW-n érkezik Piros Pünkösd ünnepére, s hogy a kútból vizesvödröt felcsévélő kis elbeszélő a hírhedt betyárt, Rózsa Sándort húzza föl a kávára a régvolt idők mélységes fenekéről.

Ebből a szempontból a második Cseh Tamás-album (Antoine és Désiré) legfontosabb dala a Désiré történelemkönyve, amely sorra vonultatja fel a magyar történelem arcképcsarnokának egymásra montírozott képkockáit: „Te vagy a vitéz legény, pajtás, Tyukodi! / Bercsényi, Bezerédi, Bottyán, Thököly! / Ulászló, Hunyadi, / galambom Apafi, / Bem József, Damjanich, / Koppány és Dugonics, / bársony tafota, / tedd ide-oda! / Ez ám legény!” Érdekes módon ennek a lajstromnak válnak részeivé a hetvenes-nyolcvanas évek hazai underground kultúrájának kiemelkedő egyéniségei, többek között Gémes János – alias Dixi[4] – és Baksa-Soós János, a legendás Kex zenekar frontembere is, akik álnéven vagy anélkül idéződnek meg. Utóbbi a napszámosként induló, később a magyarországi agrárszocializmus egyik vezetőjeként elhíresült Szántó Jánossal együtt tűnik fel a Filmdal című szerzeményben: „három szabálya van a halálnak, / a bakra elsőnek – piros szekér – / s a fű alatt hej, /
balgaság, vakhit van ott is, / a fű alatt, / és végül hej-hej-hej-hej, he-e-hej, / Baksa János odavan, / Szántó János odavan.” Dixi már látens módon jelenik meg a vagabund, esetlennek tűnő, de csodatevő képességgel megáldott Désiré vissza-visszatérő alakjában; furcsa figurája az Antoine és Désiré lemezen, illetve a Jóslat című műsorban kapott nagyobb hangsúlyt (egyébként az előbbi hanganyag borítóján is ő látható barátjával, Méhes Lóránt „Zuzu” underground festőművésszel és a dalszerzőkkel együtt).

A két bohócszerű alak, Antoine és Désiré a szerzők alteregójaként bukkan fel a dalokban, de életképeikben felismerhető a Dixiben megtestesülő bolond bölcsesség/bölcs bolondság is, illetve az a szabadságkereső hajlam, amely a pótcselekvések ellenére kiszakítja magát a megsemmisítő mindennapi valóság ócska vidékéből, és lemossa az arcra száradt álarcokat. Baksára is vonatkoztatható ez a harlekin-szerep, hiszen ő is valamiképpen a bohócsipkájú igazmondó alakját jelentette környezete számára. Antoine és Désiré persze a dalokban élnek, történetük mégsem tekinthető a puszta képzelet játékának:

A történet arról szól, hogy Antoine és Désiré elhagyja egy napon azt a nyomorult várost, amelyben addig éltek. Végigmennek a mocskos utcákon, ki a határba, a parcellázott kultúrtájba, s onnan fel egy magas hegyre. Végül a hegy is elfogy alóluk, de ők csak egyre felfelé tartanak, át a sugárfertőzött felhőkön, át a légszomjas sztratoszférán, a földi rakétatámaszpontok egy szempillantás alatt bemérik őket, fajsúlyukból és tömegükből a szakértők megállapítják, hogy ellenséges galaxisból érkezett UFO-k tűntek fel a képernyőn, az elhárító ütegek mind feléjük fordulnak – ami nagy baj, mert szabad szemmel viszont jól látható, hogy nem érte támadás az emberi civilizációt, csak Antoine és Désiré sétafikál a levegőben –, amikor az össztűz előtti pillanatban egyszer csak azt kérdi a mélázó Désiré: „– Antoine, elhoztuk mi a szárnyainkat?” – Mire Antoine mímelt ijedelemmel, talán kacsintva is egyet: „Nem! Úristen, itt baj lesz! Nagyon magasan vagyunk.” – E pillanatban zuhanni kezdenek, visszafelé a légzészavaros szférákon, a sugárfertőzött felhőkön át, de még mielőtt a földre vágódva agyonzúznák magukat, tíz centivel a talajszint fölött megállnak a levegőben. Mert még maradt két dal.[5]

Lee lova dobog

Az Antoine–Désiré párossal analóg szerzői személyiségeket Vízinek és Ecsédinek hívják, akik a Frontátvonulás, illetve a Nyugati pályaudvar című, monodrámának is mondható dalestek főszereplőiként a szimbolikus jelenlét helyett inkább a köznapi létezés megtestesítőjeként válnak Bereményi körforgásban lévő karakterológiájának központi figuráivá. Az előbbi – egyébként javarészt prózai, dalbetétekkel megszakított – műsor látomásos zárójelenetében a két elvágyódó barát egy képzeletbeli vonattal töri át a Keleti pályaudvar üveghomlokzatát:

Emberek özönlöttek köré és szaladtak mellette a Kossuth Lajos utca irányában. A rázkódástól a Ferencesek templomában egy harang kimozdult a helyéből, és kondult egyet. Az árvízi hajós pedig, Wesselényi Miklós – aki egy domborművön éppen egy fuldoklónak nyújtja az evezőjét – ő is utánanézett a vonatnak. Az addigra pedig már a Felszabadulás téren át a Március 15. térre érkezett. Petőfi csak intett nekik. A vonat megy tovább: Vörösmarty tér, József Nádor tér, a két nagy magyar csak lengette, lobogtatta bronzköpenyét. A vonatnak irány a Roosevelt tér, ahol a Magyar Tudományos Akadémia felső ablakain kihajolt Széchenyi és Arany János, és integettek ők is a vonatnak és az utasoknak is. Ekkor már a Lánchíd nyögött a lokomotív kerekei alatt, amint haladt át Buda felé…[6]

Vagyis jelképesen ők is kapcsolatba lépnek azokkal a – szoborszerű állapotukból kimozdított – kulturális ikonokkal, akik megannyi Cseh–Bereményi-dal ihletői voltak.[7]

A Műcsarnok és az Utóirat című lemezek őrzik a legtöbb ilyen megelevenedett, többnyire irodalmi arcképet: Arthur Rimbaud elutazik, Dal a ravaszdi Shakespeare Williamről, József Attila, F. M. Dosztojevszkij és az ördög, Janus Pannonius, Balassi, Csokonai Vitéz második éneke, Thomas Mannak stb. Tehát nem csupán a magyar nép nagyjai tűnnek fel, hanem az európai kultúra képviselői is, azokról a legendává növesztett alakokról nem is beszélve, akik közül Lee van Cleef, a híres westernszínész félfiktív története szolgálhat legfőbb tanulságul. „Hátat a falnak és megdögleni! / Lee Van Cleef tudta ezt remekül. / Barleycorn, Charlie, Hombre és Dick, / nézd, ahogy a sarkon áll egyedül. / Várják, Lee mikor érkezik. / »Hallod-e Dick, ugye Lee lova dobog?! / Hej, hej, hej, csak Lee lehet!«” – kérdezik egymástól reménykedve a magukra maradt bajtársak, akik képtelenek elfogadni, hogy csodált vezetőjük fényképésznek állt. A hozzá kötődő hőstetteket és az értük hozott áldozatokat emlegetik, tovább éltetve a legendát, ezzel értelmet adva saját céltalan életüknek. Ez a mozzanat mintha Bereményi műveinek is kulcsfontosságú eleme lenne. Hiszen az írói mechanizmusként használt legendaképzés és átmitizálás a mindenkori identitáskeresés, illetve egy nemzedéki életérzés személyes foglalataként különös áttételekkel mutatja fel mindazokat a magánszférához kötődő, de kollektivizált – sőt bizonyos pontokon univerzalizált – tapasztalatokat, melyek a különböző, időről időre előkerülő karakterekbe sűrítve örökítődnek meg. „…nem abban a reményben sétáltatom meg így a szereplőket a műfajok között, hogy aki majd követ engem egyik műfajból a másikba, az föl fogja ismerni, és ez plusz örömöt okoz a számára” – mondja a szerző a vele készült 1996-os életmű-interjúban.[8] De hát a szenvedélykutató író szenvedélyes kutatói hogy ne lelnék örömüket egy-egy váratlan, titkos összefüggéseket megfejtő felfedezésben?

Jézus újságot olvas

A lemezeket hallgatva, a könyveket olvasva, a filmeket vagy a színházi rendezéseket nézve szemléletesen mutatkoznak meg a műfajok közti átmenetek, ezzel párhuzamosan pedig kialakulhat a befogadóban egy olyan asszociatív reflex is, amely egy pillanat alatt képes felfejteni a szerteágazó szerzői világ elsőre talán nem nyilvánvaló, formaváltó azonosságait. Megállapíthatjuk továbbá, hogy az egyes műfajok kereteit is szétfeszítik azok a formabontó stílusbravúrok, amelyek szintetizálják az elvileg különnemű szövegek sajátosságait.

Itt elsősorban a Levél nővéremnek című – Cseh Tamás és Másik János által előadott – dalciklust említhetjük meg. Eleve nem megszokott dolog levélformát adni egy alapvetően különálló szerzeményekre épülő anyagnak, de hogy az így kialakított koncepció ennyire szerves módon idomuljon az egyébként magukban is értelmezhető darabokhoz, egyedülálló a magyar dalkultúrában. (Talán a Hobo Blues Band Vadászat című koncept-lemeze bír hasonlóan egységes dramaturgiával.) Emellett ez a forma magában hordozza Bereményi azon elképzelését is, amely egyfajta novellisztikus narrációt kölcsönöz a dalstruktúrának, fellazítva, illetve kiszélesítve a szűkös határok közt mozgó könnyűzenei számok szerkezetét. De ez csak az egyik oldala a műfaji matrjoskababa-játéknak.

Az 1977-es Levél nővéremnek hangsúlyozottan ősképszerű alapszituációja[9] például benne van a két évvel később kiadott Legendárium című regény egyik fejezetében (Irén levele). De az Eldorádó forgatókönyvét is összehasonlíthatjuk az ugyanazon témát feldolgozó színmű (Az arany ára) szövegkönyvével, melynek során érdekes következtetéseket vonhatunk le a történetvezetés és jelenetszervezés különbségeire, illetve a szereplőgárda átfedéseire nézve; jelen esetben az elbeszélt események kimenetele is módosul. Ami állandó, az ugyancsak egy őskép: a gondviselő atya profán megtestesítőjeként jelenlévő Nagyapa alakja, aki önnön kezével veri meg az ördögöt, és a padló alatt rejtegetett aranyával visszavásárolja holt unokájának életét a Haláltól.

Szintén az Eldorádó önéletrajzi ihletésű, többrétegű szinopszisát árnyalja a Jézus újságot olvas című – 2009-ben kiadott, új és válogatott novellákat összeollózó – könyv címadó elbeszélése: „Időnként rám nézett az újság fölött. Azt mondta, motorral jött Jászberényből, és hamarosan vissza kell térnie oda. Szemének hatására én felültem az ágyban, aztán a padlóra léptem. Odamentem a közelébe. Összecsapta, eltette az újságot. Felállt. Lenézett rám. Én egyre csak gyógyultam, erősödtem az ő erejének közelében, még az ágy támláját is elengedte a kezem. Neki most már mennie kell. Nagyanyámnak azt üzeni, örül, hogy életben talált engem. Elment. / A következő az volt, hogy mezítláb álltam a padlón, amikor a kendős asszony visszaérkezett. Magasan fölém jött, felkapott, az ágyba vitt. / Azóta is élek” – emlékszik vissza a halálos betegségből fölépülő gyermek, ahogy az általa Jézussal azonosított, újságot olvasó alakkal néz szembe. A Bereményi Géza röviden elmeséli hosszú életét című szerzői esten hangzott el az a kitétel, miszerint ebben az írásban a diftériából kilábaló kisfiú felnőtt énje (maga az író) buzgón imádkozó, a betegeket gyógyító Jézust segítségül hívó Nagyanyjának „ad igazat” megmenekülését illetően – az idézett filmmel ellentétben, amely sokkal inkább a kérlelhetetlen Nagyapát teszi megmentővé.

Ezen a ponton ér össze a valóság és a fikció, és ahogy az irodalom műfaji határterületei összemosódnak, úgy rajzolódnak ki a biográfiai vonatkozású irodalmi anyag körvonalai is. Közben pedig lassan átszivárog az életmű lapjain az a bizonyos vércsík, amely a személyes érintettség és megéltség jelölőjeként húzódik végig a szövegeken, s a rejtett, lapok közé préselt, általános- vagy örökérvényű – bár konkrétan nem megfejthető üzenetű – vízjel is átdereng a műveken. Éppen ezért a műfaji széttagoltság csak látszólagos, a Bereményi-féle „metaforma” mindig ugyanaz marad. És hogy mi ez az alaktalan alkotói attitűd? Talán valami olyasmi, amiről a szerző a Levél nővéremnek II. dalest ajánlójában ír: „Csak a forma a régi: két énekes egyetlen prózai hang nélkül levelet ír dalolva, amelyben az életéről számol be vidéken élő nővérének. Elmondja, hogyan tölti napjait, miből is él, kikkel találkozik az utcán, hogy milyen az idő, mennyibe kerül egy pár virsli, továbbá mi a helyzet a föld alatt és az égben. Szociális helyzetét sem leplezi, de a kedélyhullámzásait sem, miközben a várost járja, ahol rendkívül nagy a hőség. Valóságos ítéletidő van, akkora.”[10]

[1] Bereményi Géza, Vadnai Bébi, Magvető, Budapest, 2013, 24.

[2] Vö. Csengey Dénes, „…és mi most itt vagyunk”, Magvető, Budapest, 1983

[3] A Műdal című Cseh Tamás-dal szövegében is hajdani betyárok lépdelnek a Tejúton a lepusztult ipari táj fölött.

[4] Dixi a Vadnai Bébiben egyébként Doxa néven jelenik meg, a Desiré pedig mellékesen Kosztolányi álneve volt.

[5] Csengey, I. m., 160–161.

[6] Bereményi Géza, Frontátvonulás, http://lazarus.elte.hu/~guszlev/dal/front.htm.

[7] A citált részben felbukkanó Széchenyi István sorsvázlata a Gróf Széchenyi István pisztolyát porozza című dalban jelenik meg, míg „a legnagyobb magyar” életéről Bereményi filmet is forgatott Hídember címmel.

[8] Mester Ildikó, Bereményi Géza életmű-interjú, Seneca Kiadó, Budapest, 1996, 135.

[9]„…itt egy őskép van. Két ember kiáll, azt állítva önmagukról, hogy ők egy személy. Tehát két ember, egy személyként, levelet ír a nővérének. A nővérről tudjuk, hogy a férfiember életében más nő, mint a többi. Megtestesíti a férfi női részét. A jobbik részét. Egy ideális nőszemély. Akihez nem nemileg közeledünk, akihez más szándékkal közeledünk, mint a többi nőhöz. Lelkünk női fele. Tehát a két ember, aki egy ember, személyesen megszólítja a lelkének a jobbik felét. Ez őskép. Amiről nem tudunk, csak érezzük.” Fodor Sándor, Cseh Tamás: interjúregény, Graffiti, Budapest, 1994, 197.

[10] Mester Ildikó, Bereményi Géza életmű-interjú, Seneca Kiadó, Budapest, 1996, 218.