Ahol az ő lelke - Vida Gábor regényéről I.

Részletek

Lovas Anett Csilla 1987-ben született Sátoraljaújhelyben. A Debreceni Egyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakon, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen hittanár-nevelő szakon, jelenleg oktatásszervezőként dolgozik.

„elmosódott körvonalak nélküli világ”

Vida Gábor regénye második olvasásra érik be igazán. Jelen sorok írója legalábbis így tapasztalta: elsőre nehéz volt követnem a hosszú, olykor sietős, olykor lassan bandukoló mondatok útját – hol lemaradtam, hol tovább siettem tőlük. Másodjára azonban, azt hiszem, felvettem az elbeszélés (?) tempóját, így vitt el ez a szöveg Afrikába, Pestre, Nagyváradra, Marosvásárhelyre. De végül mindig Kolozsváron kötöttünk ki.

Elbeszélés? Sem a borítón, sem a címoldalakon nem találunk műfaj-meghatározást, és ez így van jól. Sokszor ugyanis mintha, a főhőssel párhuzamosan, a szöveg is keresné, micsoda „ő”, milyen műnem, műfaj szabályai szerint működjön. Ritmusos, szép, költői sorok is találhatóak benne: „Cekken és kattan minden a fagyban, aztán csöpög az olvadás, süpped, kásásodik a hó, megindulnak a vizek fentről és beállanak megint.” (19.), és a mondatok hömpölygésében is van valami a hosszúversek lüktetéséből. De azért persze próza ez a javából. Többféle epikai műfajból merít a szöveg: történelmi, pikareszk, nevelődési regények sajátosságaiból is építkezik, s egy pillanatra még az emlékirat műfaja is megidéződik: a könyv kezdetén Werner Sándor nekifog életének elbeszélésébe, de csak egy hosszú mondatig jut. „Ezzel a mondattal kezdődik Werner Sándor emlékirata, véget is ér, nem is akar, nem is tud effélét írni…” (7.).  Werner Sándor az elbeszélést nem, de a beszélgetést folytatja: elsősorban fiával, Lukáccsal, s részben e párbeszédek miatt jellemző a szövegre az élőbeszéd imitációja. Pogrányi Péter így fogalmaz az élőbeszéd és a regényszerűség viszonyáról: „A sok közbeszólás, kijavítás, megtorpanás miatt is élőbeszédre hasonlít a szöveg. A regényszerűség éppen az elbeszéltség személyes intenzitásából ered, a történetet valaki mondja, és halljuk a hangját: számomra ez az epikai hitelesség minden kétséget kizáró érzéki bizonyítéka és biztosítéka. Az elbeszélő nincs tekintettel az olvasóra, néha kapkod, szinte vágtat, sokszorosan összetett mondatok kígyóznak, nézőpontok változnak, a szereplők gondolatai közt cikázunk…” Ez olyan élőbeszéd, ami nem halad ából bébe. Ezek nem barokk körmondatok, amelyek kerek egészet alkotnak. Ezek tűnődő, töprengő mondatok, amelyek által azért mégiscsak eljutunk valahová. Például Kolozsvárra.

Werner Sándor Amerikába indul az első világháború kitörése előtt, és fiát is magával vinné, ő azonban az utolsó pillanatban visszafordul. Maga sem tudja, merre menjen, végül felkeresi rég nem látott, de örökké hiányzó édesanyját, majd édesanyja egyik régi szeretőjéhez csatlakozik egy afrikai vadászatra. A rövidnek ígérkező útból hosszú évek lesznek, így Lukács végül csak 1919-ben keveredik vissza Európába, ahol már semmi nem ugyanolyan, mint a háború előtt volt. A fiú tehát kimarad a világháborúból, de afrikai évei során képzeletben még mindig Kolozsváron él. „New Yorkról az a pár képeslap jut eszébe, amelyeket olyan szeretettel mutatott meg a lelkész felesége, mikor apáról mesélt, és csak ingatta a fejét, ahogy a tékozló fiúra szoktak nézni az ilyen komoly hölgyek, és mosolygott a mamutfenyőkön, nem, nem, New Yorkban olyan nincs, bár az a világ legszebb városa, mondta sóhajtva, well, well bólogatott Lukács, magában meg csak mondogatta, ugyan már, lelkem, miről beszél, sosem járt Kolozsvárott, de még Pesten se.” (109.) Lukács számára Kolozsvár a világ legszebb városa, és ezt a várost az olvasó gyakran közvetítettségében ismeri meg. Kolozsvár mint lerajzolt, elmesélt, leírt, megálmodott tér mutatkozik meg a regényben, szépsége, különös nyugalma és vibrálása, otthonossága már-már utópisztikus. Nem véletlen, hogy Lukács hosszas bolyongása után végül is ide tér vissza, s első dolga, hogy Mátyás királyt üdvözölje. A regény megidézi Jókai egyik anekdotáját, miszerint a király időnként leszáll a szobor talapzatáról, és sétál egyet a téren. A kötet egyik csúcspontja, mikor Mátyás valóban leszáll a szobor talapzatáról, s megkérdezi Lukácstól: „miért jöttél vissza?” A fiú csupán annyit tud válaszolni: csak. De ez a „csak” a „teljes magyar metafizika, filozófiai spekuláció nélkül, csak vagy csak azért sem, dacból mindig, felelőtlenül és visszavonhatatlanul” (188-189). A regény végén Lukács ugyanerre a kérdésre már azt feleli: „Meghalni jöttem.” Ez a céltalanságában némiképp Frédéric Moreau-ra hasonlító, egyszerre dacos és bizonytalan szereplő végül megtalálja a várost, ahol talán otthonra lelhet.

1919-ben nemcsak Lukács, hanem emberek sokasága próbált hazaérni valahová, de a „haza” határai, a hazatérés körülményei radikálisan megváltoztak. E változásokra a narrátori hang nagyon pontos, találó észrevételekkel reflektál. A háború utáni hazatérésről ezt mondja: „nem lesz elég a haza mindenkinek, nem lesz elég a haza valójában senkinek, mert … nincsen akkora haza, sem egyben, sem külön-külön, amekkora igényt benyújtott minden igénylő.” (202.) Ugyanitt található a borítón is kiemelt szövegrészlet: „mi magyarok pedig azt gondoltuk, hogy nem akartunk bántani senkit, nem is győzött le senki, de hiszünk egy igazságos békében, és legyen kijárat valamelyik közeli tengerre…” Ezek a gondolatmenetek azt mutatják, hogy a narrátornak van egy bizonyos elképzelése a háborúban és az után történtekről, de ennek az értelmezésnek csak töredékeit villantja fel időnként. Az elbeszélő koncepciója rokon lehet a kötet elején megszólaló szerzői (?) hanggal, aki ezt mondja: „bár nem feladatom választ adni a kérdésre, hogy … miért hagytuk elveszni Erdélyt, a félreértések elkerülése végett röviden kijelentem, hogy nem volt rá szükségünk, és azért nem kapjuk vissza soha többé, mert úgysem tudnánk mihez kezdeni vele. Mi, magyarok, így, többes szám első személyben.” (5.) Ilyen kategorikus kijelentések ugyan nem hangzanak el a regényszövegben, mégis sejthető valamiféle értelmezés-kísérlet a narrátori szólamokban. Bár nem klasszikus történelmi regényről van szó, ezen kísérletek nyomán az olvasó is közelebb kerülhet annak megértéséhez, mi történt Erdéllyel az első világháborút követően.

„Megihatnánk valamit, mondta csendesen.” A regény utolsó mondata talán a teljes szöveg legrövidebb mondata. A hazatérés után nyugalom van, béke van, a mondatok nyargalása lelassul, a párbeszédek elhalkulnak. A regény azt sugallja: Kolozsvárra így lehet hazatérni.

Vida Gábor: Ahol az ő lelke, Magvető, 2013.