Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Luddita hitvallás

Békés Márton olvasatában a pusztító civilizáció néz farkasszemet a nyers és zabolátlan természettel; ez az a két pólus, amelyek egyike mellett az olvasónak le kell tennie a voksát. De mi a helyzet akkor, ha egyiket sem választjuk? Pápay György kritikája Békés Márton könyvéről

Pápay György 1978-ban született Budapesten.  A Szépirodalmi Figyelő főszerkesztője. Filozófiából doktorált, első kötete Demokrácia filozófiai megalapozás nélkül címmel jelent meg a Ráció Kiadó gondozásában 2010-ben.

 

 „Ezért lett beteg a mi szívünk, ezekért homályosodtak meg a mi szemeink; a Sion hegyéért, hogy elpusztult; rókák futkosnak azon!”

Jeremiás siralmai 5,17–18.

 

 „A toll legyőzi a Google-glasst, de ha mégsem, segítségére siet a kalapács.”

Békés Márton

 

A hazai társadalmi vonatkozású (szak)irodalom amúgy sem túlzottan kiterjedt piacáról feltűnően hiányoznak azok a könyvek, amelyek a szaktudományos munkák és a publicisztikai jellegű, konkrét politikai célokat szolgáló írások közti űrt hivatottak betölteni. A komolyabb téttel bíró társadalmi kérdésekről folytatott viták vagy a pártpolitikai küzdőtéren, vagy az akadémiai szféra zárt világában zajlanak, és ha esetenként van is átjárás a kettő között, az többnyire csupán a mai magyar értelmiség szerepzavaráról árulkodik. Békés Márton mind a Kommentár folyóirat főmunkatársaként, mind felkészült és jó tollú – ráadásul jó értelemben grafomán – szerzőként azon kevesek közé tartozik, akik ennek a szakadéknak az áthidalásán dolgoznak, az általuk képviselt értékek egyértelmű vállalásával, de sohasem parciális érdekek mentén. A fiatal történész-politológus legutóbbi kötete, Az utolsó felkelés ebben a tekintetben jól illeszkedik eddigi munkásságához, máskülönben viszont – éppen e munkásság ismeretében – több okból is kifejezetten zavarbaejtőnek bizonyul.

 

Zavarbaejtő egyfelől amiatt, hogy nem (mindig) tudjuk, mennyire vegyük komolyan. A szerző egy interjúban maga is utal arra, hogy „az egész könyv egy nagy túlzás”,[1] s bár ez természetesen legitim stiláris-gondolati eszköz, nem feltétlenül kedvez magának az ügynek. A kötetet nyitó, annak hangvételét alapvetően meghatározó kiáltványtól (Elutasítom) kezdve ugyanis egyértelmű, miről olvashatunk bő kétszázötven oldalon keresztül: túltechnicizált és túlfinomult, kreativitás helyett passzív fogyasztásra ösztönző, a gépek és a képek rabságában élő, közösségimédia-függő civilizációnk „totális” kritikájáról. Amely kérdéskör pedzegetése teljességgel indokolt – nincs olvasó, akinek ne kellene oldalról oldalra magába néznie –, de ilyen töménységben nehezen emészthető. Ebben a világban minden fekete vagy fehér – a szürke árnyalatai csak a dekadencia tünetei lehetnek… –, mindenki a jók vagy a rosszak táborába tartozik: zsarnoki okostelefonok, érintőképernyők, hideg, kegyetlen üveg-vasbeton épületek állnak szemben a helyét visszakövetelő természettel, az állat- és „embervilág” utcai gerilláival, a mind ritkább digitális Waldenek Thoreau-ival. Mindez talán parodisztikusan hangzik – nem véletlenül. Bár a Békés Márton által felrajzolt kép egyes elemei igen pontosak és találók, annak egésze már-már karikatúraszerűen túlzó. Amit gyaníthatnánk tudatos megoldásnak is, ha az önirónia akár legcsekélyebb nyomával találkoznánk a kötetben. Ez utóbbi azonban feltűnően hiányzik Az utolsó felkelés lapjairól.

 

Szintén zavarbaejtő az a beszédmód, amely majdhogynem teljes egészében nélkülözi az érvelést. Teljesen nyilvánvaló, hogy a mentalitás- és életmódváltást, a „változtasd meg élted” típusú, akár sokkszerű felismerést nem a szofisztikált erkölcsfilozófiai traktátusok, hanem az expresszív és magukkal ragadó hitvallások képesek kiváltani. Az olvasó mégis nehezen szokja meg – ha képes rá egyáltalán –, hogy a szerző mindvégig kinyilatkoztat, hogy minden állítás, idézet, adat csak arra szolgál, hogy közvetlenül demonstrálja a központi mondanivalót. Azt, amiről „Kizárólag a krízis nyelvén lehet és szabad nyilatkozni […], minden más hazugság, önbecsapás és a növekvő bajok eltagadása volna” (222). Békés Márton valóban „a krízis nyelvén”, időnként prófétai hevülettel ostorozza az önfelszámoló technikai civilizációt ebben a terjedelmes jeremiádban. S ehhez tényleg nem érvek kellenek elsősorban, hiszen a könyv leginkább egyfajta érzületet fejez ki. Ez magyarázza a hivatkozott források elsőre szembetűnő, különös heterogenitását is: az argumentáció – vagy inkább illusztráció – során azonos súllyal esnek latba a Baudrillard-tól vagy Viriliótól, a Harcosok klubjából vagy az underground hardcore- és punkbandáktól származó idézetek. Tudományos igényű szöveg esetében ez furcsán venné ki magát, itt azonban logikusnak tűnik, hiszen mind ugyanazt az érzést fogalmazzák meg: a rendszer egésze recseg-ropog.

 

S ha már rendszernél, rendszerkritikánál tartunk: az is zavarbaejtő, milyen békésen megférnek egymás mellett a könyvben a ’68-as eszmék akkori és mai propagálói, illetve azok hajthatatlan ellenzői. Egészen meglepő, milyen magától értetődően hivatkozik az angolszász típusú konzervatív gondolkodás hazai meghonosításában és artikulációjában – mostanáig? – érdekelt szerző a francia posztmodern filozófusok leginkább bullshit-gyanús szövegeire, de akár régivágású marxistákra is. Valahol persze ez a ’68-as ökumené is érthető: a kötet lapjain kirajzolódó, az ökoszisztémát és egy korábbi kultúreszményt egyaránt fenyegető, az önmagát a haladás hamis illúziójába ringató technikai civilizációval szemben nem az olyan ideológiai címkék számítanak, mint „konzervatív” vagy „baloldali”. Egyedül az az érdekes, felismeri-e az ember ezen civilizáció „önfertőző” természetét, és hajlandó-e felszólalni ellene. „Elég volt a langyos vitákból, / Építsünk gátat a határozottságból” – vallja a Hold X True zenekarral a szerző (7), és valóban, aki kellően határozott kritikusa a jelenleg uralkodó világ(t)rendnek, az itt „pártállástól” függetlenül csatlakozhat a gátépítőkhöz.[2]

 

Békés Márton könyvével nehéz vitatkozni, akár langyosan, akár határozottan, hiszen egy vízióval általában csak egy másik vízió állítható szembe. Legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy Az utolsó felkelés esetében a klasszikus „gyűlölöd vagy szereted” séma érvényesül: vagy beszippant bennünket a szöveg, orrunkban érezzük a városban élelem után kutató vaddisznók szagát, kezünkben pedig a kő súlyát, amivel a térfigyelő kamerát fogjuk leverni, vagy jobb, ha félretesszük az egészet. Mégis fontosnak tartom röviden jelezni, miben is állok vitában a könyvvel, annak látásmódját, részben talán egyfajta „műfaji” sajátosságnak is betudható differenciálatlanságát illetően. Tiszteletreméltónak tartom Békés kiállását egy jobb híján fenntarthatónak nevezhető civilizáció mellett, illetve azon aggodalmát, amely egyfelől természeti, másfelől kulturális örökségünk megmaradásával kapcsolatos. Ez az aggodalom azonban olyan túlzó általánosításokban és sarkított ellentétpárokban nyilvánul meg, amelyek nem segítik a tisztánlátást, sőt könnyen árnyékbokszoláshoz vezetnek.

 

Ami a természeti környezet pusztítását illeti: a szerzőnek ugyan teljességgel igaza van abban, hogy a modern iparosítás feltételrendszerét megteremtő nyugati civilizáció jelentős „érdemeket” szerzett ezen a téren, arról azonban már kevesebb szó esik, hogy ugyanez a civilizáció termelte ki az erre adott szellemi immunreakciót is, többek között a könyvben is példaként említett enyhe és méregzöld mozgalmak formájában (míg a legnagyobb fenyegetést azok a feltörekvő nagyhatalmak jelentik a természetre, amelyek csak a pusztítására képes technológiát veszik át a Nyugattól, annak kritikáját viszont nem). Maga Békés Márton hozza fel az egyes vadfajok visszatelepítését eredeti élőhelyükre, de számos egyéb példát is lehetne említeni, amelyek azt bizonyítják, hogy ennek a civilizációnak azért egy gondoskodó(bb) arca is létezik. S valójában maga a természet sem olyan kiszolgáltatott, mint azt a sorokat olvasva feltételeznénk: a szerző kedvenc képe, a városban felbukkanó, sőt ott új otthonra találó róka éppen az állat- és növényvilág egy részének nagyfokú adaptivitását szemlélteti, ami lehetővé teszi együttélését az ember alkotta, látszólag kietlen környezettel.

 

A fő probléma azonban véleményem szerint az, hogy éppen a gondolatmenet alapjául szolgáló oppozíció nem állja meg a helyét. Békés Márton olvasatában a pusztító civilizáció néz farkasszemet a nyers és zabolátlan természettel; ez az a két pólus, amelyek egyike mellett az olvasónak le kell tennie a voksát. De mi a helyzet akkor, ha egyiket sem választjuk? A civilizáció ugyanis nemcsak pusztító, kizsákmányoló lehet, hanem építheti is a természeti környezetet, a természet pedig nem kizárólag a maga őseredeti vadságában létezik, hanem egyfajta „civilizált” formában is. Természet és civilizáció találkozása nem feltétlenül vezet konfliktushoz, hanem olyan jelenségek kialakulását is eredményezheti, mint a kultúrtáj vagy a megművelt terület, ahol – Heideggertől kölcsönzött kifejezéssel élve – lakozhat az ember. Ilyen például az alázattal művelt szőlőföld, a „dűlő”, amely a természet és az emberi tevékenység összmunkájának egyedi lenyomatát adja, korábban sohasem tapasztalt esztétikai minőséggel kiegészülve (gondoljunk akár annak puszta látványára, akár legspirituálisabb hozadékának, a bornak az élvezetére). Ha van valami, amit a civilizáció romboló aspektusával szembeszegezhetünk, akkor az minden bizonnyal sokkal inkább ez, mintsem a visszavágásra készülő, az Avatar-típusú filmekből is ismert idealizált „anyatermészet”.

 

Azért is különös, hogy ez elkerüli a szerző figyelmét, mert máskülönben a kultúra, pontosabban annak egy bizonyos szegmense, a könyvkultúra kiemelten fontos számára. A könyv mint „eszme” iránt elkötelezett emberként magam is osztom Békés Márton kissé nosztalgikus érzéseit, legalábbis egy bizonyos pontig. A helyzet ugyanis itt is összetettebb: a minőségi könyvek – melyeket a szerző vehemensen védelmébe vesz, nem csupán az elektronikus formátummal, de az általa silánynak tartott könyv(szerűség)ek dömpingjével szemben is – mindig csupán egy szűk réteg figyelmére tartottak számot, ez a réteg pedig vélhetően a fizikai hordozó változásai ellenére is megtalálja majd a számára fontos szellemi táplálékot (míg a többség beéri „táplálékkiegészítőkkel”). Ráadásul ha a könyvek szerelmeseit állítjuk szembe gyakorlatilag mindenki mással – afféle bibliofil harcosok klubjaként –, azzal egy olyan elitista pozíciót védelmezünk, amely nemcsak hogy életszerűtlen és anakronisztikus, de számomra az általa feltételezett társadalomkép miatt sem feltétlenül vonzó. Ha ellenben a gondolatgazdagság és a kreativitás mint általánosabb érték mellett kívánunk síkra szállni, akkor a luddita alapállás csak megszorításokkal indokolt, hiszen az előbbit az e-könyvektől egyes portálokon és blogokon keresztül a populáris kultúra megannyi termékéig számtalan, alapvetően digitális formában létező produktum is szolgálhatja (amire – értve ezalatt főként a popkulturális utalások alkalmazását – éppen Az utolsó felkelés kínál nem egy szemléletes példát).[3]

 

Összességében Békés Márton könyve mind természet-, mind kultúraszemléletét tekintve jellegzetesen romantikus jegyeket mutat. Ezek érvényességéről lehet – véleményem szerint kell is – vitatkozni, az viszont tagadhatatlan, hogy ennek a szemléletmódnak van egy kétségkívül rokonszenves oldala. Ez pedig a kaland iránti vonzódás, amely hol kimondva, hol kimondatlanul, de végighúzódik a könyv egészén, összetartva annak helyenként túlságosan is heterogén momentumait, s magyarázva már-már kamaszosan lázadó hevületét. Kiszámítható, közömbös, mechanisztikus életformánk valóban igényli a kizökkentést, s ha ez Békés Márton célja, akkor könyve egyes olvasóknál valóban célt érhet. Azt persze költői túlzásnak tartom, hogy a kaland csupán az „utolsó felkeléssel” veheti kezdetét. Nem muszáj lerombolni minden gépet, elég, ha egy időre képesek vagyunk kikapcsolni őket.

 

 

Békés Márton: Az utolsó felkelés. Századvég Kiadó, Budapest, 2014.

 

 


[1] Plankó Gergő, A képzelet rókái kiharapják kezedből az Iphone-t, 444.hu 2014. július 13., http://444.hu/2014/07/13/bekes-marton-az-utolso-felkeles/.

[2] Lábjegyzetben azért kénytelen vagyok megjegyezni: a magam részéről nem kis szomorúsággal vettem tudomásul, hogy a szerző korábbi munkáival szöges ellentétben itt ilyen magától értetődő hivatkozási alappá válnak a radikális baloldali, antiglobalista gondolatok. Ha valamire a hazai konzervatív színtérnek – ahonnan Békés Márton potenciális olvasói is kikerülnek – ma szüksége van, az semmiképpen sem a differenciálatlan antiglobalizmus.

[3] Úgy tűnik, a szerző részben azért opponálja korunk új médiumokra épülő kultúráját, mert a „tömegízlés” eluralkodásától tart. Messzire vezetne, de szerintem épp ellenkező a helyzet. Nem mintha ezek olyannyira demokratikus struktúrát kínálnának számunkra, mint azt elszánt propagálóik vélik; egyszerűen arról van szó, hogy míg a mainstream média mindenkor egyfajta tömegízlést közvetít, addig az interneten a nagy számok törvénye alapján minden „rétegízlésnek” kialakulhat a maga fóruma. Mindez persze szubkulturalizálódáshoz vezet – de volt-e valaha valóban széles tömegekhez szóló magaskultúra?