Alulnézetből

Részletek

Falvai Mátyás 1984-ben született Győrött. Író, kritikus. 2011-ben Szépirodalmi Figyelő-díjban részesült. Legutóbbi kötete Gépindák címmel látott napvilágot 2010-ben, a FISZ gondozásában.

Szilasi László első regényét, a Szentek hárfáját előszeretettel közelítették meg olvasói és kritikusai is a bűnügyi regény zsánere felől, amiben annyi igazság mindenképpen volt, hogy egy bűneset állt a történet középpontjában, ennek értelmezése, felkutatása szolgált a szöveg hajtóerejéül. A kötet fülszövege is „intellektuális krimit” ígért, és maga a szerző is megerősítette ezt az értelmezést nyilatkozataiban. („A Szentek hárfájánál egy fiktív gyilkosság gyötört, aminek utána kellett járnom. Amikor pedig az író egy bűntény után nyomoz, egy bűntényt kíván az írás által megérteni, annak a legtöbbször detektívregény lesz a vége. Én tehát nem választottam a krimit: a műfaj az anyagból következett.” – hvg.hu, 2014.03.05.) Nem csoda hát, ha A harmadik híd esetében is már az első oldalak után gyanakodni kezdünk, hogy ismét bűnügyi regényt, vagy valami ahhoz hasonlót kapunk Szilasitól. Az alaphelyzet egy osztálytalálkozó, vagyis egy zárt helyszínen zajló, limitált számú szereplőt magába foglaló szituáció, ideális kiindulópont egy klasszikus „whodunnit” típusú krimihez. Ez a gyanúnk aztán szépen lassan eloszlik. Jóllehet a történet megismerésének módja, a végtelen hosszúságú, vallomásos monológ is passzolna a hagyományos krimi zsánerhez, sőt bűntény is, rejtély is van, nem is egy, nem ezek felfejtése, megoldása adja a regény dramaturgiai vezérelvét, és nem is ez a mű fő intellektuális tétje.

Az osztálytalálkozón Nosztávszky Ferenc (becenevén Noszta), a kanadai emigrációból néhány éve visszatért örök kívülálló, Sugár Dénesnek, vagyis Deninek meséli el külföldön töltött éveit, hazatérését, majd ezt követő gyors lecsúszását és hajléktalanná válását. Elbeszélésének középpontjában másik osztálytársuk, a szintén hajléktalanként élő Foghorn Péter áll (aki a történet idején már Robot néven fut). Foghorn a gimnáziumi évek alatt egyfajta vezéregyéniség volt higgadt, határozott személyisége folytán, és a Szegeden együtt mozgó, hajléktalan férfiakból és nőkből álló kis csapatnak – amelyhez Nosztávszky is csatlakozik – szintén Foghorn, azaz Robot szabja meg a mindennapok menetét irányító, megtartó erejű ritmusát. Nosztávszky elbeszéléséből részletesen megismerjük a hajléktalanok életét, a csapat tagjainak lecsúszástörténetét, az utcán való túlélés – vagy inkább a halál elodázásának – technikáit, a hajléktalanok világának bonyolult személyközi, hatalmi viszonyait, sajátos erkölcsi elveit. Mindeközben az utcán élők és az egzisztenciális biztonságban élő, úgymond „normális” emberek között húzódó törésvonalakat is feltárja, és többek között a – mindkét oldalról történő – átjárhatóság kérdését vizsgálja.

A harmadik híd legnagyobb erénye a hajléktalanság kérdésének rendkívül érzékeny, részletgazdag, megvilágító erejű, részvétteljes, de nem leereszkedő vizsgálatában áll. Képes fellazítani eddigi nézőpontunkat nem csupán az utcára kényszerült emberekkel, de saját életünkkel kapcsolatban is. Szövege mentes a témára rárakódott mindenféle közhelytől, és az elleplezés kíméletétől is. Nem szociográfiát ír – bár kétségkívül olvasható ebből az irányból is –, hanem vérbeli regényt, olyan témákról, ami minden vérbeli regény alapvető tárgya: identitásról, az én helyének megtalálásáról a világban, szerelemről, barátságról, hatalomról, emberi kisszerűségekről, halálról.

Szilasi láthatóvá teszi számunkra a láthatatlan embereket, akiket nem veszünk észre, vagy nem is akarunk, mert létezésükkel arra emlékeztetnek, hogy ugyanez velünk is bármikor megtörténhet. Hogy mennyire így van, hogy milyen gyors a lecsúszás, milyen törékeny egy ember egzisztenciája, mentális és materiális egyensúlya, jó példa Noszta beszámolója saját utcára kerüléséről. A hajléktalanságot olyan elme- és lelkiállapotként írja le, ami észrevétlen gyorsasággal uralkodik el és állandósul az emberen, a visszatérés a legtöbb esetben – legalábbis A harmadik hídban elmondottak alapján, de sejthetően a való életben is – szinte lehetetlen. Nosztának és Robotnak mégis sikerül, bár csak Noszta felépüléséről és reintegrációjáról olvashatunk kicsit behatóbban, és az osztálytalálkozón már egy visszatért, kiegyensúlyozott férfival találkozunk, aki talán éppen e végeláthatatlan, önelemző, az okokat, indítékokat firtató monológgal igyekszik feldolgozni a vele történteket. Az is eléggé beszédes körülmény, hogy egy osztályból ketten is hajléktalanná váltak, és a mára jó ötvenes férfiak története tulajdonképpen egy olyan generációról is sokat elmond, akik frontálisan és felkészületlenül szaladtak bele a rendszerváltozásba, a késő Kádár-korban eltöltött fiatalságuk nem vértezte fel őket az új társadalmi-gazdasági berendezkedéshez szükséges érvényesülési, megküzdési stratégiákkal. Nosztának tehát sikerült visszatérnie, és éppen a poklokat is megjárt ember mértéktartó, túlzásoktól mentes bölcsességével adja elő történetét, nem dramatizálja túl, nem sajnáltatja sem magát, sem korábbi sorstársait, de nem is hibáztatja őket, nem moralizál. Szilasi ebből a pozícióból tudja elérni, hogy elbeszélése tárgyát ne a többségi társadalom felületes nézőpontjából, de ne is egy perifériára rekedt ember szemszögéből kelljen elmesélnie, mindkettő magában hordozná ugyanis annak a veszélyét, hogy az objektív, de odaforduló megértést ellehetetlenítsék a különböző előjelű, sztereotípiákból építkező indulatok.

Az életet a legalapvetőbb testi funkciók ellátásáért folytatott küzdelemre lecsupaszító hajléktalanlét naturális, kellemetlenül őszinte és mindenféle aggály nélküli, szókimondó bemutatása egy számunkra ismeretlen világot és e világ látását nyitja meg előttünk, ami egyfelől nagy adomány a könyvtől, másfelől viszont rendkívül megterhelő az olvasása. A távolságtartó, mértékletes tónus ellenére is rettenetes szembesülni a pusztán késleltethető, de el nem kerülhető, totális szétesés folyamatával. A hajléktalan emberek napi rutinjain keresztül, amelyek időlegesen felszínen tartják őket, megismerjük a szociális ellátórendszer és a karitatív munkások tehetetlenségét is, és bár lehet, hogy a szerző szándéka más volt eredetileg, de az általa lefestett összkép a probléma végletes reménytelenségét, megoldhatatlanságát sugallja. Különösen fontos pillanat, amikor meglátjuk és átérezzük, hogy ezek az emberek, akikkel soha nem kíséreljük meg az azonosulást, akikről mindig harmadik személyben gondolkodunk, végső soron ugyanaz iránt sóvárognak kétségbeesetten és fájdalmasan, mint mi magunk. Nem a biztonságra, nem a kényelemre, nem a megbecsültségre, a méltóságra, hanem a szeretetre és a gyengédségre.

Mindeközben ritka érzékletességgel elevenedik meg a regény lapjain Szeged városa is, ugyan alulnézetből, olykor fiktív elemekkel (mint például a címbeli harmadik híd), mégis felismerhetően, jellemzően, kordokumentumszerű értékkel. Érdekes az is, ahogy a regény végén, amikor Deni visszaveszi a szót Nosztától, mégiscsak visszakanyarodunk az első oldalakon megsejtett, majd háttérbe szoruló bűnügyi szálhoz. Körülbelül ekkor válik világossá, hogy Deni alakja finoman, de egyértelműen a krimik prototipikus nyomozóját idézi meg, ekkor kuszálódnak össze és szálazódnak szét a Noszta szemszögéből már ismertetett bűnügyek, és végül választ kapunk minden kérdésünkre – ha nem is megnyugtatót. Drámai ereje van annak is, ahogy Deni deheroizálja a Noszta által már-már legendává konfabulált Foghorn Pétert, hiszen egy titokzatos, karizmatikus vezéregyéniséggel az ember nehezen empatizál, egy esendő, félresiklott sorsú, hétköznapi ember tragédiáját azonban húsba vágónak érezzük.

A harmadik híd nem nélkülözi a problémás – de legalábbis véleményes – megoldásokat sem. Ízlésbeli kérdés, mégis vitatható például a regény narratív szerkezete. Azt kellene elhinnünk a könyvnek, hogy egy este kezdődő és másnap hajnalban végződő osztálytalálkozó során mesél végig Nosztávszky mintegy háromszáz oldalnyi történetet Deninek. Mindezt az élőbeszéd sajátosságait teljesen figyelmen kívül hagyó, irodalmi sűrűségű és kimunkáltságú monológban előadva. Nem kérnénk számon egy irodalmi művön valószerűséget, ha maga a szerző nem próbálná meg ezt a narratív alaphelyzetet fenntartni. Egyfelől az elbeszélést időről időre megszakító jelenetekkel, amelynek során a beszédhelyzetre reagál az osztálytalálkozós kerettörténetet mesélő Deni, másfelől Nosztávszky kiszólásaival. Elfogadható, és védhető persze, hogy Szilasi ezt a megoldást választotta, valahogy mégis mindvégig zavaró marad és némiképp anakronisztikusan hat. Ahogy a korábban már dicsért, dokumentatív részletesség is megterheli olykor a szöveget, visszafogva a történet lendületét. Ugyanilyen túlzásnak érzem a ragadványnevek kényszeres gyakoriságú és kicsit eredetieskedőnek ható használatát, vagy Foghorn búcsúvacsoráját, amely a németalföldi festők apokaliptikus világát idéző, karneváli látomássá terebélyesedik. A vacsora során fogyasztott kábítószer hatására elburjánzó víziókat látó Nosztávszky zavaros, sűrű beszámolója papírízű, klisés és hiteltelen marad, emlékeztetve számos hasonló irodalmi próbálkozás kudarcára, mint például legutóbb Grecsó Krisztián Tánciskola című regényének drogos látomására.

Mindezzel együtt is elmondható azonban, hogy A harmadik híd egy arányérzékkel megírt, jól megformált könyv, amely zárt, ellentmondásmentes, jól felépített regényvilágot tár elénk. Fontos és irodalmi szempontból ilyen mélységben még kevéssé feldolgozott témára irányítja rá a figyelmet. Szilasi László regényét az teszi értékessé, hogy nem egy szobabölcsész fantáziájának terméke, nem szépelgő, álságosan empatikus spekuláció. Az anyagból jól kiérezhető, és a szerző nyilatkozataiból is tudható, hogy alapos, kitartó terepmunka áll mögötte, nagyon szép példája annak, amikor a minden elemében más keretek között élő író kimozdul a könyvtárszobából, és behozza az utcáról az életet, behozza egy könyv lapjaira. A harmadik híd megmutatja, hogyan tud az irodalom érvényesen reagálni a minket körülvevő társadalom valamely diszfunkciós jelenségére a művészet eszközével. Azért is kiemelendő erény ez, mert mintha ez a képesség ritka jószág lenne manapság.

(Szilasi László: A harmadik híd. Magvető, Bp., 2014.)