Győrffy Ákos beszéde. A melankólia születése avagy a német felhő
- Részletek
Győrffy Ákos 1976-ban született Vácon. József Attila-díjas költő, író. Legutóbbi, Haza című kötete, 2012-ben jelent meg a Magvető gondozásában.
A melankólia születése avagy a német felhő
Állok egy tv-torony tetején, ami lassan forog körbe. Szabályos időközönként kattan egyet, ahogy forog. Elég rémisztő ez a kattanásokkal súlyosbított lassú forgás. Néha még álmodom vele. Az egyik tanárnő lehajol hozzám és mutatja, hogy messze lent van egy fal, és a falon túl egy másik város, ami igazából ugyanez a város, de mégis egy másik város. Kilenc éves vagyok, és ezek a szavak egy kilenc éves gyerek számára értelmezhetetlenek. Ma sem értem, miből gondolta, hogy érteni fogom, miről beszél. Berlin, 1985.
Táborozni vittek minket egy kelet-német kisvárosba, Riewendbe. Harminc gyerek, mindnyájunkon egy Híradástechnikai Szövetkezet feliratú fehér sapka. Elhagytuk Berlint, zötyögött a busz, mert betonelemekből volt összerakva az út. A sofőr mondott valamit németül a tanárnőnek. Mit mondott, kérdezte a másik kísérőnk a tanárnőtől. A tanárnő halkan súgta oda neki, hogy azt mondta a sofőr, hogy ezt az utat a Führer építette, azért van még mindig ilyen jó állapotban. Nem tudtam, ki az a Führer. Olyasminek képzeltem, mint a magyar népmesékben a török császárt. Biztos az itteni császár lehet, akit annyira tisztelnek, hogy csak halkan merik kimondani a nevét.
Emlékszem egy tóra, ahová minden reggel lejártunk. Ott tanultam meg úszni. Ami elég nagy szégyen egy olyan gyerek számára, aki a Duna mellett nőtt fel. Németországban tanultam meg úszni. És Németországban voltam először szerelmes, egy nálam három évvel idősebb lányba. Elbűvölten néztem, ahogy a Wham The Edge Of Heaven című dalára táncol a tábori diszkóban.
Egy áruház, ahol zseblámpán, wc-papíron és savanyú uborkán kívül nem lehetett kapni semmi mást. Egy hosszú polc tele zseblámpákkal. Alatta az uborkásüvegek. A sarokban nagy halmokban a wc-papír. A többi polc üres. Ezt sem értettem. Hol a csoki, a szénsavas üdítő, a cukorka. Ezek szerint itt savanyú uborkán élnek az emberek, de legalább van hozzá zseblámpájuk és elegendő wc-papírjuk. A zseblámpának nem tudtam ellenállni, vettem egyet. Éjszakánként kiültem vele a tábori faház küszöbére, és bevilágítottam a fák közé. Vagy fel a sötét égbe. A sötét égen látszott, meddig ér a fénye.
Nagy, üres térségeket láttam Berlinben a házak között. Mintha hatalmas, elhagyatott parkolók lettek volna, még fű sem nőtt rajtuk. Némelyik ilyen térség sarkában óriási téglakupacok. Nem értettem, miért vannak ezek a furcsa holt-terek a városban. A tanárnőtől tudtam meg, hogy a háborúban elpusztult városrészek hűlt helyeit látom.
Megnyertem a tábori pingpong-bajnokságot. Ma sem tudom, hogyan. Dehogynem, tudom. Annak a lánynak nyertem meg, csak azért, hogy lássa, ahogy megnyerem. Egyébként nem érdekelt az egész. A többiek ott izzadtak és nyüszítettek, tomboltak és sírtak, aztán sorban elvéreztek. Tényleg mintha nem is én játszottam volna. Salinger valamelyik regényét olvasva jöttem rá később, hogy én is ugyanúgy játszottam akkor, mint Seymour Glass, amikor elgurította az utcán a golyót, és már a gurítás pillanatában tudta, hogy tökéletes találata lesz. Isten tenyerén pingpongoztam.
A háború, az a furcsa fal, a zseblámpák, az uborka és a Führer. Nem értettem ezt az idegen országot. Arra azonban emlékszem, hogy az ott töltött idő alatt – az úszás elsajátítása és a bimbódzó szerelem ellenére – valami rejtélyes félelem is kivirágzott bennem. Nem volt konkrét tárgya ennek a félelemnek. Egy szürke és fenyegető felhő, ami lassan rám telepedett. Mintha tudattalanul megéreztem volna valamit abból, mi zajlott le ott negyven évvel azelőtt. Amit nyilván könnyű lenne utólagos belemagyarázásnak minősíteni. Csakhogy az a felhő, ami ott akkor rám telepedett, azóta sem mozdult el a fejem fölül. A német felhő, néha így nevezem magamban.
Pilinszky János írja, hogy a háború utáni Németország a totális elhagyatottság tökéletes metaforája volt. Egy olyan világé, amelynek hátat fordított az Isten. Amikor – húsz évvel később – ezeket a sorait olvastam, eszembe jutott ez a gyerekkori kelet-német táborozás, és az, hogy én ott ugyanezt éreztem, csak kilenc évesen nem voltam képes megnevezni ezt az érzést. Még egy alkalommal villant fel bennem ez a gyerekkori emlék: Sebald Austerlitz című regényének olvasása közben. A regényen keresztül tisztán ráláttam arra a kilenc éves fiúra, aki voltam. Aki megérzett valamit a megnevezhetetlenből. Aki megérzett valamit abból, ami a regény főhősét egy életen át tartó bolyongásra kényszerítette. A német felhő.
Azt mondhatnám, hogy bizonyos értelemben Németország ajándékozott meg azzal a tapasztalattal, ami évekkel később oda vezetett, hogy írni kezdtem. Ami talán túlzás, mégis igaznak érzem. Nem tehetek mást, mint hogy megköszönöm Németországnak, hogy elültette bennem az íráshoz számomra nélkülözhetetlen melankóliát.
Győrffy Ákos