Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Az üldözöttség poétikája

Miklós Szilveszter „érhangjai”, kísérteties, ihletett dobjátszmái a menekülés archaikus ösztönéről beszélnek. Leginkább a nyikorgás, fészkelődés, szakadás és kopácsolás zörejei ezek; a szüntelen figyelem és készenlét görcsének akusztikája. Rituális lárma.

„mert hisz a nemmúló örök istenek ismerik egymást,

s össze se tévesztik, lakjék bár távol az egyik.”

Valuska János, Az ellenállás melankóliája című Krasznahorkai-regény „csillagokba belebolondult” (39) angyali figurája Sajbók úr szétvert üzletében, az összezúzott mosógépek roncsai közt talál rá arra az elhajított noteszre a hideg földön, amely az alföldi város lerombolásának „eseménytörténetét” beszéli el. A bálnát bemutató vándorcirkusz „kétségtelenül legtitokzatosabb tagja”, (191) a Herceg, rombolásra és pusztításra szólítja fel a hatása alá kerülő „híveit”, a környező településekről verbuválódott kucsmás, bakancsos csőcseléket, amelynek fékevesztett tombolása egy éjszaka leforgása alatt számolja fel az értelem, az észszerűség látszólagos „építményét”, hiszen ahogy a Herceg vallja: „Megépítkezésben minden dolog félig van meg, romban minden dolog már teljesen egész.” (179) A beszámolótöredék eleje voltaképpen ezt a felszámolódást, a rombolás folyamatát, lélektanát és filozófiáját rögzíti, majd átfordul egy megdöbbentő eseménysor rohanó leírásába. Az utcák homályában feltűnik egy háromtagú család; egy férfi, egy nő és egy gyermek, akiket egy, a garázdálkodó tömegből kiváló különítmény vesz üldözőbe. Vasrudakkal a kezükben erednek utánuk. Hosszú métereken át követik őket, míg végül a férfi elszakad a családjától, majd kimerültsége szembefordítja őt üldözőivel a kopár szántóföldeken.


A notesz lapjain éppen az üldözés és üldözöttség metafizikája bontakozik ki, maga a kegyetlen hajsza: a megmenekülés reménye és a lassanként, lépésről lépésre kihunyó bizakodás között hullámzó kétségbeesés, a gyilkosok torokszorító fölénye, a levegőért kapkodó zihálás lármája, egyszóval a megsemmisülés felé rohanás zaklatottsága. A leírás itt, a szembefordulással ugyan abbamarad, de korántsem fejeződik be; a szöveg önmagába tér vissza, és elölről kezdődik újra. Nem lezárul tehát, hanem bezárul. Mintha az állandó veszély(érzet) poklából, a félelem e teremtett, zárt körkörösségéből lépett volna most elő az új könyv, a Mindig Homérosznak folyton menekülő alakja, a „lény”, (21) aki egyedül az űzöttség ontológiai tapasztalatával rendelkezik, és időnként átveszi az elbeszélő szerepkörét.

A szöveg hősének „az élete nem más, mint hogy üldözés alatt áll”, (9) hogy miért kell menekülnie, az viszont homályban marad. Az lesz elsődlegessé a számára, hogy kiszámíthatatlan mozgásaival, helyváltoztatásaival, pillanatnyi döntéseinek esetlegességével, az örökös hátrafordulás és hátratekintés türelemjátékával elkerülje a találkozást üldözőivel, akik az életére törnek. Nekik azonban nem az számít, hogy egyszer elfogják őt, hanem az üldözés maga; a vadászat processzusa és állapota válik tehát lényegivé. A „lénynek” figyelnie kell környezete minden rezdülését, akárhol is van épp – tömegben, kút mellett, hajón utazva –, és a legapróbb baljós jelzésre, amelyet maga körül érzékelni vél, az életére törők közelségének gyanújával kell onnét mihamarább eliszkolnia. Ennek rendeli alá nemcsak haladásának, spontán elmozdulásainak a sebességét, a menetirányát, hanem a különböző helyekhez, helyszínekhez fűződő viszonyát is. Ehhez igazítja beszűkült tudatának megvillanásait, illetve leszűkült létének szükségleteit. Nem alszik (bár egyszer mintha elbóbiskolna egy kikötőben), és alig eszik, alig iszik. A „jó” nála nem morális síkon értelmeződik, hanem elsősorban olyan léthelyzetként, amely azonnal elveszejti a menekülőt, ahogy az meggondolatlanul belehelyezkedik, belekényelmesedik. Helyette résen kell lennie, hiszen „mindig fennáll az akut veszély”, (7) hogy utolérik őt, amit kizárólag úgy kerülhet el, „ha menekül – és menekülésben is marad”, (14) ez pedig egyúttal létének és állandósult fenyegetettségének magyarázóelvéül is szolgál. A menekülés dramaturgiája a „megfeszített koncentráció” (21) és a figyelem eltompulásának idegtépő kettősségében zajlik a mű homéroszi topográfiájában.

Érdemes említést tennünk a figura megformáltságáról – pontosabban a formátlanságáról –, akinek karakterisztikája éppen az alaktalanságban nyilvánul meg. Amorf jellege lehetővé teszi alapérzetének, alapélményének a felnagyítását, monumentálissá tételét. Nincsenek emlékei sem, ez pedig eleve megfosztja őt a múltjától és a jövőjétől, amelyek számára elképzelhetetlen kategóriák: belevetettsége az időbe, amely a jelen mozdulatlanságában merülhet csak ki, egyetlen konstans pillanatra korlátozódik. Ebben a végtelenített intervallumban, a körülhatárolt és felfüggesztett idő koordinátarendszerében esik csapdába „a pillanat foglya”, (34) akit mintha pusztán az kapcsolna némileg az emberi világ antropológiájához, hogy „kicsit sántít”. (33) Üldözési mániája elhatalmasodik rajta, vagy az is lehet, hogy azonos vele, és így vetítődik rá a szöveg, a képek és a zenei kompozíciók közös territóriumára. Azok, akik feltartóztathatatlanul a nyomában csaholnak, hozzá hasonlóan megfoghatatlanok; nem rendelkeznek határozott körvonalakkal, hiszen „látni még sose látta, folyton csak érzékelte őket.” (58)

Érdekesnek tűnhet a párhuzam, hogy az Aprómunka egy palotáért elbeszélője, herman melvill (sic!) – harántboltozat-süllyedése miatt – maga is sántít. A narrátor a Moby Dick írójának egykori útvonalait járja újra Manhattanben, és az Örökre Zárva Tartó Könyvtár létrehozásán munkálkodik; sántasága ugyanakkor a szakralitáshoz való eljutás akadályozását, képtelenségét fejezheti ki, hasonlóan a Mindig Homérosznak kissé bicegő alanyához. Erre játszik rá az egér parabolája is, ahogyan folyamatosan falnak ütközik a labirintusban (12. fejezet). A könyvtáros továbbá folytonosan azt képzeli, hogy megfigyelik, és részben ez a paranoia elmegyógyintézetbe is juttatja őt.

A kötetben szereplő képzőművészeti ábrázolások Max Neumann alkotásai, aki – figyelembe véve az ÁllatVanBent című projektet –, nem először működik együtt Krasznahorkaival. Enigmatikus képei itt a rettegés torz látomásaivá válnak, amelyek egy részén mintha éppen maguk az üldözők mutatkoznának meg; a pőre iszonyat feketére festett allegorikus alakjai vonulnak fel rajtuk. Máskor felnagyított, groteszk élőlények tűnnek elő a pasztellhatású látványban, és valamiféle halfejű, állatformájú, dezantropomorfizált ábrázatok vallanak áttételesen a menekülés természetrajzáról, és e surranó patkány-lét animális kiszolgáltatottságáról a hajszában (lásd 18. fejezet). A képek közös jellemzője, hogy az ábrázolt figurák szeméből általában hiányzik a tekintet. Feltűnő a sötétre színezett szemgolyó, néhol a kisatírozott száj motívumának ismétlődése. Talán elsősorban éppen a gyilkosok és az áldozat vizuális kiismerhetetlensége és némasága váltja ki a feszültséget a nézőből, amely a fenyegetettség bizonytalanságát és tragikumát eszkalálja. Ha megállunk egy pillanatra a Reményhez című fejezet Neumann-képénél, azt láthatjuk, hogy a kissé lehorgasztott fejű alak mintha az egyik szemgolyóját veszítené el éppen, ahogy az kihull a helyéről, a profilból láttatott arc másik oldaláról. E passzus a menedék lehetőségéről szól, és a könnyebbülő léptekről, amelyek őt a menedék felé viszik. A megnyugvás állapota ennek ellenére valójában csapdahelyzet, amelytől neki távol kell maradnia, máskülönben elveszíti a rá leselkedő veszély érzékelésének, vagyis látásának a reflexét, képességét. A könnyebbülő léptek metaforikusan mintha éppen ettől a látástól fosztanák meg őt magát, vészesen csökkentve a távolságot üldözők és üldözött közt. (Itt érdemes utalnunk rá, hogy a különben sánta és látását elvesztő figura némileg Oidipusz alakjával rokonítható.)

Miklós Szilveszter „érhangjai”, kísérteties, ihletett dobjátszmái a menekülés archaikus ösztönéről beszélnek. Leginkább a nyikorgás, fészkelődés, szakadás és kopácsolás zörejei ezek; a szüntelen figyelem és készenlét görcsének akusztikája. Rituális lárma. Az Élet című fejezetben a hangok arról árulkodnak, mintha épp a kivégzés szerszámait éleznék, és a fém súrlódásának rémisztő melódiáját hallanánk. A szövegben egyébként többször előkerülnek a menekülés végpontjaként elgondolt brutális kivégzések képzetei, horrorisztikus jelenetei. A dobverések egyszerre toporgó, ingerlékeny és feszült tempóban idézhetik akár valamiféle szertartásnak a fantazmagóriáit, mintha fáklyatüzek lobognának, és valamilyen kultuszünnepi felvonulás árnyai táncolnának egy barlang falán, vagy egy antik szentély márványoszlopán. A képi és a zenei narratívák mindazonáltal intermediális közegbe léptetik a művet.

A Háború és háború című Krasznahorkai-regényhez nemcsak a mindig meglapuló levéltáros, Korin György, valamint a „lírai” kézirat korokon át menekülő szereplői; Kasser, Falke, Bengazza és Toot kapcsolják a kötetet, hanem Hermész is, akit az eposzban az olümposziak menesztenek Ógügié szigetére azzal, hogy Kalüpszónak – Zeusz parancsára – szabadon kell engednie Odüsszeuszt, aki hosszú évek óta élt már a nimfa szigetén. A görög hős hazavágyott Ithakára, ezért „napközben a sziklás partfokon ülve kesergett, könnyel, sóhajjal, siralommal tépve a lelkét, s könnyhullajtva a meddő tengert nézte csak egyre”.[1] Korin maga is Hermész hatása alá került a Krasznahorkai-regényben: a Hermésszel és a hermészivel való találkozás fosztotta meg őt egzisztenciális kapaszkodóitól, siklatta ki, és forgatta fel életét. „(…) Hermész volt tehát (…) az elvezérlő isten, a félresodró, a kibillentő, az elhívó, a félrevonó, az elcsábító, az oldalról, a lentről fülbe sugdosó (…)” (42). Más mitológiai alakok is feltűnnek az új kötetben az említés szintjén. A legjelentősebb közülük Athéné, akihez a spliti kikötőben fohászkodik a hős. Megrendítő a jelenet, ahogy ez az egyébként sokáig hitetlen teremtmény az őt körülvevő emberek sűrűjében csendesen összeomlik a kilátástalanság fáradt terhe alatt, és maga elé motyogva imádkozni kezd.

A hős egy bárban, ahová a Bóra elől húzódott be, arra lesz figyelmes, hogy a helyi idegenvezető lelkesülve részleteket olvas fel az Odüsszeiából japán turistáknak, kedvet csinálva Kalüpszó lakatlan szigetének meglátogatásához (az öreg házaspár ezalatt kínosan feszeng, és inkább szabadulna a helyzetből). Nem beszélve most arról, hogy e jelenetben a turisták eposszal szembeni közömbössége áttételesen azt jelezheti, mintha a költészetnek már nem volna helye a világban (holott a szőke hajú csaposlányt talán a Múzsával azonosíthatjuk), fontosabb azonban, hogy az intertextuális utalás az értelmezés újabb dimenzióját nyithatja meg. Érdemes rámutatni, hogy Odüsszeusznak Ógügié a fogságot, a gyötrelmet, míg a Krasznahorkai regényében szereplő lénynek a menedéket és a megnyugvást jelenti.

A történet homéroszi keretezése, másrészt Ógügié (a műben: Mljet) megidézése a költészet révén, valamint a hős szándéka, hogy oda eljusson, felvetheti annak lehetőségét, hogy a nimfa szigetét a költészet megidézett terének tekintsük a műben. A hős végül egy szakadékba zuhan, a „szépfonatú” halálnimfa barlangjába, és így áttételesen a mítoszok és a poétika, tágabban a szépség örökkévalóságába hull bele. Előtte azonban napokig barangol a szigeten, és ez a művelet Odüsszeusz bolyongásait vetíti a sziget térszerkezetébe. „(…) ez az út az aleppói fenyőkkel olyan helyre viszi, ahol nem is találják meg többé, ahol nem kell félnie semmitől, elég csak mennie itt, menni, menni, mindig előre, egy szigeten, amelynek nyilván sosem volt, és soha nem is lesz vége”. (78) A sziget végtelen útvonalain a lény elérkezése a szépség centrumába Simone Weil labirintusképzetéhez vezethet el bennünket.

„A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor – e választott kevesek – kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.”[2] A menekülő kreatúra nem fáradt el feleúton; vagyis ahogy az utolsó fejezet hírül adja: „Nem adta fel.” (87)

Az Odüsszeia és a Kalüpszó-mítosz motívumrendszerének elcsavarása, kifordítása az értelmezést abba az irányba terelheti, hogy a kötetet ne egyszerűen Homérosz-hommage-ként, hanem az eposz vonatkozó énekének egyfajta parafrázisaként olvassuk, amely a költészet halhatatlanságát hirdetve Homéroszból indul ki, tőle vesz lendületet, és hozzá tér egyúttal vissza, megteremtve önmagában a Krasznahorkai-szövegekben megszokott körkörösség-tapasztalatot.

 

Krasznahorkai László, Min­dig Homérosznak, Magvető Könyv­kiadó, Budapest, 2019.

 

Váczi Balázs 1994-ben született Kerepestarcsán. A gimnáziumot Budapesten végezte. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem végzős magyar-történelem tanárszakos hallgatója. Kutatási érdeklődése a kortárs magyar irodalom területén elsősorban Krasznahorkai László epikájára irányul.

 

[1] Homérosz, Odüsszeia, ford. és jegyz. Devecseri Gábor, Szépirodalmi, Budapest, 1976, 93.

[2] Ami személyes, és ami szent, ford. Pilinszky János = Simone Weil, Ami személyes, és ami szent. Válogatott írások, Budapest, Vigilia, 1998. Idézi Pilinszky János: Ország Lili búcsúztatója = Pilinszky János, Esszék, cikkek, Magvető, Budapest, 2019, 710.