Július-augusztusi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

„(…) Képzelje el a kedves olvasó, hogy erről a lapszámról (és persze erről a kritikáról is) megjelenik egy bírálat valamelyik másik (nyomtatott vagy internetes) lapban. Elmondja, mi van a folyóiratban, hogyan áll össze, mit érdemes elolvasni, mit ugorjunk át; hogyan kapcsolódik (vagy nem) egyik írás a másikhoz, van-e (vagy nincs) rendező elv, központi téma: szót ejtene a szerkesztésről, az illusztrációkról és a látványról, a színvonalról, a kivitelezésről, a potenciális közönségről; még abban is segítséget adna, hogy mivel kezdjük az olvasást” írja Kálmán C. György Gilbert Edit kötete kapcsán a Műút nyári számában. Van egy olyan vélelmünk, hogy az elmúlt 19 hónapban 15-ször csináltunk valami ehhez hasonlót, de vagy 1) tévedünk, és mégsem, 2) pocsék a marketingünk. Most 16. alkalommal is nekirugaszkodunk, hogy – többek közt – a Műút nyári duplaszámáról is szóljunk – igaz, minden igényt már csak terjedelmi okokból sem tudunk majd kielégíteni: ha a képernyő nem is szab karakterhatárt, az olvasói türelem igen. Rugaszkodjunk neki: nyári duplaszám-duplaszám a Folyó/irat/mentésben!

Kezdetnek elő a jó hírekkel: az NKA Szépirodalmi Kollégiuma augusztusban levegőhöz juttatta a Prae-t, a Helikont és a Bárkát – emellett pedig egy nagy csomó rendezvény (pl. a JAK műfordító tábora, a Litera Előhívás-sorozata vagy a 2017-es FISZ-tábor) és vélelmezhetően fontos kötet (szigorúan ábécésorrendben, kegyetlenül és igazságtalanul szelektálva: Csobánka Zsuzsa regénye, Darvasi Ferenc Mándy-levelezéskötete, Elek Tibor Grendel-monográfiája, Fehér Béla regénye, Falcsik Mari verseskönyve, Milbacher Róbert Szűz Mária jegyese című kötetének folytatása, Pollágh Péter mesenovella-kötete, Potozky László és Sirbik Attila regénye, L. Varga Péter költészettörténeti kutatása, Vásári Melinda tanulmánykötete, végül pedig Visy Beatrix monográfiája) szerzője kapott alkotói támogatást (teljes lista itt).

Ettől viszont még továbbra sincs kolbászból a kerítés: a legjobb offline folyóiratok egyike, a mindeddig kéthavonta megjelenő Műút idén csak négyszer tud megjelenni. Na de milyen duplaszámmal jelentkeztek a nyárra! 160 oldal tömény műélvezet, a lehető legszélesebb műfaji palettáról válogatva!

Szereljük is szét gyorsan a számot (jegyezzük meg: ez az 56-os) gyorsan: bevezetőnek máris ott egy majd’ húszoldalas Garaczi-blokk a szerző 60. születésnapjára, aztán harmincoldalnyi vers és próza itthonról és a nagyvilágból (ha már a Nagyvilág folyóirat honlapja immár teljesen elérhetetlen, és a leghalványabb információ sem tudható jövőjükről), egy rövid ajánló egy-egy verssel az idén megjelent öt (!)  Műút-könyvből (közte a Facebook által pornográfnak minősített, Bors ingerküszöbét is átütő Somogyi Aranka-kötetből), egy rövid képzőművészeti és színházi blokk, egy a Kálmán C. óhaját maximálisan teljesítő tematikus folyóiratszemle (folyóirat a folyóiratban!) Balogh Gergőtől, aztán a monstruózus (vagy hát, legyünk őszinték, csodálatos), csaknem hatvanoldalas (!) kritikarovat, benne minden földi jóval, végül angolszász filozófia-dupla a Kiskátéban és Koós István képregénye. Vers, próza, interjú, esszé, tanulmány, kritika; irodalom, színház, képzőművészet, filozófia, képregény. Műfajok és művészeti ágak másutt fel nem lelhető, lokálist és globálist jó arányban ötvöző elegye, mely egy boldogabb világban tízoldalas elemzést érne – itt viszont erre nincs lehetőségünk, ezért röviden felcsapásoljuk az egyes részek kiemelkedő pontjait, feltárjuk a szövegek közti kapcsokat, és a felvetődő kérdéseket.

Ahogy említettük, a szám a hatvanesztendőssé lett Garaczi László köszöntésével indul: felesége, Nagy Ildikó Noémi kedves képregénnyel, többen alkalmi írásokkal köszöntik, végül pedig Szabó Gábor interjúvolja meg az ünnepeltet, akinek Bardo című szövege nyitja az összeállítást. Az alkalmi írások közül kiemelném Ménes Attila nyolc pontját („4. Az egyetlen magyar író, aki valaha szipuzott és ez jó. Most már mindent értünk” „5. Egyszer megsütött a sütőben egy csirkét, ami nem volt kibelezve rendesen, sőt semennyire!”) és Kemény István roppant jól személyes Garaczi-rajzát („Weöres talán úgy döntött egyszer (mondjuk kétévesen), hogy mindent meg fog írni, amit csak lát, és így is tett. Garaczi ellenkezőleg: az elején felállított egy gigantikus periódusos rendszert, amibe itt-ott beleír egy-egy elemet. A többit találjátok ki, gyerekek.”), a legesleginkább azonban mégis Szabó Gábor interjúját, melyből – a lehető legpofátlanabb módon – nem az ünnepelt, hanem a kérdező személyére hívnám fel a figyelmet. Szabó Gáborról hosszú évek óta tudjuk, hogy kiváló irodalomtudós, kritikus, a kortárs magyar és főleg angolszász irodalom értő olvasója (aki azonban egy Borges-kötettel kezdte értekezői pályáját), az azonban nekem új, hogy milyen jó kérdező is. Pedig az: korábban lelkendeztem már egyet a – szintén Műútban megjelenő – Radnóti-interjúja kapcsán, de ez a Garaczi-beszélgetés ugyanazokat az erényeit csillantja meg, így érdemes őket röviden összegezni: kiváló anyagismeret, jó irányítókészség, vitakészség és kritikus látásmód. Ez jelen esetben például azt jelenti, hogy Szabó kiválóan ismeri Garaczi kontextusait, művei visszhangját, és helyét a kritikavitában, így képes 1) rákérdezni a szerző kanonizálódott imázsa és írásai közt feszülő ellentétekre („Érdekes, hogy ezt mondod, hiszen a garaczis poétikáról az embernek reflexszerűen inkább a nyelvi roncsoltság, a grammatikai billegés, a szólamtöredékek illesztgetése és egyéb nyelvi derivációk, normaszegések jutnak eszébe. Te meg most mintha valamiféle mondatmetafizikáról beszéltél volna”) 2) finom kritikát megfogalmazni a fiatalok Garaczi-befogadási nehézségeivel kapcsolatban (a ’80-as évek undergroundjának kapcsán, mely a szerzőnek alapélménye, az ekkortájt születetteknek nem igazán), és 3) ötletesen visszafordítani a szerzőről gyártott elméleteket és címkéket a szerző felé („Tehát te nem feküdtél fel bizonyos elméleti hullámokra, hanem hagytad, hogy ezek alád menjenek, és kényelmesen elhelyezkedtél rajtuk?”). Jó szokásnak tűnnek ezek a Szabó-interjúk, örülnék, ha sorozatjellegük lenne.

Ott van aztán a Szépírás rovat, több mint érdekes arányokkal: a Műút-könyvek reprezentánsait is beleszámítva 21 szerző vonul fel, közülük pedig 18 (!) költő – de persze azt is figyelembe kell vennünk, hogy a Garaczi-rovatban van öt rövidke próza. Mégis, érdekes e szám, mert gyakran hallott, de megfelelően után nem számolt témát vet fel: a zajló magyar irodalom versközpontúságát. Vagy csak a Műút lenne az? Picit hajlok a kompromisszumos megoldás felé, vagyis, hogy valóban több a (miskolci lap színvonalát elérő) költő, mint az író (legalábbis hallottam már menő folyóirat-szerkesztőt erről panaszkodni), de nem ennyivel. Mert persze tíz költő húsz verse is elférhet egy hosszabb novella helyén, csak kell-e, hogy elférjen? Érdemes-e elférnie? Nagy kérdés ez, és én személy szerint kicsit túlpopuláltnak, egyszersmind átláthatatlannak látom a versszcénát, de ez – mint alant, a Felfedezőben kiderül – nem jelenti azt, hogy ne lehetne kincset bányászni belőle. Jeffrey McDaniel verse például egészen biztos ilyen, Ferencz Mónika fordításában.

A rövidke képzőművészeti és színházi rovat a legmiskolcibb rész a számban: a lassan a Műút házi színház- (és időnként film)kritikusává avanzsáló Váró Anna Kata a napokban elhunyt Edward Albee drámájáról (némi spoiler: a Mindent a kertbe! Váró szerint „inkább Született feleségek-epizód, mint moralitásdráma”) és a SZEM Fesztiválról szemléz (a kettőt a helyszín, a Miskolci Nemzeti Színház köti össze), Áfra János pedig a Miskolci Galéria Torok Sándor életművéből „különösebb koncepció nélkül válogató, de szép anyagot felvonultató” emlékkiállításáról ír. Ezt követi aztán Balogh Gergőnek az újabb német médiatudományok (a médiatörténet, -elmélet és médiumarcheológia) magyarországi recepciójáról írt, lenyűgöző folyóiratszemléje, mely saját magához és a témához mérten viszonylag ép nyelven szól a médium által kulturalizálódó irodalomtudományról, középpontjában a Partitúra, a Prae és a Tiszatáj 2014-2015-ös tematikus számaival, és hát, természetesen Friedrich Kittlerrel.

Ezt követi aztán végül a tervszerű gyönyör, vagyis a Jenei László szerkesztette kritikarovat. Hogy mit értek tervszerű gyönyörön, azt a miskolci folyóirat kritikarovatának ismerői alighanem kitalálják: arról van szó, hogy a javarészt hozott anyagot egymás mellé toldozgató folyóirat-szerkesztőkkel szemben Jenei előre megfontolt szándékkal alkot szövegláncokat a kritikai szövegekből. És itt nem csak arra a Holmi és az ÉS által egyaránt frekventált gyakorlatra gondolok, hogy egy kötetről több írás is egymás mellé kerül, hanem arról, hogy írók, fordítók, témák, értelmezők kerülnek hálózatos formában az olvasó elé. Csak egyetlen ilyen láncolat a jelen számból: Pálfalvi Lajos előbb Jevgenyij Vodolazkin Lauroszának fordítójaként, majd A Transz-Atlantik megállói írójaként kerül terítékre, hogy aztán maga is kritikusként tűnjön fel Agneta Pleijel Lord Sohamárjának kapcsán. Az általa írt Transz-Atlantik posztkoloniális nézőpontja ugyanakkor logikusan vezet a túlpartra: a „fehéreket gyarmatosító fehérek” szöveg mögött megbúvó ideológiájához, vagyis az orosz birodalmi gondolathoz és koloniális nézőponthoz, melyet Ewa M. Thompson kötete elemez – most mondjam, hogy részben ezt is Pálfalvi Lajos fordította? De itt persze nincs még vége: Thompsont az a Regéczi Ildikó recenzálja a Műútban, akiről a következő kritikában Kocsis Adrienn megemlíti, hogy az orosz irodalmat az utóbbi időben a térképzetek szempontjából vizsgáló, magyarul megjelent két kötet egyikének írója. A másik – ki nem találják – Ewa M. Thompson. Mi a tervszerűség diadala, ha nem az egymásba átvezető, egymást át- meg átszövő szövegek sora? És persze a jelenség nem egyedi: hasonlóképp összeolvashatók a Danyi-szövegek (Bencsik Orsolyáé és Kiss Noémié) Márjánovics Diána Sirbik-kritikájával a háborús tematika mentén, láthatjuk Gilbert Editet nagyító alatt és gyakorlatban (Kálmán C. György Gilbert kötetét elemzi, a pécsi irodalomtörténész-fordító pedig Vodolazkint), a Mészöly Miklóstól Nádas Péterig és vissza hősei közül pedig szintén többen visszaköszönnek a szövegek szerzőiként. Ha nem járnék már most szörnyen sok karakternél, lelkendeznék még egy sort Bagi Zsolt klasszikus orosz regényeket megidéző Térey-kritikáján (párbaj Szolláth Dáviddal, fagy, foggal-körömmel védett [svábhegyi] identitás), jobban aláhúznám a tényt, hogy a Műút az egyetlen mainstream irodalmi-művészeti folyóirat, melynek külön zsánerirodalmi rovata van (a Sepsi László vendégszerkesztette Holtsáv, mely sokat javít a minőségi világirodalmi tájékozódás lehetőségein is), és amely iszonyú színvonalas filozófiai szájbarágóval (a Bárány Tibor által vendégszerkesztett Kiskátéval) is rendelkezik – tényleg csak ámuldozom például Szántó Veronika liberális rasszizmusról (!) szóló, bravúros felütéssel kezdő, később sem ellaposodó esszéjén. Nem tudok mást javasolni, minthogy, ha még nem tettük, sürgősen ruházzunk be a kötetvastagságú, színes-szagos 56-os számra – nincs ennél felszabadítóbb, ’56-osabb cselekedet a forradalom 60. évfordulóján.

***

Az iméntiekből elmondva azt hihetnénk, a Műútnak nincs párja széles e vidéken, számos jel mutat ugyanakkor arra, hogy a Jelenkor komoly konkurens duplaszám-fronton is: a nyári összevont idén is odacsap. (Ahogy tavaly is odacsapott, de még hogy!) Tavaly a Párhuzamos történeteknek volt évfordulója, idén az Emlékiratok könyvének: ezt Nádas Péter stílszerűen egy emlékirattal, Csordás Gábor, a kötet szerkesztője pedig – bonyolítsuk tovább! – egy, az Emlékiratokról szóló emlékirattal tiszteleg. Ha további párhuzamokat akarunk találni, el kell mondjuk: már a tavaly nyári szám is egy Világló részletek-részlettel nyitott (ez Nádas készülő regényéből), na de ez a mostani a maga kegyetlenségében is fenomenális: az író születésének napján járja be Európa különböző, nem túl derűs szegleteit, higgadtan, mégis átütő erővel boncolgatva a szörnyűségek legkülönbözőbb modusait. Csordás rövidke, ámde szokás szerint roppant érdekfeszítő kiadástörténeti esszéjét többször is fellapoztam a nyár folyamán – a Kádár-korszak híres cenzorainak (itt éppen Kardos Györgynek és Pándi Pálnak) jellem- és pályarajza mellett ugyanis szerfölött jó illusztrációja a kádári-gorbacsovi olvadásnak, hogy (és ahogy) ez a minden politikai és szexuális tabut áthágó könyv megjelenhetett.

A Nádas-szövegeken túl nem kelt meglepetést, hogy ki kell emelnem a kritikarovatot is: ebben csodás szakelemzések (Mikola Gyöngyi Hetényi Zsuzsa Nabokov-monográfiájáról, Friedrich Judit Sári B. László amerikai minimalista prózáról szóló kötetéről, Major Ágnes Beck András Karinthy-elemzéséről ír nagyon alaposan, mindennek utánajárva) és kiváló szépirodalmi kritikák (hosszúak és rövidek) kapnak helyet. Én mégis egy határműfaj csodálatos elemzését ajánlanám elsősorban olvasóim figyelmébe: Szolláth Dávid Bokáig pezsgőben-kritikáját. (Amiből – újabb apró egybeesés – ha nem tévedek, a tavaly nyári Jelenkor közölte az első részletet.) Szolláth ugyanis minden eddigi Réz-kritikán felülemelkedve dialógusba hozza a legendás szerkesztő soha meg nem írt (de legalább részben elmondott) önéletrajzi kötetét a korabeli memoárirodalom összes fellelhető darabjával – kiemelten Vas Istvánéval. Be kell valljam, engem egészen lenyűgöz, ahogy Szolláth kiegészíti, cáfolja, vagy épp alátámasztja Réz sztorijait, látásmódját, etikáját, hiányait és erősségeit, ezzel párhuzamosan pedig minden életszakaszban ütközteti elbeszélői pozícióját és stratégiáját a valamilyen szempontból hasonló helyzetben lévő pályatársaival, miközben mindig megalapozottan dicsér vagy marasztal el. Nem szégyellem bevallani, nekem – Bagi már említett Térey-kritikájával holtversenyben – Szolláth kritikája az idei legnagyobb kritikaélményem. Erős nyár volt ez, na.

 (Felfedező) A szemtelenül fiatal, még mindig csak 19 éves Vida Kamilla nevével egy tavaly év végi Hévíz-lapszámbemutatón találkoztam először, mikor egy – ha jól tudom, még mindig nem publikált – versével egészen eltekerte a fejem, ha a minőségén kívül másra nem is emlékszem belőle. No most, egy vers még nem életmű, egy jó vers pedig még csak tehetséggé sem teszi az embert, de Vida Kamilla azóta megmutatta, több a líra Koplárovics Bélájánál: ha nem is minden műve egyformán kiemelkedő, bő tucatnyi megjelenése közt már most van négy-öt, ami egy színvonalas első kötet alapját képezheti majd. Vida versei – durván leegyszerűsítve – alapvetően kétfélék: emlékek vagy érzelmek köré írtak. Utóbbiak elsősorban a szerelmet, a vágyat, a hiányt tematizálják – bár ezekben is felismerhető a hangja, és vannak kiváló képei, én leginkább a gyerekkori emlékképek köré épített verseit kedvelem. Vida írásainak a kötés és oldás folyamatossága adja a dinamikáját: a drámai helyzeteket, szívszorító pillanatokat rendre képes feloldani és továbblendíteni az irónia vagy valami kedves banalitás segítségével. Humorban nem túl gazdag irodalmi jelenünkben (s főként líránkban) nekem igazi felüdülés Vida hangja; amiért épp most említem meg, az a Műút fentebb már alaposan kivesézett nyári számában megjelenő, „lakosság” című verse, melyben minden olyan erényét megcsillogtatja, ami miatt nemzedéke egyik legtehetségesebbjeként kell emlegetnünk. A „lakosság” alapvetően emlékvers, a nagyapa elvesztése fölött érzett gyász formába öntése: a felnőttség akarása és a gyermekség elkerülhetetlensége közti feszültségben azonban úgy tudja megőrizni tétjeit és teljesíteni célját, hogy közben egyszerre ajándékoz meg humoros és egyben emlékezetes sorokkal. (Több kedvenc is van, most csak kettő: „kokárdában hintázni már majdnem olyan, mint forradalmat csinálni”, illetve „papa, kérlek, mesélj nekem még az MDF-ről”). Nem laudálok tovább (a vers menősége úgyis tesztelhető itt) helyette inkább várom a sok munkával előállított verseket Kamillától.

(Zárszó helyett) sajnálkozom egy sort, mert nem mélyedhettem el a nyári Kalligramban mélyebben (pedig Benyovszky Krisztián crossover krimifelfedezése! Adalbert Stifter-blokk!), nem méltathattam Sipos Balázs német múltfeldolgozásról szóló kiváló esszéjét a Magyar Narancsban, „elárvulásunk nyaráról” (copyright Korpa Tamás) pedig egyszerűen nem tudok értelmesen beszélni. Vagyishát: nem találok szavakat. Csak lelkesedem itt halomba, miközben. Hagyjuk is. Októberben újra itt, a dupla Hévízzel, talán a Giger-Prae-vel. Reméljük.