Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Május-júniusi folyóiratszemle

Havi szemle feledés ellen
Pusztán csak az utolsó évfolyamot átfésülve nagyszerű érzés volt ugyanazon lapokon olvasni Hans Blumenberg, Hannes Böhringer és Herbert Schnädelbach német filozófusokat, Lucian Boia és Constantin Iordachi román történészeket és mondjuk Nádasdy Ádám, Halasi Zoltán, Márton László Dante-, Celanói Tamás-, és Faust-újrafordításait. A 2000, amennyire egy havi folyóirat lehetett, mindvégig igyekezett aktuális maradni.

 

 

Az idei év a siratásé, ha folyóiratokról van szó, azonban ahogy eddig, most is már-már kínosan próbálok belekapaszkodni a kevés jóba. Úgyhogy az alábbiakban előbb vigadunk, aztán sírunk, végül pedig eltesszük magunkat nyári szünetre. Apropóink a Tiszatáj májusi Nabokov-különszáma és a nyomtatott 2000 búcsúja. Essünk neki!  

 

Tavaly két novellaválogatással végéhez ért az Európa Könyvkiadó grandiózus Nabokov-életműsorozata, és megjelent Hetényi Zsuzsa monumentális, világszinten is egyedülálló monográfiája az íróról (Nabokov regényösvényein) – ez azonban szerencsés módon nem lezárta, hanem éppenséggel megnyitotta az orosz-amerikai íróról való beszédet a folyóiratok lapjain. Januárban az Irodalmi Szemle, májusban pedig a Tiszatáj jelentkezett Nabokov-különszámmal – utóbbi M. Nagy Miklós és Turi Márton vendégszerkesztésében. Előbbiben a két nyelven alkotó géniusz Lolita-utószava és esszéje mellett egy körkérdés és egy recenzió kapott helyet, utóbbi ugyanakkor még ennél is vaskosabb és szélesebb merítésű, telis-tele kuriózumokkal. Kezdjük is lajstromba venni őket!

 

Ha elsőnek műfaji vagy formai kapaszkodókat keresünk, szinte pofán vág a sokféleség. Vannak korai, magyarul először olvasható kisesszék a ’17-es forradalomról, Cambridge-ről és Bunyinról, egy pályatárs-reflexió versben, a The Paris Review 1967-es interjúja (erre még visszatérünk), egy „Nabokov mint magánember”-szekció, az életmű orosz és magyar irodalmi lenyomatai, s végül zárásnak egy tanulmány- és esszészekció. Ezek összefoglaló elemzése nyilván meghaladná az olvasói szem által megtűrt karakterkeretet, így inkább három különböző műfajú kedvencre reflektálok röviden.

 

Az első egy igazi ínyencség: a „Trollkodás a hatvanas években” munkacímű Nabokov-kurzus, interjúnak álcázva. Ez három okból áll közel a szívemhez: egyrészt, mert ez a típusú interjúforma felidézi bennem a kora egyetemista koromban rongyosra olvasott, kétrészes Nagy írók műhelyében-válogatást (Európa, Modern Könyvtár sorozat, narancssárga borító), melynek dilettantizmust dokumentarista komolykodással ötvöző kérdezői stratégiája jelen esetében pl. megengedi az ilyen kezdést: „Jó reggelt. Hadd tegyek fel önnek negyven-egynéhány kérdést.” (!) „Jó reggelt. Készen állok.” A másik ok viszont az, hogy az interjúalany pontosan annyira veszi komolyan ezeket a kérdéseket („Ön egy lepkegyűjtő, aki becserkészi az áldozatait?”), amennyire azt kérdezői megérdemlik. Van, hogy elegánsan kimutatja, mennyire légből kapottak vagy illogikusak az egyes, rendszerint túlzó és sablonos kritikusi megállapítások, máskor azonban inkább a visszatámadás taktikáját választja: ezeket a válaszait röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy az állítást tevő alighanem hülye. („Az ismereteim Forster urat illetően egyetlen regényre szorítkoznak, amely nem tetszett; különben pedig nem ő találta ki ezt az elcsépelt kis badarságot”. Lehet-e 22 szóban ennél szórakoztatóbban elmondani valakiről, hogy nemcsak rossz író, de még a hülyeségeit is plagizálta?) Ennél már csak az az arisztokratikus fölény a szórakoztatóbb, amellyel a világirodalom számos nagy alakját kezeli („Sok elfogadott író számomra egyszerűen nem létezik. Nevük üres sír fölé van vésve, könyveik makettek, abszolút senkik az én olvasói ízlésem szerint. Brecht, Faulkner, Camus és sokan mások számomra abszolút semmit nem jelentenek”, mondja, de  nem lőttem el minden patront: a lista később még tovább bővül!).

 

Az igazi élvezetet azonban az interjú más szövegekbe kinyúló csápjai, összecsengései adják. A „Cambridge” című kisesszében például Nabokov nem kis gúnnyal írja le, ahogy a helyi diákok „libasorban lépnek be a termekbe, s álmosan hallgatják, mit motyog nekik a katedráról egy bölcs múmia”, majd az interjúból kiderül, később maga is hasonló múmiává vált: „Minden előadásomat nagy szeretettel, kézzel írtam, majd legépeltem, és komótosan felolvastam a diákok előtt, néha megállva, hogy átírjak egy mondatot (!), néha pedig megismételve egy bekezdést – az emlékezet ösztökélése végett (!!)”. Hú, de izgi órák lehettek!

 

A másik ilyen szórakoztató áthallás végigkövetni, amint Nabokov kibontja és példákkal illusztrálja a posloszty fogalmát (melynek jelentésmezejében egyaránt ott vannak a felszínes féligazságok, a sekélyes giccs és a nyárspolgáriság), majd szembesíteni saját, Stacy Schiff által felelevenített szerelmi giccsével: vagyis azzal, ahogy az alábbi sorokat írja szeretője noteszébe: „Jobban szeretlek, mint bármit a földön”. Ha Nabokovval valljuk, hogy „A halál Velencében” maga a posloszty, minek minősíthetjük ezt a mondatot (illetve magát a szerető noteszébe való írás aktusát), ha nem a poslosztyság csimborasszójának?

 

Sok más miatt érdemes még az interjú örökbecsűit olvasgatni, spoilerezés helyett azonban lépjünk inkább tovább, és tegyünk rövid kirándulást a novella birodalmába Mihail Siskin kisprózájának („Nabokov pacája”) segítségével, már csak azért is, mert M. Nagy Miklós szerint Siskin a nabokovi artisztikus próza legminőségibb kortárs követője. A novella a szellemi és az anyagi elitet konfrontálja autentikus nabokovi közegben, Montreaux-ben, ahol a vendégségbe érkező bankvezér, Kovaljov idegenvezetője (vagy inkább gyermekének dadája) egykori egyetemista társa lesz, aki Orosz Svájc címen készül könyvet írni. Bár a „tapló orosz újgazdag Nyugaton” toposzt más is használta már (Glukhovsky például csúcsra járatja az „Utópia” című novellájában), a jellemrajzok itt árnyaltabbak a szokottnál, a konfliktushelyzet (egyszerre lenézni és szolgálni a hatalom lakáját) nagyon is ismerős, és meglehetősen kellemes az a kissé távolságtartó irónia is, ami Siskin sajátja – mindenképp megéri az olvasást.

 

Siskinénél jóval ritkább témát választ tárgyául harmadik kedvenc szövegem írója, Sári László, aki „A világirodalom legdrámaibb mosogatása” című esszéjében Rudyard Kipling „Az ördög és a mély tenger” című novellájából, és személyes Nabokov-favoritomból, a Pnyin professzorból vet össze két monoton és kevéssé érdekesnek tűnő momentumot: a kazánszerelést és a mosogatást. Ha valaki nem érti, hogy lehet a hengerfedél-csavarokról, nyomócsapágy-tömbökről és füles csapszegekről izgalmas történetet írni, csak kövesse Sári remek stílusban megírt, kiváló elemzését – akkor is, ha a tanulságok kissé mintha elnyúlnának a textus végén.    

 

(Számvetés) Van Jaume Cabré hátborzongatóan jó, hamarosan újra megjelenő nagyregényében, A Pamano zúgásában egy sírkőfaragó família, Serrallac-ék, ahol a család legidősebb férfitagja minden egyes faluban történt haláleset után megvonja a frissen elföldelt delikvens életének mérlegét. Az elmúlt hónapok történései után ugyanakkor lassacskán én is a Serrallac család tagjának érzem magam, mert az eltelt időszakban mást se csináltam, mint gyászbeszédet mondtam a legjobb folyóirataink fölött. Ezúttal a 2000-nek kell sorra kerülnie, melynek búcsúszáma júniusban látott napvilágot, s amelynek elmúlása nemcsak a lap szerkesztőit, de az olvasóit is elgondolkodtatta. Az alábbiakban e két – belső, illetve külső – nézőpontot próbálom egymásra olvasni egyrészt a búcsúszám beszélgetéseit és a 2000 netnaplóit, másrészt pedig a szintén gyakorló sirató (lásd pl. a Holmiról: „A Holmi dicsérete” ÉS, 2015. február 10.)  Takáts József ÉS-ben megjelent értékelőjét („Az elveszett cirkáló. A nyomtatott 2000 vége”, ÉS, július 1.) végigfutva.

 

Az első szempont a nyomtatott megszűnés miértje: ezért ugyan joggal átkozhatjuk az NKA érthetetlen – vagy inkább nagyon is érthető – döntését (a búcsúszám igen szellemesen reflektál erre: a hátsó borítóra exportált Öv alatt rovatot ezúttal a kulturális alaptól kapott elutasító levél képezi), de ezzel alighanem még megmaradnánk a felszínen. Tágabb időintervallumban és az egész folyóirat-szcénában gondolkodva ugyanakkor legalább ennyire fontos oknak látszik az a ki- illetve belefáradási folyamat, mely sajnos egyáltalán nem példa nélküli a rendszerváltáskor született lapok körében.

 

Belefáradási folyamaton én a folyóirat-szerkesztőségeknek azt a mélységesen demoralizáló szélmalomharcát értem, amely az elmúlt évtizedekben egyre inkább létállapottá, hétköznapi rutinná tette számukra a bizonytalanságot. Ha egy parafrázis erejéig megemlékezhetünk mindenki EP-jéről: e permanensen ingó talajon bizonyos csak a leépülés – néhol szimbolikus rogyasztópontokkal. A 2000 esetében ilyen momentum lehetett megszavazni a szerkesztői honoráriumról való lemondást, s még inkább elveszteni magát a szerkesztőséget, a sokszor emlegetett (és hiányolt) üzemszerűség egyetlen bizonyítékát. E problémák optikájából a 2000 leginkább a Lettre-vel rokonítható: nem tudnék pontosabban fogalmazni Karádi Évánál, aki azzal indokolta a Drótnak folyóirata megszűnését, hogy „elfogytak a megjelentetéséhez szükséges anyagi és szellemi energiák.”

 

Ezt kiegészítve, illetve ezzel ellentétben kifáradáson a frissesség – részben imaginárius, részben nagyon is valós – elvesztését értem, mely együtt jár a folytathatatlanság érzetével – azzal, hogy ezt, így, ugyanazoknak már nem tudjuk csinálni. Megmondom őszintén: a 2000 mint elaggott, öreg tánti képét a magam részéről nem látom magam előtt, mert ha a mérce nem a globálisan fogyatkozó olvasószám, hanem a minőség és értékállóság, akkor e képet nem reálisnak, hanem inkább belülről gerjesztettnek, konstruáltnak és kicsit önsorsrontónak látom (a költészet porosságával egyet jelentő – jogos vagy jogtalan, de egy ideje már gyakori – „Holmi-lírázással” szemben még a legutóbbi időkben sem hallottam mondjuk dehonesztáló célú „2000-esszézést”). Más szavakkal: szerintem a 2000 az utóbbi években olyan éles kontrasztot húzott rendszerváltás-kori tízezres olvasótábora (lásd Szilágyi Ákos Takáts által is idézett emlékversét: „Mikor még a 2000-rel / Cápák voltunk tízezerrel! / S irigyelt sok sajtókeszeg: / »Mi nem fogyunk, bezzeg ezek!«”) és 2000-es évekbeli „elavultsága” (lásd a szintén általa írt 2012-es netnaplót: „Most, hogy [a lap] huszonnegyedik évfolyamába lépett (léphetett!), már csak árnyéka önmagának.”) közé, ami egyrészt nem indokolt, másrészt önsorsrontó: ki akarna megvenni/támogatni egy magát fél lábbal a sírba pozicionáló lapot?

 

A válasz persze az, hogy az, aki jobbnál jobb, Nyugat és Kelet szeleit egyként hozó tanulmányokra, esszékre és interjúkra vágyik. Pusztán csak az utolsó évfolyamot átfésülve nagyszerű érzés volt ugyanazon lapokon olvasni Hans Blumenberg, Hannes Böhringer és Herbert Schnädelbach német filozófusokat, Lucian Boia és Constantin Iordachi román történészeket és mondjuk Nádasdy Ádám, Halasi Zoltán, Márton László Dante-, Celanói Tamás-, és Faust-újrafordításait. Hogy sok folyóirattal ellentétben a 2000 az elmúlt években is igyekezett gyorsan reflektálni a társadalom és a világ aktualitásaira, azt Nyíri Pál („Migráció és kínai globalizáció”) Kína-tanulmánya, Jannisz Varufakisz görög pénzügyminiszter vallomásesszéje („Hogyan lettem különc marxista”) Göncz Kinga, Ulrike Lunacek és Jan-Werner Müller Unió-interjúja („Budapest Brüsszel ellen avagy az Unió tehetetlenségéről”), Szilágyi Ákos bevándorlással kapcsolatos verse („Bevándorlók ellen”), vagy épp az Oroszország és a Krím kapcsolatát vizsgáló tanulmányok (pl. Tomasz Targanski: „A romantikus mítosz fojtogató ölelése”) bizonyítják. A 2000, amennyire egy havi folyóirat lehetett, mindvégig igyekezett aktuális maradni.

 

Akkor mi az, ami elveszett? Az interjúk és beszélgetések alapvetően három választ adnak erre a kérdésre: 1) a „’89-ből áradó szellemi energia” (Bojtár Endre) 2) az esszé népszerűsége 3) maguk az olvasók (a kezdeti 12-13 ezres példányszám a kétezres évek közepére megtizedelődött). Ez a három faktor kölcsönösen erősítette egymást a rendszerváltást követő években: ’89 szerzői és szerkesztői energiái mit sem értek volna, ha nem találják meg az olvasóik számára leginkább fogyasztható, megfelelő formát (ez lett volna az esszé), és ha közlési preferenciáik nem esnek egybe egy akkor még bő tízezres létszámú, fizetőképes célcsoportéval, akiket Takáts a nyolcvanas években eszmélő budapesti liberális, zapadnyik értelmiségben vél megtalálni (és alighanem nem jár messze az igazságtól). Hogy kik voltak ezek a zapadnyikok? Ma olyan, a cenzúra hiányától megrészegült, hihetetlenül betűéhes, egyszerre nyugatos és visegrádi elkötelezettségű européereknek látjuk őket, akik a 2000 mellett alighanem kedvtelve forgatták a Lettre-t és az Európai utast is, akiket érdekelt, mit mond és mit gondol Hável, Miłosz, vagy épp Timothy Garton Ash, és akiket rettentően izgatott a hittel hitt Közép- és a vágyott Nyugat-Európa reményeik szerint egyre gyorsabb és erősebb közeledése. A kilencvenes évek elején nem csak Pesten voltak ilyenek: ahogy Czeglédi András és Trencsényi Balázs beszélgetésében megfogalmazódik, a 2000-t ekkortájt valóban „az érdeklődő agrármérnökök is olvasták vidéken”. De miért veszett el mindez?

 

A válasz elsősorban regionális politika- és globális médiatörténeti változásokban keresendő. Egyrészt nemcsak a történeti vitákban látszik egyre kevésbé tarthatónak Közép-Európa, mint régió létezése (lásd erről Gyáni Gábor összefoglaló tanulmányait pl. Történészdiskurzusok című kötetében), de az egyre negatívabban látott és láttatott Nyugathoz hasonlóan sokak szemében a szexepiljét, tétjét és intenzitását is elvesztette, nyilván nem függetlenül a térség EU-csatlakozásától és a V4-es együttműködés csaknem teljes kudarcától sem. (Beszédes a 2000 2014-es körkérdésének címe is a témában: „Közép-Európa – Felejtsük el?”) Másrészt – a búcsúszám már említett beszélgetésében – Trencsényi a gondolathordozóban is válságot lát, mikor megjegyzi, „az esszéműfaj, ami a kilencvenes évek elején egyszerre bírt társadalomtudományi és politikai tartalommal, a kétezres évek elejére-közepére elveszítette a relevanciáját”, és szaktanulmánnyá vagy blogbejegyzéssé polarizálódott. Végül, a média szerkezetének totális átalakulása az azonnal frissülő és ingyenes internetes tartalmak felé tolta az információfogyasztást, radikálisan csökkentve minden nyomtatott sajtótermék példányszámát és eladhatóságát (csak egy adat: az 1994-ben 294 ezer példányban nyomott Népszabadságból mára alig 40 ezret nyomnak). E három, nagyjából párhuzamos folyamat következtében alapjaiban rendült meg a minden lap identitását meghatározó mit, hogyan és kinek – ez így, együtt vezetett el a kifáradáshoz.       

 

Ilyen szempontból a legutóbbi NKA-döntés egyszerre keltett csalódást és okozott megkönnyebbülést a szerkesztőknek. Ahogy legfrissebb netnaplójában Szilágyi Ákos fogalmaz: „A 2000 búcsúja (…) nem más az én olvasatomban, mint a 2000 elengedése. A laptól minden anyagi támogatást megvonó, politikailag vezérelt adminisztratív önkény (…) – számomra legalábbis – megkönnyítette annak a folyóiratnak az elengedését, amelynek alapításában 1989 áprilisában részt vettem és amelyet közel három évtizeden át társaimmal a bajban csináltam, ahogy tudtam.”

 

Ettől még a 2000 hiányzik majd nekünk: nemcsak azért, mert tényleg igyekezett széles földrajzi és diszciplináris térben mozogva követni és megismertetni a legfontosabb, legérdekesebb trendeket a történettudománytól a nacionalizmuskutatásig vagy a posztkoloniális kritikáig, hanem mert sok olyan területre nyújtott betekintést, ahova senki más. Csak egyetlen személyes történet: ha britanniai chipsgyárakban/építkezéseken dolgozó magyar értelmiségiekről folyik a szó társaságban, a mai napig gyakran bedobom az Írországba szakadt, erdőkben alvó, minden angol nyelvtudástól mentes litván gombaszedőket, egyrészt, mint a naiv gazdasági migráció egy extrém példáját, másrészt, mint a kortárs balti emigráns próza egyik témáját – természetesen minden tudásomat Laura Laurušaite 2000-ben megjelent esszéjéből nyaltam. És még egy hiány: nekem kritikusként rettentően hiányozni fog a posztmodern kritika legjobb magyarországi találmánya, a Margináliák, mert ha Margócsy István kritikáit eztán is olvashatom, a vitatkozva olvasás eme széljegyzetelős hagyományának alighanem a nyomtatott 2000 megszűnésével végleg befellegzett.  

 

(Zárszó helyett) egyrészt meleg szívvel ajánlom a Szombat nyári gasztroszámát, melyre itt már nem jutott idő és tér, másrészt koraőszi visszatérést ígérek: a tavalyi évhez hasonlóan ezúttal is a duplaszámokról szól majd július-augusztusi szemlém, mely szeptember elején lát majd napvilágot – annyit már most elárulhatok, a Jelenkor duplaszáma nem maradhat ki belőle, ezúttal is elsőrangú kritikarovattal és egy megrázó Nádas-emlékirat-részlettel az élen.    

 

Zelei Dávid