Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Júliusi-augusztusi folyóiratszemle

Havi szemle feledés ellen
Ha ugyanakkor az aktualitást némi erőszakkal az évfordulókra is kiterjesztjük, már értelmezésünk hálójában is fickándozik a tízéves Párhuzamos történeteket remek tanulmányokkal, fordítói és szerzői esszékkel ünneplő július-augusztusi Jelenkor, mely iránt nemcsak a lap szerkesztői, de magam is csak a legnagyobb lelkesedés hangján szólhatok – egyetlen negatívuma ugyanis nem a szerzők szokottnál magasabb átlagéletkora (kit érdekel mindez, ha a szövegek jók?), hanem az, hogy saját példányom a táskámban szorosabb barátságba került egy lédús kajszibarackkal.

Múlt havi írásomban nyavalyogtam egy cseppet a júniusi folyóirat-aszályról, kiderült azonban, hogy a legtöbben a nyári duplaszámokra tartogatták a patronokat. Mivel ezúttal három olyan szimpla vagy duplaszámot is találtam, ami maximálisan teljesíti a folyóiratoktól állítólag távol álló aktualitás kritériumát, át kellett strukturálni terveimet: a még mindig bőven áradó Houellebecq-kritikák revíziója és nyári felfedezéseim a következő alkalomra maradnak, hogy ne csússzak túl az olvasói tűréshatáron. Ebben a folyóirat-szemlében így elsősorban a júliusi és a július-augusztusi számokat böngészem; a tisztán augusztusi és a szeptemberi számok október elejére maradnak.

 

Ha e havi szemlénk jelszava az aktualitás, kezdetnek mindjárt ott van a mindig színes-szagos júliusi Rubicon, mely mesterien, Petőfi-különszámmal reagál a kazánkirály, Morvai Ferenc július 17-ei „Petőfi”- (lásd még: holtában is hányattatott sorsú, ismeretlen burját nő) -újratemetési akciójára, mely egy 1989 óta tartó rémregény en plusz egyedik, de gyaníthatóan nem utolsó fejezete. (Nem csinálnék reklámot egyik olyan oldalnak sem, amelyik hajlandó volt közölni Morvai körlevelét, de ízelítőnek álljon itt néhány kémregénybe (vagy Drábik János tollára) illő részlet az előző részek tartamából Morvai és a MEGAMORV Petőfi Bizottság szemüvegével: „Az aktuális hatalom beépített két főt az expedícióba, az egyik híradós volt, a munkáját államtitkári beosztással honorálták. A másik régész volt, eltulajdonította a hajtincset, hogy megnehezítse a DNS-vizsgálatot. A szolgálatait az MTA kisdoktori címmel honorálta.” „A főváros részéről Demszky Gáborék befolyásolták az amerikai DNS-vizsgálatot [melyet az USA Fegyveres Erői Patológiai Intézetének washingtoni DNS-laborja, illetve a Pennsylvania Állami Egyetem végzett, befolyásunk a tengerentúlon tehát a kilencvenes években nagyobb volt, mint gondolnánk – Z.D.], ezért az nem egyértelmű [de, három amerikai vizsgálat is kétséget kizáróan kimutatta, hogy női csontvázról van szó – Z.D.], a Petőfi Bizottság nem fogadta el.” ) Mivel a mítoszrombolás nekem is régóta szívügyem, minden olyan akciót csak üdvözölni tudok, mint a Rubiconé, csak azt sajnálom, hogy üzenetük valószínűleg pont azokhoz nem jut majd el soha, akik mindenáron hinni akarnak a transznemű burját Petőfi (a szíriuszi-sumer-párthus-hun-magyar kontinuitás, stb.) létezésében. (Ijesztő, de nincsenek kevesen: a burját női csontvázban állítólag 99%-os biztonsággal Petőfit azonosító kínai vizsgálat eredményét benyaló Blikk majdnem kétezer fős szavazásán az olvasók 58%-a simán elhitte a leírtakat.)

De hogy jár el a Rubicon a konkrét esetben? Nagyszerű didaktikával előbb kronológiai rendben haladva ismerteti a meglehetősen zavaros tételt (vagyis a népszerűbb variációkat arra, hogy menekült/vitték Szibériába Petőfit, és hogy akadtak mégis rá), majd különböző szakértők ( egy antropológus, egy régész és két hadtörténész) segítségével egyesével veszi sorra és cáfolja a csúsztatásokat, eljárásbeli és logikai hibákat. A „tételt” felvázoló Kovács László régész az 1930-as évektől indulva veszi végig a posztmortem Petőfi-saga ázsiai fejezeteit a nyomdász Svigel Ferenc Petőfi sírjáról készített (műtermi) fotójától (mely a sosemvolt Iliszunszkban készült, s a sírfelirat a biztonság kedvéért azt is tartalmazza, hogy melyik kontinensen nyugszik a nagy költő: „meghalt Iliszunszkban (Ázsia)”), a burját helytörténészekig, akik egy mesteri ácsszekerce-forgató, varsafonó és halász Petrovicsban vélték megtalálni a lánglelkű költőt, és hát a Morvai-Kiszely féle 1989-es barguzini expedícióig, melynek során egyetlen rejtély maradt: maradt-e feltúratlan sír e szerencsétlen sorsú temetőben (ahol a „győztes” csontváz kihantolása után még húsz másik sírt is felástak egy petőfibb Petőfi után kutatva), ahonnan ezt a 1890-es évek után eltemetett szerencsétlen burját nőt sikerült elhurcolni, kicsempészni, darabokra szedve rejtegetni, és minden létező módon megszentségteleníteni.

 

Az antropológus Mende Balázs aztán rövid, de lényegretörő cikkében elmagyarázza, mi a menete egy történeti korú maradvány konkrét történeti személlyel való azonosításának, és ennek fényében hol hibáznak/csúsztatnak a Petőfit kiáltók. Három fontos tudnivaló a kínai vizsgálatról: 1) az ilyen típusú, ún. mitokondriális DNS-vizsgálattal nem állapítható meg az elhunyt neme, vagyis semmi sem cáfolja azt, hogy a csontváz egy nőé volt 2) a vizsgálattal biztos azonosság nem feltárható 3) a mitokondriális állomány azonossága lehet véletlen is. Vagyis szó sincs arról, hogy Petőfit azonosították volna, de még csak arról se, hogy a Petőfiként azonosított barguzini csontváz egy férfié volna. Hogy egyébiránt mért valószínűtlen, hogy Petőfi felbukkant volna Szibériában, arra viszont Hermann Róbert és Rosonczy Ildikó esszéi adnak választ: leginkább azért, mert a varsói egyezménynek megfelelően az osztrák és orosz fél kölcsönösen kiadta egymásnak a másik alattvalóit: ha tehát Petőfi orosz hadifogságba került volna, az oroszok kiadják Ferenc Józsefnek. (Hihetjük, hogy ez csak elméleti lehetőség volt, és nem tartották hozzá magukat, de minden irat ennek ellenkezőjét tanúsítja – hiába, ez még a 19. században történt, az egy egészen más világ volt.)  Akkor hát logikus, hogy az osztrák megtorlástól félve orosz alattvalónak vallotta magát – vághatnánk erre rá, de ránk cáfol a Rosonczy által kikutatott egyetlen ilyen ügyeskedő, a lengyel Szydłowski története, aki kezdetben jó bulinak tartotta, hogy I. Miklós alattvalójának vallja magát, aztán, mikor rájött, hogy ez nem annyira nyerő ötlet (mert így egy orosz büntetőszázadba osztották volna be), bevallotta, hogy mégiscsak az osztrák birodalom gyermeke. Bár ezt érdemben nem tudta iratokkal igazolni, az orosz hatóságok mégis kiadták az osztrák félnek, akiktől két év várfogságot kapott. Hogy ez várt-e volna Petőfire? Aligha, Szydłowskihoz, a brassói fellegvár parancsnokához és volt huszárezred-kapitányhoz mérve  ugyanis Petőfi katonai súlya igen csekély volt (őrnagyi rangjáról is lemondott), a legénységi állományt pedig Ferenc József 1849. augusztus 20-án kegyelemben részesítette (ami nem feltétlenül mentesítette volna a besorozás alól, tehát kiköthetett volna mondjuk az örökös tartományokban). Mindent összevetve semmi levéltári nyoma nincs annak, hogy Petőfi (vagy bármely más magyar katona) Szibériába került volna az erdélyi hadjárat orosz hadifogságba esett tagjai közül, elég szívós összeesküvéselmélet-hívőnek kell lennünk tehát, ha oda akarjuk képzelni. Nekem mindenesetre az ácsszekerce-forgató Petőfi helyett jóval hihetőbb a Szilágyi Márton és Császtvay Tünde által felvázolt polgár, a self-made intellectual, a tudatos brandépítő értelmiségi Petőfi képe, aki a hírlapkiadás hajnalán az elsők közt tud tisztán értelmiségi tevékenységből szerény egzisztenciát felépíteni, és aki felesége saját nászútjukról készült naplójegyzeteit szerkesztgeti, hogy aztán teleregényként tárja a hírlapolvasó közönség elé.

 

Alighanem prófétai előrelátás hevítette a kecskeméti Forrás folyóirat szerkesztőit, mikor úgy döntöttek, a migrációt választják nyári duplaszámuk témájaként: a megjelenés és a menekültőrület kitörése szinte napra pontosan egybeesett. A több, mint kétszáz oldalnyi szöveg egy jelentős része a kényszermigráció jelenségét járja körül, rengeteg interjúval, tanulmánnyal: szívszorítóan érdekesek a német-német lakosságcserék és kitelepítések személyes dimenziói, melyek nem először ingatnak meg abban, hogy a közös nyelv lehetséges, de nem feltétlenül elégséges feltétele az otthonosság érzetének. A migránsokon kívül remek a szociológus, migrációkutató Melegh Attilával készített interjú is, s nem kevésbé érdekfeszítő a történész Gyáni Gábor bevezető tanulmánya, mely mintegy A tér nemzetiesítése: elsajátítás és kisajátítás című tanulmányának oldalága, továbbgondolása. Gyáni e tanulmányában arra a paradoxonra mutat rá, hogy a modernitás egyik kulcsprojektje, a felejtéssel, asszimilálással és oktatással dolgozó nemzetépítés pont ugyanabban az időszakban (a 19. században) kezdi a nemzet szimbolikus testét (egyben állampolgáraik saját nemzeti identitásukról alkotott gondolatait) homogén, uniformizált formába önteni, amikor a társadalmi-gazdasági szektorok átrétegződése miatt hatalmas a belső és külső (akár interkontinentális) migráció, mely egy sokkal heterogénebb, soknyelvűbb és kaotikusabb valóság felé mutat.  Ilyen szempontból a lokalitáshoz kötődést meggyökereztető nemzetépítő diskurzusok hatékonysága akár sikersztorinak is tűnhet – csakhogy látjuk, hogy megfelelő mediatizációval a felszínre tolt kényszermigránsokból nemcsak egzotikum, de a hazát, territóriumot, identitást veszélyeztető idegen is gyártható.

 

Márton Lászlót egyebek mellett azért kedvelem, mert fordítóként nem csak beenged, de egy gentleman udvariasságával be is invitál műhelyébe, ráadásul nem feltételezi olvasójától, hogy minden szeget ismer arrafelé (vagyis, hogy jelen esetben tisztában van a 18. századi német irodalom legapróbb rezdüléseivel is), hanem nagy figyelemmel és körültekintéssel, minden lenézés nélkül vezeti körbe az épp érinteni szándékozott világban – ilyesmit a nagyközönség számára jól láthatóan rajta kívül csak Nádasdy Ádám szokott csinálni. Márton a nemrég befejezett Asztali beszélgetések után most egy egészen más természetű klasszikust, a Faust második részét fordította le színházi felkérésre (nem vagyok németes, sem Faust-szakértő, de a szakértői vélemények szerint a fordítás friss, frappáns és pontos – szívesen olvasnék róla fordításkritikát), mi pedig a két Márton-féle Faustot (ez első 1994-es, az Ikon Kiadó Matúra-klasszikusok sorozatában jelent meg) idén egyben kiadó Kalligram Kiadó folyóiratában majd hatvan oldalnyi Faust-szöveget kapunk a nyakunkba – tanulmányokat, Márton előszavát, a Spies-féle népkönyv Faustjának fordítását, színházkritikát, tanulmánykötet-recenziót, és persze részleteket a műből. Az aktualitást itt a Katona József Színház és Schilling Árpád megosztó darabja adja, ami egyelőre szélsőséges reakciókat váltott ki (a leghosszabban Hermann Zoltán elemezte a Színház júniusi számában, hat oldalon), és aminek elemzésébe még véletlenül sem mennék bele terjedelmi és szakértelmi korlátok miatt. Ehelyett egyrészt kitekintek, másrészt kiemelek. Előbbit azért, mert Márton nem csak itt enged rálátást az alkotás folyamatára, nehézségeire és a mű természetére, hanem számos más helyen is: tudomásom szerint a Tiszatáj májusi számában adott közre először némi előszóval kísért részletet a fordításból (Bihary Gábor írt is róla a KULTeren), érdekes interjút adott a Tiszatáj Online-nak és a Magyar Narancsnak (utóbbi online még nem olvasható), az Irodalmi Jelenen pedig egészen ritka módon műfordítói leveleit teszi közzé, melyet Schilling Árpádhoz írt. A Kalligram e számában olvasható Ördög szerződik, Isten eltűnik. Támpontok a Faust értő olvasásához című bevezetése a történeti és színdarabbeli Faustról, Mephistophelesről, a megírás folyamatáról, illetve a mű szerkezetéről, egységéről és eddigi fordításairól ír, nagyon izgalmasan, problémacentrikusan, folyamatosan kérdéseket fölvetve. Nyilvánvaló, hogy Márton szívéhez közel áll a mű, de nem tagadja le a hiányosságait vagy furcsaságait sem (A Faust szerkezete című rész például így indul: „A Faustnak nincs szerkezete.” [23]), még ha néha szokatlanul erős kijelentéseket is tesz – de azt hiszem, egy ilyen fordítói munka után a művel való azonosulás legalábbis megbocsátható. Egyet idézek, a többiért tessék az egészet elolvasni, mert megéri (figyeljük a fordítói szemhatárt!): „Goethe Mephistophelese egy kultúrtörténeti fejlődés csúcs- és végpontja. Őutána már nincs komolyan vehető ördög a világirodalomban. Ivan Karamazov és Adrian Leverkühn ördöge Dosztojevszkij, illetve Thomas Mann regényeiben utánlövés jellegű delíriumos vízió. A Szent Antalt megkísértő Gonosz Flaubert-nél szétforgácsolódik a formai változatosságban. Huysmansnál az ördög incselkedése a spleen kórtünete, nyavalygás és szenvelgés. Bulgakov ördögének semmilyen teológiai háttere nincs, hacsak nem a sztálini terror politikai teológiája.”  (19.)

 

A további Faust-kommentárok közül különösen Hermann Zoltáné élvezetes, különösen azokon a pontokon, ahol egészen eltér a korábbi Faust-fordítások mártoni értékelésétől, a folyóiratszám további érdekességei pedig Jászberényi Sándor szokás szerint (a szó minden értelmében) ütős novellája, Bán Zoltán András egyhónapnyi kihagyás után (hál’ Istennek) visszatérő Betűtésztája, mely a holokauszt-irodalmat, mint zsánert vizsgálja (pl. a GULAG-irodalommal szemben, illetve azzal fedésben, Todorovval, Kálmán C.-vel és sok-sok Semprúnnal), illetve Szilágyi Zsófia elsőre tökéletesen érdektelennek tűnő, de ijesztően érdekessé váló eszmefuttatása az alföldi porról, mint a bácskai irodalom kulcsszimbólumáról. (Utóbbit feltétlenül olvassuk össze Kollár Árpád bácskai magyar trolltárával a legfrissebb Szépirodalmi Figyelőből – az amerikai lopakodót a lehúzó, butító porban fulladozva is lelövő, mellesleg a legjobb bureket (burekot?) is elkészítő Dani Zoltán képe lesz a jutalmunk.)

 

Ha ugyanakkor az aktualitást némi erőszakkal az évfordulókra is kiterjesztjük, már értelmezésünk hálójában is fickándozik a tízéves Párhuzamos történeteket remek tanulmányokkal, fordítói és szerzői esszékkel ünneplő július-augusztusi Jelenkor, mely iránt nemcsak a lap szerkesztői, de magam is csak a legnagyobb lelkesedés hangján szólhatok – egyetlen negatívuma ugyanis nem a szerzők szokottnál magasabb átlagéletkora (kit érdekel mindez, ha a szövegek jók?), hanem az, hogy saját példányom a táskámban szorosabb barátságba került egy lédús kajszibarackkal.

 

Csak felsorolásszerűen néhány fontos szöveg, amiről szívem megszakadta ellenére sem szólhatok bővebben Réz Pál életút-interjújának részlete (mely folyton Bodor Ádám interjúkötetét juttatja eszembe), Vaszilij Bogdanov/Bogdán László újabb Pessoa-átírásai (Ricardo Reis, hol máshol, mint Szibériában – vajon találkozott-e valamelyik balkézről született Petőfi-utóddal? Fontak-e együtt varsát?), Grecsó Krisztián novellája… De szóljunk akkor néhányukról kiemelten pár szóval többet. Idén rendhagyó módon két olyan kötet is megjelent (mindkettő a Magvetőnél), ami így vagy úgy, de a klasszikus verseléssel foglalkozik – a Jelenkor mindkettőre ráállította kritikusát (Szigeti Csabát, illetve Sántha Józsefet), az egymás után olvasható eredmény pedig még annak is lenyűgöző olvasmány, aki nemhogy a verstantól, de sokszor a versektől is idegenkedik. Horváth Viktor A vers ellenforradalma című kötetében „a megszokott „verstan” szeminárium kreatív pótlására  kitalálta a versírás-gyakorlatot, és ha műfajt keresnék, azt mondanám: az ő egyszemélyes egyetemi jegyzetéről van szó”, Szigeti pedig lenyűgöző tudásanyagot görgetve mutatja be, vitatkozik vele, igazítja ki, dicséri meg, néhol – főleg az OuLiPóval kapcsolatban – nagyon személyesen, szigorúan, de az erényeket sem elhallgatva. Sántha Józseftől alkatilag, úgy gondolom, távolabb áll a szigorúság, ellenben a gyermeki rajongás a jelek szerint nagyon is sajátja. G. István László Repülő szőnyegéről szóló recenzióját például az év kritikusi kezdésével, így indítja: „Mióta G. István kötetét lapozgatom, hogy egyre mélyebben behatoljak a klasszikus metrikus költészet rejtelmeibe, és most már pontosan tudom, hogy verstanilag a molylepke nem más, mint egy palimbachius (– – ∪), nem szívesen állok szóba olyan emberekkel, akik nem tudják, hogy mi fán terem a pirrichizált négyes jambus – a jambikus sorokban több pirrichius (∪ ∪) szerepel helyettesítő lábként –, vagy netán egy sör mellett ülve nem beszélhetek arról, hogy a reiziánus – fejetlen pherekráteus (O – ∪ ∪ – –) Arany egyik kedvenc metruma volt, akkor elfog a természetes nyugtalanság, és képes vagyok beszélgetőtársamat tökéletesen ignorálni. Ennek következtében már alig állok szóba postással, házmesterrel, manapság az is megesik, hogy a családomat vizsgáztatom, hogy a vacsoraként feltálalt mouchoni mártásban pácolt lazacfilét milyen sornak is tekintsük. De nem kevésbé vagyok elégedetlen az irodalmárokkal sem, akik képesek olyan modortalanságot elkövetni a jelenlétemben, hogy ujjuk segítségével különböztetik meg az anapesztust (∪ ∪ –) a daktilustól (– ∪ ∪), amely görögül ujjat jelent, és az ujjcsontok hosszúsága miatt egy ókori memoriter. Amikor pedig az újságárus reggel azzal üdvözöl: hogy van az úr, és én kapásból mondom, ez egy adóneus (– ∪ ∪ – –), egyébként, válaszolom: „Vérem zúg. Kitakarva előttem a test / nincs vágy, ami most kielégítene.” (22); és ha nem vágja rá azonnal, hogy ez lírai daktilus – kitharódia, már nem is kell az újság” (874).

 

De mit mondjak akkor, karakterem és szuperlatívuszaim fogytán, Takáts József pezsdítő tanulmányáról, melyben a harmincas-negyvenes évek Szerb Antal által megindított „hétköznapok vs. csodák” kritikai diskurzusát olvassa rá a 2010-es évek magyar irodalomérzékelésére? Kritikusként, be kell valljam, igen felcsigázva, négy átszálláson és három üléshajszán keresztül olvastam ezt a rengeteg érdekes megfigyelést tartalmazó szöveget, mely a realizmus és a jóval kevésbé pontosan meghatározható játékos, csodás, formás nem-realizmus csatájaként írható le; mostanság, ahogy Takáts rámutat, épp utóbbi (a szövegirodalom, a metairodalom, az ornamentikus próza) az, ami nem trendi, olyannyira, hogy néhol „elsüllyedt irodalomnak” is tituláltatik. (Történeti távlatból azért jól látszik, egynémely ilyesfajta hajóroncs igen gyakran újra meg újra felszínre vetődik.) Takáts tanulmányának számos tanulsága van, én azonban csak egy esettel toldanám meg a hol így, hol úgy értékelt, hol összebékíteni, hol szétválasztani próbált duó történetét: a paradoxonnak ható mágikus realizmus példájával. Amikor az 1940-es évek végén a kubai Alejo Carpentier a latin-amerikai valóság leírására vállalkozik, azt „csodás valónak” nevezi, utalva arra, hogy a franciák „bűvészet trükkjeivel létrehozott” szürrealista csodája lófütty a latin-amerikai rögvalóhoz képest, az ugyanis mindenféle trükk nélkül, ha tetszik, hétköznapjaiban is magában hordozza a csodát. Mindez szép és tetszetős, csak nem szabad jobban utánagondolni. Ha ugyanis megtesszük, rá kell jönnünk, hogy a Carpentier által alkalmazott csodafogalom európai nézőpontú: ha Latin-Amerikában valóban egészen más dolgok férnek bele a hétköznapi valóság, normalitás fogalmába, miért kell azt csodásnak neveznünk, miért nem alkalmazhatjuk rá mondjuk a latin-amerikai realizmus terminust? A válasz nyilvánvaló: mert európai szemmel nézünk rá, úgy pedig ez a realitás kétségtelenül csodás, mágikus és egzotikus, ráadásul nemcsak ünnepnapokon, de minden kedden és csütörtökön is. Mivel azonban a latin-amerikai kultúra orientációjában szélsőségesen eurocentrikus (frankofil) volt, az európai közegre pedig üdítően hatott a befásult noveau roman után egy ilyen, egészen más világgal szembesülni, keveseknek jutott eszébe ezt az összebékítési kísérletet megreklamálni. Világirodalmi szinten talán ez is a Takáts által leírt, realizmus és nem-realizmus közti ingamozgásnak az egyik fázisa volt; meg az is lehet, hogy ezek szabad kereszteződése. De a magam részéről azt sem vetném el, hogy már akkor is tudósok és kritikusok által kitalált kreclik, és azokra magasról tojó írók párhuzamos életrajzai íródtak.

 

(Zárszó helyett) Bele sem kéne kezdenem, hogy ezúttal mi minden maradt ki a szemléből; Ádám Péterék végre levezetik a júliusi Nagyvilágban, miért kellett újrafordítani a Közönyt, a Látóban Láng Zsolt Károlyi Csabával interjúzik, a KULTeren többek közt Visy Beatrix, Antal Balázs, Hegedűs Norbert és Mohácsi Balázs ír az új Szálingerről, Houellebecqről, Gaimanről és Sirokairól, az Alföldben Balogh Gergő megy neki Bíró-Balogh Tamás Kosztolányi-kötetének… Ami azonban októberben biztosan jön, az az augusztusi Korunk, ahol történészek írnak történelmi regényekről, és bizonyosan nem hagyom ki Bényei Tamás fehér holló ritkaságú egyoldalasát az ÉS-ben Muriel Spark regényéről. És felfedezek, ha addig élek is!