Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Márciusi folyóirat-szemle

Havi szemle feledés ellen
Március immár tradicionálisan az a hónap, amikor biztos befektetek az Alföld aktuális számába: az amúgy is mindig színvonalas Debreceni Irodalmi Napokat az utóbbi két évben mintha nekem rendezték volna, 2013 és a kritika után 2014-ben a világirodalom volt a téma: az a világirodalom, mely fogalmilag és módszertanilag egyaránt komoly problémákat vet föl, és mely éppoly halmozottan hátrányos helyzetű a honi kritikai szcénában, mint a zsánerkritika.

Zelei Dávid 1985-ben született Budapesten. Bodor Béla-díjas irodalomkritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. A Horizontok (a FISZ és a Jelenkor világirodalmi sorozata) szerkesztője.

 

Múlt havi szemlémet azzal zártam, hogy sietek mielőbb beszerezni a Galaktika jubileumi, 300. számát, egyrészt, mert kétségkívül ügyes és hatékony marketingje révén hozzám is eljutott a tervezett „nagy dobás” híre (ti. hogy élvonalbeli szépírókat kértek meg, írjanak „fantasztikus novellákat” emez ünnepi alkalomra), másrészt, mert RZs rendesen megijesztett, hogy már sehol se lehet kapni. Persze lehetett, sokat nem is kellett utánajárnom, de utólag sajnáltam is volna, ha időt pazarolok rá, mert bizony, ha a szám nagy dobásnak is indul, csúnyán mellémegy. Sepsi László nálamnál hosszabban és alaposabban megírja a Magyar Narancsban („Írók medveháton”, ápr. 2.) miért, én csak néhány kérdést próbálok feltenni az egyébként szimpatikus szerkesztői célkitűzés és a novellaanyag milyensége közt tátongó szakadék láttán.

 

A szám koncepciójának alapja ugyanis az hallgatólagos feltételezés, hogy a jó író minden műfajban jó, tehát aki családregényt tud írni, nyilván sci-fit (fantasztikus novellát, stb.) is. Sajnos ez a válogatás azt mutatja, hogy ez nem így van. A próbálkozók közül van, aki ráfeszül a zsánerre, de lepattan, van, aki viszont nem görcsöl, de nem is igen lép ki saját szépirodalmi keretei közül: Darvasi Szép Ernő-novelláját olvasván például elkerülhetetlenül felmerült bennem, ezt más tördelésben az ÉS-ben is olvashattam volna. Kérdés persze: ki kell-e, hogy lépjenek ezek az írók saját konfortzónájukból, kötelező-e mindenkinek (így) posztmodernkedni? Szerintem távolról sem, ha viszont ez a belátás a domináns a füzetet olvasván, akkor mintha visszafelé sült volna el a fegyver: a javarészt (de természetesen nem kizárólag) sikerületlen novellák megerősítik ugyan, hogy jó sci-fit és egyáltalán, zsánerirodalmat írni igenis nehéz feladat (ha még ilyen jó íróknak sem sikerült…), másrészt viszont azt is megmutatják, hogy a magas és popirodalom közti átjárás nem mindenkinek megy, és nem is mindenki nyitott rá, még akkor sem, ha kifejezetten kérik rá. (A lapszám előszóban körülírt célkitűzése ugyanis egy ilyen szívélyes, de nyomatékos invitációnak tűnik: „egyrészt bizonyítani szeretnénk, hogy a fantasztikum zsánere nem elzárt gettó, hanem szervesen át- meg átszövi az irodalom minden területét, másrészt a szerzőknek is kedvet próbálunk csinálni ahhoz, hogy ne csupán egyszeri legyen kirándulásuk e titokzatos, ismeretlen tartományba”.) Hogy egy szempontból mégis fontosnak tartom a lapszámot, annak az az oka, hogy az a gyanúm, egy tökéletes válogatás paradox módon szintén félrevitt volna: tíz rutinos határátlépő kiváló novellája talán még inkább elhitette volna velünk, hogy a legújabb magyar irodalom egy – szerintem – igen fontos tendenciája, mozgásiránya (mondjuk, a magas irodalom résztvevőinek nyitása a pop felé) immár literatúránk inherens jellegzetessége is. A valóság ugyanakkor ennél – s ezt pont a posztmodern elmélészek tudatosították leginkább – heterogénebb, töredékesebb, sokirányúbb és széttartóbb: mikor irodalomról beszélünk, olyan archívumról, bábeli könyvtárról beszélünk, melynek, aligha vitatja ma már komolyan vehető irodalmár, a sci-fi is része. Hogy külön polcrendszeren helyezkedik el, vagy beleszervesül a minőségi irodalom szekcióba, az sok mindentől függ – de azt bizonygatni, mint a fentebb látható plakát, ma már talán felesleges, ha meg mindenképp demonstrálni akarjuk, tegyük azt minőségi sci-fi szövegek az adott olvasói szubkultúrán kívül is látható közlésével.

 

  

(Felfedező) Hogy az iméntieket nagytotálból közelibe hozhassuk, abban sokat segít Bán Zoltán András Kalligramban megjelent esszéje („A pislákoló villanykörte – Futamok a magyar krimiről”), mely a magyar krimire koncentrálva vet fel és próbál meg megválaszolni hasonló kérdéseket (is). Fontos tudnunk – ez lenne maga a felfedezés – hogy az esszé nem elszigetelt, alkalmi írás: Bánnak – a Folyó/irat/mentéssel csaknem egyidőben, februárban – havi rendszerességű rovata indult a Kalligram hasábjain Betűtészta címmel (márciusban már küllemében is érzékelhető a rovatszerűség), ahol valami régit valami nagyon aktuálissal köt össze egy hosszabb esszé keretében. (Rövid zárójel: a márciusi egyébként igen erős száma a Kalligramnak, Térey-, Marno- és Tábor Ádám-versekkel (illetve Térey esetében versregény-részlettel), Nádas-blokkal (Smid Róbert, Bazsányi Sándor és Takács Miklós tanulmányaival), illetve Bán krimi-esszéje mellett Szilágyi Zsófia Sophie Hannah-kritikájával, ahol Poirot és Kosztolányi kerül egy értelmezési térbe…) De mire is jut Bán, ami tágabb kontextusban a pop és a magaskultúra átjárhatósága/átjárhatatlansága miatt is fontos lehet? Első körben, Radnóti Sándor egy 1995-ös esszéjén elindulva annak okait keresi, miért nem volt már ’95-ben sem, és nincs jószerével ma sem magyar krimi. A felmerülő okok közül van, ami tovatűnt (a bűnügyi szenzáció kultúrájának hiánya a cenzúrázott nyilvánosságban), van, ami vitatható (a magyar irodalom realizmushiánya) a tágabban kulturális okok ugyanakkor ülnek: ezek, röviden, a beágyazhatóság nehézségei és a hagyományok hiánya körül keringenek. Egyrészről fontos itt a magyar bűnüldözőről a fejünkben élő asszociációs hálót összevetni a nyugati rendőrök renoméjával: az elmúlt húsz év Zsaru magazinból, Kriminálisból, Kék fényből, újságokból, meg történészi munkákból összeálló masszája valószínűleg sokakban rajzolta ki a pitiáner, unatkozó, ostoba, régen besúgójelentéseket olvasó, ma húsvétkor gyorshajtásért lesbenálló rendőr képét: hogy a magyar olvasó egy ilyen taszító/érdektelen alak történetei iránt érdeklődjön, az joggal tűnhet kétségesnek. Másrészt, ami legalább ilyen fontos: a sikeres zsánerirodalmat mindenhol olyan ősatyák alapozták meg, akiknek nemcsak az adott műfajon belül, hanem egy szélesebb kulturális mezőben is kimagasló presztízse volt: magam néhány pillanatig (az első két-három kötet erejéig) ilyen, összértelmiségi elismerést éreztem Kondor Vilmos pályájának kezdetén, de az, úgy tűnik, tovatűnt. Mindez azért fontos, mert ahol a krimiszerzőt (tágabban: a zsánerírót) a magasnak gondolt irodalom és annak kritikája nemcsak tolerálja, de el is ismeri (mondjuk azzal, hogy rendesen megfizeti és műveit rendszeres – s nem gettószerű – reflexió tárgyává teszi), ott nemhogy nem meglepő, de teljesen logikus is, hogy merít belőle, anélkül, hogy úttörőnek, határátlépőnek, vagy egzotikus bogárfajtának kellene éreznie magát. Szerves összefonódás hiányában ugyanakkor zsánerirodalomhoz nyúló szépíróink is angolszász szerzőkre alapoznak, mert máshoz nemigen tudnak fordulni. (Bán öt kortárs krimiszerzőt kapar össze: a már említett Kondor mellett Baráth Katalint, Kolozsi Lászlót, Csabai Lászlót és Babiczky Tibort; közülük a legjobbnak ítélt Babiczky egyetlen regénye a szerző által is deklaráltan nem krimi (Bán bűnregénynek nevezi, kiemelve a whodunit-krimik sorából), bár főhőse egy nyomozó. Tágítsunk most egyet, és ne szégyelljünk rákérdezni: milyen fantasy-, horror- vagy sci-fi szerző atyai vállaira (másfelől: annak kritikusi, értelmiségi körökben élvezett tekintélyére) kapaszkodhatnának e zsánerek magyar képviselői?) A kérdések számosak, a problémák pedig a látszat ellenére sem szűntek meg, a Magvető és az Agave dicséretes integráló tevékenysége, valamint a nyolcvanas generáció komolyabb színrelépése ellenére sem. Felismerésük, problémaként való elgondolásuk mainstream irodalmi gondolkodásba szűrődése mindenesetre tekinthető első lépésnek. Kíváncsian várom, merre vezetnek majd a továbbiak.

 

(Összeolvasó) Március immár tradicionálisan az a hónap, amikor biztos befektetek az Alföld aktuális számába: az amúgy is mindig színvonalas Debreceni Irodalmi Napokat az utóbbi két évben mintha nekem rendezték volna, 2013 és a kritika után 2014-ben a világirodalom volt a téma: az a világirodalom, mely fogalmilag és módszertanilag egyaránt komoly problémákat vet föl, és mely éppoly halmozottan hátrányos helyzetű a honi kritikai szcénában, mint a zsánerműfajok. Mivel a kérdés feltehetően minden résztvevőhöz ugyanaz volt (ti. kössék össze saját szakterületüket (fordítást/egy adott ország/régió irodalomtörténetét) a világirodalommal), és David Damroschnak épp nemrég jelent meg egy fontos szövege az Irodalomtörténet 2014/3-as számában („Világirodalom felé”) egy ilyen vállalkozás lehetséges buktatóiról és céljairól, érdekes lehet elméletet/módszertant és gyakorlatot összevetni egymással. Damrosch ugyanis több olyan jellegzetes módszertani problémát felvet, amit kisebb léptékben, a német, francia, angol, latin-amerikai, orosz és kínai irodalmak kortárs tendenciáinak felvillantásakor is jó észben tartani. Az elsőre, az öntudatlan (nyugat-)eurocentrizmusra, a saját azonosítására a teljessel (Damrosch olyan finom példákat hoz erre, mint Ian Watts „A regény felemelkedése” című kötete, mely kizárólag a brit regényről szól, vagy Ernst Robert Curtius „Európai irodalom és a latin középkor” című kötete, mely szintre kizárólag Nyugat-Európa irodalmának egy szeletére koncentrál) szemmel láthatólag igyekeztek ügyelni a meghívók elküldésekor. Bár az európai dominancia érezhető, egyrészt ez túlmutat a hagyományos Nyugat határain az orosz irodalom integrálásával (Goretity József), másrészt kiemelkedően érdekesek az Európán kívüli világról szóló részek: Salát Gergely a szám egyik legérdekesebb írásában arról töpreng, miért nem fogadja be a világ a kínai irodalmat, Báder Petra pedig a „mágikus realizmus=Latin-Amerika” egyenletet próbálja jól érthetően, de alaposan  lebontani a több generációnyi Márquez-ellenes, vagy egyenest (láss csodát!) tökéletesen Márquez-független író(csoport) mozgásirányainak bemutatásával.

 

Értékes szövegekben tehát dúskálunk, az viszont már más kérdés, hogy ezek a szövegek összeállnak-e valami egésszé (világirodalommá?), vagy csak egymás mellé rakott, szigetszerű nemzeti/regionális kánontörténeti áttekintéseket kapunk. Az irodalomtörténeti szövegeket áttekintve arra juthatunk, hogy leginkább Bényei Tamás és a már említett Salát Gergely próbál kilépni abból a bűvkörből, amit nemzeti/regionális irodalom tendenciáinak kronologikus áttekintéseként jellemezhetnénk: előbbi – a legalaposabb elméleti apparátussal felszerelkezve – az angol irodalmat, mint világirodalmat kívánja értelmezni, utóbbi pedig a be(nem)fogadás, vagyis a nyugat (és Magyarország) felől olvassa a kínai irodalmat. A szövegek többsége ugyanakkor a nemzetek, régiók irodalmi mozgásait igyekszik bemutatni – ami az adott irodalmak magyarországi ismertségét tekintve egyáltalán nem baj, inkább érdekes abból a szempontból, hogyan is szokás mifelénk összefoglaló irodalomtörténetet írni. Kevés okunk van panaszkodni emiatt: bár a francia (a legutóbbi, Maár Judit által szerkesztett, sokszerzős irodalomtörténet 2011-es) az orosz (tudósabban Goretity József vagy Ircsik Vilmos, lazábban, személyesebben M. Nagy Miklós) és a kínai (hisszük vagy sem, Salát Gergely) irodalom esetében elmondhatjuk, hogy vannak rövidebb-hosszabb, az épp zajló irodalomra is reflektáló, összefoglaló igényű írásaink, és készül az angol irodalom új, magyar története is, hiányaink így is számottevőek: Báder Petra kiváló írását akár utána is ragaszthatnánk Scholz László kiváló spanyol-amerikai irodalomtörténetének (hogy csak egy példát ragadjunk ki: a 2005-ben megjelent – s így nyilván valamivel azelőttig írt – irodalomtörténet még csak tucatnyi másik író közt, szimpla névként emlékezik meg Roberto Bolañóról, aki azóta nálunk is ismert kultszerző lett), a német irodalomról pedig 1995-ben jelentett legutóbb Györffy Miklós rendszerezetten és hosszan.

 

(Felfedező II) Múlt havi szemlémben nem kis fájdalmamra csak néhány szóban emlékezhettem meg Ádám Péter kőkemény Modiano-fordításkritikájáról a januári Nagyvilágban, melyben módszeresen cincálja szét két kötet három fordításának hiányosságait – talán a kellőnél is szigorúbban. Akkor azonban még nem sejtettem, hogy a dolognak igen komoly, folytatásos és demonstratív leágazása lesz. A megint csak igen későn megjelenő februári Nagyvilág jobb alsó sarka ugyanis nagyjából olyan horderejű, értelmiségi körökben közismert bejelentés kellene legyen, mint hogy Barna Imre újrafordítja a Zabhegyezőt (vö. Rozsban a fogó): ti. Ádám Péter és Kiss Kornélia nekilátott annak, hogy Camus 1957 óta Közönyként ismert, regényét felváltsa Az idegennel, nem rejtegetve azt sem: Gyergyai Albert évtizedek óta változatlanul hagyott őseredetije nem szimplán elavult, de már eredetiben sem volt hibátlan remekmű. Ádám egy korábbi, kiváló interjúban már megpedzette, amit félünk kimondani, pedig igaz: nevezetesen, hogy a középiskolában is évtizedek-évszázadok óta tanított klasszikusok (ő a Vörös és feketét említi) időnként pocsék fordításuk dacára is képesek túlélni öt-hat generációt és több tucat kiadást takarékossági okok miatt. (A legtragikusabb ugyanakkor, ha az ilyen idő- és költségtakarékosság egy élet főművét is részben tönkreteszi: Baranyi Ferenc például hiába jelentkezett vadiúj, embert próbáló munka gyümölcseként megszülető Pokollal, a kiadó nem frissítette hozzá a kommentárokat, hanem egyszerűen átemelte azokat egy másik kiadásból, így a kommentálni vélt rész néhol benne sincs a szövegben…)

Hogy mennyire problematikus ebből a szempontból Camus L’Étranger-ja, azt a fordítók nem rejtik véka alá, ami már csak azért is bátor döntés, mert egy igazi legenda, Gyergyai Albert fordításáról van szó. A mintegy másfél oldalas fordítói előszó röviden az alábbi vádpontokkal illeti az 1957-es, első és egyetlen fordítást: túl irodalmi és választékos (szemben az eredeti üde közvetlenségével), pontatlan, tele van félrefordítással, és „az írói megformálás dolgában is messze alatta marad az eredetinek”. Mivel ezek meglehetősen erős szavak, kifejezetten üdvös, hogy ezt nem bemondásra kell elhinnünk: a folyóirat két helyütt módot ad a Gyergyai-féle szöveggel való összeolvasásra. Ez persze még mindig nem ad teljes képet, mert épp azt a szöveget nem láthatjuk, amiből mindhárom fordító dolgozott: azt viszont megpróbálhatjuk tesztelni, mennyiben sikerül saját szempontjait teljesíteni az Ádám-Kiss duónak, és szerkesztői-olvasói szemmel melyik szöveg jobb. Azt megállapíthatjuk, hogy a legalapvetőbb feltételnek, a hatvan év alatt elavult szókincsnek a felfrissítése jórészt sikerült (pl. „aggápolda” helyett Ádámék már „öregotthont” használnak), de van, ahol ráncolhatjuk a szemöldökünket: nemigen hiszem, hogy az „autóbusz”, vagy a „kondoleál” használata frissnek és üdének hatna a mai olvasó szemében. Fontos ugyanakkor a félrefordítások kiküszöbölése: Gyergyainál például a főszereplőnek azért kell futnia, hogy elérje a kocsit (korrigálva: buszt) – hogy ez nem verte ki egyetlen szerkesztő szemét sem eddig, az arra utal, hogy az elmúlt évtizedekben nemigen futotta át senki revíziós-korrekciós igénnyel a fordítást újrakiadás előtt. Hasonlóan örvendetes egynémely pontatlan és suta mondat gördülékenyebbé tétele. Egyetlen példa:

„Egy katona mellé szorultam, aki mosolygott, s megkérdezte, hogy messziről jövök-e. Azt mondtam: Igen, csak azért, hogy ne folytassuk a beszélgetést.” (Gyergyai-féle fordítás)

„Arra ébredtem, hogy teljes súlyommal nekidőlök a mellettem ülő katonának, a katona rám mosolyog, és megkérdezi, messziről jövök-e. „Messziről” mondtam, csak hogy ne kelljen beszélgetni.” (Ádám – Kiss-féle fordítás)

Az én meglátásaim persze csak a felszínen mozoghatnak, céljuk viszont legalább olyan idealisztikus, mint a Galaktika szerkesztőié: legyen ez az enyémnél alaposabb, az egész szövegre kiterjedő, a francia eredetit is bevonó újrafordítás-kritika megírására való invitálás.

 

(Zárszó helyett) Ezt még minden bizonnyal sokszor el kell majd mondanom, de ezúttal is sok mindenről nem írhattam részletesebben: többek közt László Ferenc kőkemény, kompiláció- és plágiumgyanút is felvető kritikájáról Nyáry Krisztián Igazi hősök című kötetével kapcsolatban a Narancsban, Molnár Illés újabb kitűnő recenziójáról (ezúttal Lakatos István Óraverzumáról) az Üveghegyen, vagy épp a Szépirodalmi Figyelő dohányzást középpontba állító szekciójáról (Makai Máté Babiczky már említett regényében, Zsolnai György pedig az amerikai sorozatokban vizsgálja a dohányzás szerepét igen érdekfeszítően), hogy csak néhány példát ragadjak ki a sokból.

Az április a Könyvfesztivál hónapja, így nekem is sokat ígér, én viszont olvasóimnak egyelőre keveset: most még csak azt vehetjük biztosra, hogy az ez alkalomra megjelenő Lettre alighanem előkerül majd jövő havi ajánlómban.