Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Februári folyóirat-szemle

Havi szemle feledés ellen
Februárban hosszas szemezés után két lapot szereztem be, a kecskeméti Forrást és az apokalipszistől szerencsésen megmenekült Jelenkort, s valószínűleg nem lehettem mindezzel egyedül, mert a hónap vége felé már egyiket sem találtam kedvenc helyeimen, így egy pláza újságosának rejtettebb sarkaiba kellett alámerülnöm, hogy birtokolhassam őket. Barátom, UB szintén ezidőtájt ajándékozott meg a Prae legújabb (de még mindig 2014-re datált) számával, így egyrészt ismét gondolkodóba kellett esnem, hova is fér el majd mindez (a karácsony óta eltelt rövidke időben ugyanis még képtelen voltam beváltani a könyvespolc-kuponomat a lakberendezési minimalizmus svéd Mekkájában) másrészt két tematikus számhoz is hozzájutottam (ezek a gyengéim): a Forrás Afrika irodalmáról, a Prae a popkultúráról ígér tájékoztatást.

Zelei Dávid 1985-ben született Budapesten. Bodor Béla-díjas irodalomkritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. A Horizontok (a FISZ és a Jelenkor világirodalmi sorozata) szerkesztője.

(galéria nyílik)

Mióta a kedvenc újságosomnál nem kapható a (gyaníthatóan kevesek által ismert, pedig igen színvonalas) pécsi bázisú Publikon által kiadott, Búr Gábor szerkesztette Afrika Tanulmányok – ami miatt azt hittem, meg is szűnt, de némi utánjárással kiderült, 2014 végén még megjelent, tehát gyaníthatóan még mindig létezik – Afrikáról szóló információim elszórt rövidhírekre és az ebolahelyzet különböző mélységű elemzéseire csökkentek, a kecskeméti Forrás folyóirat most megjelent Afrika-különszáma éppen ezért úgy kellett, mint egy falat kenyér. A csaknem 150 oldalas, vaskos tematikus szám, mint az utolsó oldalról kiderül, mintegy ajándék a kiváló afrikanista, Biernaczky Szilárd hetvenedik születésnapjára, aki a periférikus kutatási területek kiválóságaira jellemzően mindenhez ért, mert mindenhez értenie kell: ebben a számban is polihisztori oldaláról mutatkozik meg. A vaskos tematikus szám szerkesztése mellett Biernaczky hasznos bibliográfiában szedi össze a magyar Afrika-kutatás összegző igényű műveit, két forrásközlést, két afrikai hőseposzt is terjedelmes és izgalmas bevezetővel lát el, két írásában pedig a magyarra fordított afrikai verseket és Chimamanda Ngozi Adichie egy magyarul is megjelent kötetét elemzi. Utóbbi szerzőre érdemes figyelni: a hamarosan nálunk is megjelenő Americanah című regényéből Kiss Árpád fordításában közölt részlet igen izgalmasnak tűnik. Hasonlóan jó Gyuris Kata Coetzee-pályarajza, és Tóth Réka ismertetése René Maran Goncourt-díjas regényének, a Batualának az újrakiadásáról, és egyébként is jellemző, hogy a szám jól gyűjti egybe főként az angol és francia nyelvterületek irodalmának magyarországi lenyomatait. Az ugyanakkor igencsak érdekes kérdés, miért nem kapcsoltatik be a honi Afrika-kutatásba e számban sem az a Portugál-Afrika, melynek irodalmát teljes számban mutatta be nem is olyan rég a Nagyvilág, rendelkezésre állnának tehát a felkészült irodalomtörténészek és hadra fogható fordítók az integrációhoz – enélkül ugyanakkor a joggal peremre szorítottságra panaszkodó Afrika-kutatás is a kirekesztés koloniális gesztusával él.

 

(Hasonló jutott eszembe a Filológiai Közlöny sci-fi különszáma kapcsán, ahol négy egyetem sci-fisei írtak jobbnál jobb tanulmányokat H. G. Wellsről, Cormac McCarthyról vagy épp Philip K. Dickről, miközben egy kézen megszámolható magyar szerzőre hivatkoztak. Elkezdtem számba venni: vannak egyrészt Sárdi S. Margit sci-fisei az ELTE-n (ők mondjuk magyar sci-fiben és sci-fi történetben erősek, de mindig reflektálnak a mintaadó külföldi [főleg angolszász] sci-fire is), a Próza Nostrások (ők friss kötetek kritikájában elsőrangúak), a komáromi Selye János Egyetem MA Populáris Kultúra Kutatócsoportjának tagjai (A Prae említett popkult-különszámában például Sánta Szilárd a katonai SF-ről értekezik), és az ELTE, a Pázmány, a PTE tanárai, kiegészítve a Budapest – Liberec tengelyen mozgó Klapcsik Sándorral – ez már, számításaim szerint meghaladja az ugyancsak vérprofi krimi szakértők számát is (értük már lelkesedtem egyszer tavalyi ajánlómban, most csak annyit: a Prae-ben Benyovszky Krisztián újra Sherlockozik: ezúttal A Sátán kutyájának újraírásait elemzi bőségesen és kiválóan). Világosan látván a kutatási témák sokszínűségét, csak én érzem úgy, hogy ezek a csoportok viszonylag kevésszer kerülnek fedésbe, termékeny interakcióba egymással?)

 

(Összeolvasó) Az elmúlt év végének egyik nagy felhördülést kiváltó témája a JAK filléres könyvvására és a Gyarmati Fanni-napló csillagászati ára közti kontraszt, illetve a Radnóti-hagyaték elárverezése volt. Mivel a napló két kötete az átlagosnál jóval nagyobb formátum és a hatalmasra nyitott szövegtükör ellenére is 1200 oldal, és ahogy a fenti felháborodások is jelzik, a Radnóti/Gyarmati-téma társadalmilag is rezonáns, egy ideig csendre számítottam a témában, mert egy ilyen könyv értő elemzéséhez a bátorság és a hardcore Radnóti-ismeret mellett rengeteg idő is kell (magam a néhol hajnali egyig tartó olvasásmaratonok során is meglepődve tapasztalom, hogy legfeljebb 20-30 oldalt haladtam vele). Ezért is lepődtem meg kicsit Lengyel András korai, de kimerítő és igen alapos olvasatán a februári Jelenkorban. A kötet köszönetnyilvánításaiból tudható, hogy Lengyel minden bizonnyal szorosabban/közelebbről követhette a naplók útját a kiadásig az átlagolvasónál, olvasata azonban akkor is pezsdítő, ha van egy olyan erős állítása, amivel nem feltétlen tudok egyetérteni. Lengyel rögtön belecsap a lecsóba, mikor a szöveg elején a napló iránti óriási keresletet hipokrita érdeklődésnek találja: egy „piacilag „fogyasztható” irodalomtörténeti celeb” irodalomtörténeti pletykái iránti érdeklődésnek, ami elfedi, kitakarja az „autentikus olvasatokat” (228.), ahogy az József Attila Szabad ötletek jegyzéke esetében is történt. Nem kedvelvén a sznobizmusból fakadó menőzést, ami a kötet birtokosai (akik nem feltétlenül olvasói is a kötetnek) egy részét minden valószínűség szerint jellemzi, felmerült bennem egy kérdés: vajon nagyobb haszna van-e a Radnóti-filológusok azon igyekezetének, hogy a házaspár 1935-46 közt megnézett filmjeit listába rendezzék, mint annak, hogy az akár csak gimnáziumból hátramaradt, sokszor szoborszerű Radnóti-emlékekkel bíró olvasókat rávezessék, a tankönyvek lapjaira került irodalmi nagyok épp úgy emberek voltak, mint saját kortársaik, vagy horrible dictu, mint ők maguk? Mindezt azért nem vélem teljesen üres szólamnak, mert a nagyon közeli múltban Varró Dániel és Lackfi János verseit vagy Tolvaj Zoltán irodalmi zombijait kísérő felháborodások arra mutattak rá, hogy mind a „nemzet nagyjairól” (akik sérthetetlen, kifogásolhatatlan erkölcsű héroszok), mind az általuk alkotott művekről (magasztos, komoly témákról szóló, rímelő dolgok) egészen érdekes, mitikus kép él a többségi társadalomban. Ha a kötetet olvasók átlagos, nem-akadémiai képzettségű Radnóti- vagy Gyarmati-kedvelők, és egy nehézkes megélhetésű, hétköznapi problémákkal (is) szembenézni kénytelen, élénk értelmiségi életet élő (értsd: barátságokkal, helyezkedéssel, gyűlölködéssel és önzetlen segítségnyújtással teli) párt látnak (és több száz bejegyzés után ez a kép akaratlanul is kialakul), olyan elképzelést alkothatnak erről a szubkultúráról, ami nem feltétlenül üt el a maitól, és sok más mellett alighanem a Ferencz Győző és Lengyel által is kiemelt nemi szerepek maihoz mért eltéréseire is rá tudnak csodálkozni – azt gondolom, a szintén nagyon fontos, de szakemberekre váró hálózati kutatások mellett a hétköznapi embernek ez sem kevés. Magam nem annyira a nem értő olvasótól, inkább a rövidhírekből tájékozódó nem-olvasótól féltem a Gyarmati/Radnóti páros renoméját. Az olvasó ugyanis külső, de nagyon is gyakorlati okok miatt kényszerítve van a nyugodt körülmények közti (így feltételezhetően koncentrálásra alkalmat adó) olvasásra: vagy azt csinálja, mint én, és elkezdi olvasni a naplót az első kötet elejéről, és lassan, sok vakfolttal birkózva próbálja meg kitalálni, megformálni magában, ki kicsoda, vagy, ha előzetesen valaki használati utasítással is ellátta, egyszerre használja az első és a második kötetet, merthogy a szereplők életrajzai a második kötet végén vannak, a lapalji jegyzetek pedig minimális információt tartalmaznak. Utóbbi esetben kizárt mondjuk a villamoson olvasás; teszteltem, ha mindkét kötetet elvinném egyszer, az ebéd már nem férne bele a táskámba. Lengyel a hiányos és hibás jegyzetekben látja a problémát; alighanem igaza lehet, de az ilyen praktikus olvasói problémák sem elhanyagolhatóak az olvasásélmény megképződésekor.

 

Ami miatt azonban ez a miniesszé az Összeolvasóba került, az az, hogy a naplók, illetve Ferencz és Lengyel elemzései arra sarkalltak, hogy megpróbáljam tesztelni az új forrás hasznait mikroproblémák árnyalására. (Tegyük hozzá: a pozícióm itt is a kíváncsi olvasóé, nem a Radnóti-filológusé.) Erre a Jelenkor eggyel korábbi, januári számában megjelent Illényi Balázs-tanulmány sarkallt, ami a Radnóti és Komlós Aladár közti összezördüléshez kínált új adalékokat. (A konfliktus forrása abban állt, hogy Komlós verset kért a zsidó identitást erősítő Ararát antológiába Radnótitól, a költő azonban ezt elutasította a vallási/etnikai alapon szerveződő antológiák koncepcionális értelmetlenségére és középszerűségére, illetve saját magyarságára hivatkozva.) Az esetet rögzíti Radnóti naplója és Komlós egy hetvenes években írt visszaemlékezése is (utóbbi Illényi új felfedezése), úgy véltem hát, ez akkori napjaik meghatározó eseménye volt; kíváncsi voltam, hogy csapódott le mindez Gyarmati Fanniban. Felütöttem hát a konfliktus havában (1942 májusa) a naplót, a visszautasító Radnóti-levél írásának napján azonban csak ennyit találtam: „Délelőtt Anyuskával Szigeten. Délután erkély és gépelési munkák.” (II/152.) Sem e hónapban, sem ebben az évben nem kerül elő Komlós, ami Ferencz azon állítását erősíti meg, hogy Radnóti és Gyarmati naplói között ég és föld a különbség, és alig van köztük átfedés; a névmutató alapján azonban legalább azt megpróbáltam kideríteni, milyen volt Komlós indexe Gyarmatinál az affér előtt és után. Komlóst összesen hat bejegyzésben említi Gyarmati, ebből hármat emelnék ki: először „nagyon nem rokonszenves, hájfejű kéjenc pofaként” minősíti (I/229.), majd egy „pocsék és süket” Trankl-fordítás elkövetőjeként (I/410.) – emberileg és szakmailag sem érezhetjük a csúcson tehát. Évekkel később, 1944 májusában azonban egészen más helyzetben hallhatunk róla: felesége sír utána, mert „Komlós követ tör és talicskázik fent a Svábhegyen a Gestapónak, amikor több száz mentesítő igazolványt kiadtak mindenfelé gyalázatos, kijáró ügyvédeknek, akkor Komlósnak nem adtak, akinek a legtöbbet köszönhetnek, mint zsidó agitátornak, aki mindent feláldozott ezért a nagy zsidó öntudatáért. Önmagát rekesztette ki az irodalomból, nem dobták, és most ez a hála.” (II/314.) Annak megrendítő ereje mellett, ahogy ez a három bejegyzés felrajzolja egy átlagos zsidó értelmiségi életének kisiklatását, ebben a rövidke jeremiádban felvillannak a világháború külső-belső konfliktusokkal egyaránt terhelt tragédiái (mert hát a finom értelmiségivel követ törető Gestapo mellett itt a zsidó hitközség is bűnössé, árulóvá válik), végül pedig Gyarmati Fanni írásminőségének fejlődése is kiviláglik (leginkább az utolsó mondatban), talán jobban is, mintha folyamatosan olvasnánk a szöveget. Ha nem is értük el tehát az eredeti célt, emberi és kritikai szempontból talán nem volt hiábavaló a keresés.

           

(Felfedező) Már csak viszonylagos újdonság a Krusovszky-Gerevich-Nemes Z.-Szabó Marcell tengely által vezérelt Versum, ami okkal népszerűbb napról napra, mert a fiatalosságot és kúlságot éppúgy előtérben tartja, mint a hiánypótlást. Ami nagyon szimpatikus, az az a törekvés, hogy ne csak a versek (bár ezek közlése is bőven misszionárius cselekedet: az elmúlt évtizedek világlírája Magyarországon egy gigantikus vakfolt), de az előállításukhoz vezető fordítói gyötrelmek is színre kerüljenek, például Marno János gyaníthatóan emailben íródott jegyzete egy Celan-vers magyar változatának születéséről. Saját kedvencem mégis Szolcsányi Ákos tanulmánya, melyben a szerző meglehetős kifinomultsággal írja körül Nagy László Lorca-fordításai kapcsán, hogy a magyar irodalomkritika már régen sem tudott spanyolul, de már akkor is bátran és élvezettel halmozta a tökéletesen üres dicsérő jelzőket a fordítások (valójában a fordító tekintélye) minősítésére.

 

Ami ugyanakkor új és fontos is: Ayhan Gökhan vezetésével elindult egy kizárólag mesékkel foglalkozó gyerekirodalmi oldal, az Üveghegy, mely küllemében még sok csiszolásra szorul, de olyan szerzőket vonultat fel, mint Böszörményi Gyula vagy George Szirtes, olyanokkal közöl interjút, mint Boldizsár Ildikó vagy Tamás Zsuzsa, és olyanok írnak benne ismertetőket, mint Molnár Illés vagy Toroczkay András. Egészen drámai például Darvasi Ferenc interjúja  Máté Angival, és kiváló debüt Molnár Illés elemzése Urbán Gyula “A tengerkék színű kiskutya története” című meséjéről. Reménykedünk a hasonló folytatásban, a gyerekirodalom szakértőinek egy felületre terelése és rendszeres szóhoz juttatása, képbe helyezése ugyanis, ha nem is teljesen hiánycikk az interneten (gondoljunk a Prae színvonalas gyerekirodalmi rovatára), de legalábbis olyan periféria, melynek felszámolása már jócskán időszerű lenne.  

 

(A hónap idézete) Az elmúlt év folyamán legfőképp egy nemrég megjelent kötet szerkesztésével foglalatoskodtam, ami azt is jelentette, hogy 34 emberrel kellett kapcsolatot tartanom. Közülük alighanem Schein Gáborért aggódtam a legtöbbet és a legnagyobb intenzitással betegsége miatt. Schein azóta felépült, és újra ír: többek közt nagyon mély, életrajzi kontextusoktól aligha függetleníthető lírát. A kedvenc idézetem így ebből a hónapból az övé. „Így rólunk talán mégis a varjak tudják / a legtöbbet. Itt ülnek most is körben / a fákon, és nincsenek ellenük érveim.” („Fél levegővel”, Jelenkor, február, 160.)

 

(Zárszó helyett) Nagyon sok mindenről nem tudtam most szót ejteni: Ádám Péter alapos és nagyon szigorú Modiano-fordításkritikájáról („Prériperzsa”) még a januári Nagyvilágban (a februári csak márciusban lett elérhető), Gyáni Gábor irodalmi holokauszt-lenyomatokat tárgyaló írásáról („Holokausztemlékezet és identitáskeresés”) a februári Jelenkorban, vagy Makai Péter Kristófnak a Julia Kristeva Bizánc-krimijét nagyon izgalmasan olvasó kritikájáról a Próza Nostrán; jövő hónapban ugyanakkor már most ígérhetem, hogy az Alföld márciusi száma révén középpontba kerül a világirodalom, és megpróbálom beszerezni a Galaktika jubileumi számát is; ha hinni lehet komolyabb próbálkozóknak, utóbbi nem ígérkezik könnyű feladatnak.