„Az objektív valóság még nem az igazság”

Részletek

Bartis Attila: Rendezés, Vígszínház, Budapest, Szikszai Rémusz rendezésében

(galéria nyílik - Gordon Eszter felvételei)

Színház a színházban. Vagy ez így túl egyszerű? A Vígszínház a Romlás után ismét egy Bartis Attila-darabot mutatott be – az 1956-os forradalom 60. évfordulóján – a Házi Színpadon: a Rendezést, Szikszai Rémusz rendezésében.

A néző előtt egyszerre két történet bontakozik ki: ai. Az előadás egyik szála maga a színházi próba és a színészek magánélete, a másik pedig az éppen próbált előadás. Egyszerre ismerjük meg a színészeket és a történetüket, illetve a – másodlagos vagy inkább elsődleges (?) – szereplőket és a darab „igazi” történetét. Az első jelenetekben a néző még nehezen tudja összekötni a történet szálait, de az előadás ritmusa és drámai helyzetek mintázatai mindig segítik az értelmezést. Látszólag próbákat látunk, a valódi rendező ügyesen elkendőzi a díszletek mozgatásainak nehézségeit – ami a kamaraszínházi környezetben gyakran bosszantó és feltűnő. Így senki számára nem zavaró, ahogyan ki-be cipelik például a nagy fehér kanapét, vagy ahogyan húzogatják a falakat a díszletrendezőnek öltözött színészek – – vagy a valódi díszletrendezők – ez utóbbi nem derül ki. És ebben áll a Rendezés egyik izgalma: ki a színész és ki a valós személy? A rejtély szervesen hozzátartozik a darabhoz, a Rendezés – és a rendezés – legnagyobb erőssége ugyanis a színfalak mögé mutatásban áll, a való élet naturalista ábrázolásának kísérletében. A két párhuzamos történet tökéletesen érvényre tud jutni, egyikből ugrálunk a másikba, amikor a rendezőt alakító színész, János (Hevér Gábor) olykor bele-beleszól a próbába. János, mint ahogyan az előadás folyamán kiderül: a saját életét írta meg abból a célból, hogy végre megszabadulhasson a múltjától.

A Bartis regényeiből már jól ismert „nagy mondatok” most sem maradnak el. A kicsinyes konfliktusok és a megoldásukat biztosító, az íróra oly jellemző fatális véletlenek, és az egymásba szövődő cselekményszálak mögött ugyanis megbújik valami nagyon komoly: az átélt ötvenes évek, és az azóta cipelt, kínzó emlékek, traumák. A félig-meddig elfeledett, mégis betegesen visszahozni kívánt, nyomasztó rémképek. A traumafeldolgozásnak két módja tárul elénk: Jánosé, a rendezőé, aki ennek a darabnak a megírásával és színpadra állításával akar vallomást tenni (a legnagyobb vallomás kihagyásával persze), és Klárié, aki kétségbeesetten próbálja bizonygatni, hogy neki tökéletes a rövidtávú memóriája, de valójában a múltban él, arra tud csak visszaemlékezni, és az gyötri örökké. Klári példáján a (színdarabbeli) rendező azt sugallja (illetve később ki is mondja) számunkra, hogy ezt a múltat soha nem lehet elfelejteni, hiszen még nincs is vége, még most is tart, „még most is abban a szarban élünk, mint akkor”. Csak most már ki lehet – pontosabban: ki kell mondani. Amit lehet. Amit merünk. De a hazugságok [HZ1] továbbra is velünk maradnak és formálják személyiségünket.

.

A darab darabjában Klári a főszereplő, akit Olga (Herczeg Adrienn) alakít: az ő esetében nem csúszik össze a két szerep: Olga és Klári könnyen elkülöníthető egymástól, hisz Klári folyamatosan próbál azonosulni Olgával, de nem érti meg a karakterét, nem fogja fel, hogyan lehet valaki úgy őrült, hogy nem őrült. Nem hiszi el, hogy ebbe a sok hazugságba lehetséges nem beleőrülni, ezért az őrült nőt játssza a rendező akarata ellenére – aki pedig kijelenti később, hogy aki megélte azt a kort, amiről ő beszélni akar, az nem lehet normális. És itt viszi bele a darab a nézőt ugyanabba a dilemmába, amit Kláriban ismerünk fel: most akkor bolondok vagyunk vagy sem? És eldönthetjük ezt mi magunk vagy muszáj lesz hallgatnunk a rendezőre, az államtitkárra vagy az „Úristenre”?

„Az objektív valóság még nem az igazság” – kiáltja a képünkbe a rendező. Aztán kiderül, hogy ő maga is csak egy objektív valóságot akar elmondani ezzel a színdarabbal, és végül az ő akaratán kívül, Palika által derül ki az igazság. A végtelenül cinikus „igazmondóról” tehát lehull a lepel, és rájövünk, hogy mindvégig ő volt mindvégig a legnagyobb hazug. Egész életén át hordozott egy titkot, és ezt úgy próbálta kompenzálni, hogy elhitette mindenkivel, ő igazat beszél és a tiszta, kifogásolhatatlan valóságot mutatja meg a közönségnek.

A rendező tehát a szemünk láttára rendezi a darabot és egyben az életét is: a darab egyre jobb lesz, az élete ezzel ellentétben kezd egyre inkább széthullni. Szimbolikusnak is tekinthetjük az elején eljátszott „halálát” – pontosabban a szereplő, János halálát; de hamar rájövünk (illetve Anna mondja ki), hogy „problémásan” ugyan, de ő lényegében azonos a rendezővel. Eszünkbe juthat e mozzanatnál az irodalomtudomány „önéletírói paktum” fogalma, amelyi ugyan az önéletírásokra vonatkozik, dehát a Rendezés is – néha hamis – önvallomások, önfeltárulkozások sora. Lejeune, a fogalom megalkotója szerint a fikcióban előbb keressük a valós elemeket, mint egy önéletírásban – és ezt teszi Anna is, és mi magunk is, nézők: keressük a valóságot ebben a kétszeres fikcióban. Nem zavarja sem Annát, sem minket, hogy a darab fikciós kitalált volta teljesen egyértelmű. Az ember ugyanis természeténél fogva ott keresi az igazságot, ahol a hazugság van. És erre a Rendezésnek nagyon komoly érvei, bizonyítékai vannak.

A jeleneteket Szikszai Rémusz élesen elválasztja egymástól zenével és a fények teljes lehúzásával, ami jelzi a próbán zajló ugrásokat, ezért is nem támad hiányérzetünk, ha valami rejtve marad, és nem kerül bemutatásra.. Ettől kissé filmszerűvé, mozaikszerűvé váliks az egész előadás., ez jelzi a próbán zajló ugrásokat, és ezért nem támad hiányérzetünk, ha rejtve marad valami, ha nem kerül bemutatásra. A két történet közül csak a magánéleti szféra fejeződik csak be (a szoboravatással), a próbán zajló előadás történetének végét azonban azonban csak sejthetjük, mert lezáratlan marad.

Az előadás időszerkezete is szokatlan, hiszen is érdekes, hiszen nem lineáris. A záró és kezdő jelenet ugyanaz, a keret tehát nem csak mint látvány, hanem mint drámai elem is fontos szerepet játszik. A darabnak Rendezés helyett – kevésbé művészi ugyan, de ebből a szempontból pontosabb – címe a Metaszínház is lehetett volna. A Rendezés ugyanis tényleg egy rendezés. Palika (Lukács Sándor) az első és utolsó jelenetben egyaránt egy írást akar felolvasni Jánosnak –  az első alkalommal ez a folyamat megakad és kezdődik a próba, másodjára viszont végigjátsszák a jelenetet, aminek a végén Palika összeesik és meghal. Az előadás legvégén tudjuk tehát csak helyére illeszteni ezt az ismétlődő és elsőre annyira kilógó jelenetet.

Igen lassan derül ki, hogy miről is szól a Rendezés valójában. Amíg fény nem derül a – tulajdonképpen hiányként megmutatkozó – igazságra, lehet még önfeledten kacagni a szókimondó rendezőn vagy a kissé buggyant Palikán. De egy idő után már csak a fekete humort, a cinizmust és az iróniát érzékeljük Bartis drámájában. A vége felé azt kezdi el azt érezni a néző, hogy ha ezen a színdarabon nevetünk, saját magunkon nevetünk, a mi életünkön – vagy inkább már csak a szüleink megnyomorított életén? –, a szabadság elvesztése iránti félelmeinken és a félelem eltorzuló humorán.