Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Szívműködés

Pintér Béla: Szívszakadtig, Pintér Béla és Társulata, Szkéné Színház
Az előadás elején Emőke felkönyököl a kórházi ágyon, és azt mondja a közönségnek, ő nemsokára meg fog halni, és mivel mi többiek élni fogunk tovább, ő ezért végtelenül gyűlöl minket. Erős kezdés, őszinte, azt mondja a halálban nincs semmi szép, semmi jó, semmi eszményi. De ne aggódjunk, ő két jelenet múlva már ott sem lesz, mert meghal. A végén pedig azt mondja, hazudott, és reméli, hogy jól szórakoztunk, de hogy örülünk-e annak, hogy nem halt meg, azt már ránk bízza.

 

 

Németh Gábor Dávid Budapesten született 1994-ben. Verseket, drámákat ír, illetve kritikákat és elemzéseket közöl szépirodalmi kötetekről és színházi előadásokról. Első verseskötete a FISZ és az Apokrif gondozásában fog megjelenni.

 

 

Pintér Béla új előadása a szívről szól. A szívről és mindazokról a végtelen jelentésrétegekről, amelyek erre a szóra rárakódtak. Szeretetről, szerelemről, kiszolgáltatottságról, megbocsátásról, hazugságról, kétségbeesésről, erőszakról, előítéletekről, életről, halálról. Borbély Emőke egy fiatal lány, aki szívbetegség miatt fekszik kórházban. Párja szintén szívbetegséggel küzd, aki bár egy korábbi kezelésnek köszönhetően sokkal jobban van, mégis ő az első a transzplantációra várók listáján. Amikor azonban Emőke szervezete összeomlik, az orvos felkínálja a lehetőségét egy illegális beavatkozásnak, amivel Emőke kerülhet az első helyre, csak egy kis papírmunkába és a család minden pénzébe kerül.

 

Ez az előadás a szívről szól, a szívről mint szervről, a testünkről, halandóságunkról és saját magunkhoz fűződő viszonyunkról. Arról, hogy hol vannak a határaink, meddig vagyunk mi, és honnantól valaki más. A test és lélek viszonya médium és tartalom viszonya – vagyis ki ural kit? Például azért szeretünk, hogy éljünk, vagy azért élünk, hogy szeressünk? Az érzékszerveinkről nem rendelkezünk ismerettel, amíg a technikai médiumok nem szolgáltatnak információt róla. Vagyis semmi sem érthető meg önmagában. Emőke megkapja az új szívet, felépül, hazamegy a harminc négyzetméteres szuterénbe, ahol már nemcsak a párja, Róbert várja, hanem testvére, Rebeka, és apja, Győző is, akik, mivel a lakásaikat eladták, hogy fedezhessék a műtétet, Róberthez költöztek. A nehézkes körülmények ellenére mindenki boldog, koccintás, örömködés, happy end.

 

Természetesen nem. Emőke egyre furábban kezd el viselkedni. Furcsa szokásai lesznek, másképpen öltözködik, másképpen is beszél. Ráadásul el-eltünedezik napközben hosszú órákra, fél napra is akár. Aztán egyszer, amikor az orvos is jelen van, nem hagyják annyiban a többiek, és rákérdeznek, mi történik. Kiderül, hogy Emőke megtudta, ki volt a donor: egy balesetben elhunyt falusi asszony, és amikor Emőke eltűnik, akkor dolgozik, vagy lejár a Szeged melletti kis faluba, hogy az asszony árván maradt, értelmi fogyatékos, félig kolumbiai fiát látogassa. Az orvos elmeséli, volt már olyan eset, hogy az új szívvel élő beteg átvette a donor bizonyos szokásait, ízlését, viselkedését, hasonlóan ahhoz, ahogy valószínűleg ebben az esetben is történt. Emőke már nem Emőke többé.

 

Borbély Győző, Emőke apja egy egyszerű taxis, akinek megvannak a maga előítéletei egyszerűségéből adódóan, de nagyon szereti a lányait. Borbély Rebeka egy emberi jogokkal foglalkozó szervezet(féleség) elnöke, ahol épp csak annyi bevétel van, amiből, sajnos, csak magának tud fizetést adni. Gátéri Róbert egy teljesen átlagos, kedves, szerethető fiú, akinek akarata és önálló döntése valószínűleg ritkán van, és aki feláldozza magát a lányért, akit szeret. Ehhez a családhoz tartozik még Róbert apja, a mindenféle formaságokban, de elsősorban nyelvi hibátlanságában kiteljesedő idős ember.

 

Az, hogy Emőke nem Emőke többé, apjának és nővérének is nehéz pillanatokat tud szerezni, nem beszélve Róbertről. Merthogy a szerelem már nem szerelem. Emőke tudja, mi történt pontosan, ám ezt takargatja, arra hivatkozva, hogy konkrétan az életével tartozik Róbertnek. Ebbe az eleve nehéz szituációba és ingatag környezetbe kerül bele egyszer csak Karcsi, a falusi asszony fia, akit Emőke látogatott, és egy szép napon felhozta Budapestre, fel a lakásukba. Persze, kiabálás, hiszti, minden, ami kell, de a fiú végül marad, kínosabbnál kínosabb helyzeteket okozva.

 

Az előadás három helyszíne nagyon egyszerű térben játszódik, jelzésértékű bútorelemekkel. A kórházi szobát egy csillogó reluxa és a jól ismert kórházi ágy teremti meg, Papa háza mindössze két szék, Róberték lakásából pedig a szoba-konyha látszik, egy ágy, egy emeletes ágy, konyhabútor és egy asztal székekkel. Ez nemcsak olyan gyakorlati szempontból működik jól, hogy a tér könnyen formálható, hanem mert pont annyi elem van a színpadon, amennyi szükséges, ami egy jól működő egész benyomását kelti, minden ki van használva, semmi sem szemfényvesztés.

 

Az előadás dinamikája a tévés sorozatokra emlékeztet, és a történetmesélés epizodikus jellege, a karakterek megformálása is a popkultúra elemeit idézi. Pintér Béla rendezése, mint ahogy azt már talán megszokhattuk, nem akar „píszí” lenni, sőt sok esetben rájátszik az előítéleteinkre, elképzeléseinkre és ki is fordítja azokat. Ez a szituációk szintjén pontosabban működik, mint nagyobb ívben, de azért utóbbira is találunk erős példát (Rebeka karaktere, aki mániákusan „píszí” akar lenni, de valószínűleg legkevésbé az valójában, mint az ordítva négerező apja, szintén nagyon pontos). Az előadás második felében a reakciók, cselekedetek, a viszonyok működése nem mindig következetes, inkább kiszolgálja az epizodikus szappanopera-jelleg lehetőségeit. A történetnek vége lesz, mielőtt a darab szétcsúszása látványosan megtörténhetne, ráadásul olyan ponton, ahol nem is várnánk (ez cliffhanger befejezés is a sorozatok működését idézi). Hogy egyértelmű legyen, nem a popkultúra működésének és elemeinek felhasználását kérem számon az előadáson, sőt én ezt mindig kifejezetten örvendetesnek tartom színházi előadásokban (bár szerencsésebb, ha erősebben reflektál erre a használatra maga az előadás is), hanem azt, hogy nem végig azonos színvonalon működik. 

 

Stefanovics Angéla szerepének nehézsége, hogy Emőke talán a legharsányabb karakter, miközben ő az, aki az első pillanattól kezdve a végéig drámai határhelyzetben billeg. A színésznőnek ráadásul úgy kell ezt a liminalitást kézben tartania, hogy nemcsak központi figurája a történetnek, de a kiszólások révén a kapcsolatot is ő tartja fent a közönséggel, ő reflektál az előadásra. Stefanovics Angéla mindezt kézben is tudja tartani, viszont a folyamatosan változó érzelmi amplitúdó nem ad lehetőséget neki arra, hogy igazi katartikus pillanatokat mutasson meg. Hogy ez az ő hibája vagy a rendezésé, nehéz megmondani. Thuróczy Szabolcs játéka a hirtelen hangerőváltáson alapszik, ami megmutatja Győző érzelmi működését is, aki nem vallásos, de imádkozik, rasszista, de megbarátkozik Karcsival. Az ő párja Szabó Zoltán, aki Róbert tehetetlen vergődését, önostorozását, végül a nagy döntését szintén a hangerővel fejezi ki elsősorban. Szabó Zoltán esetében ez azért problémásabb, mint Thuróczy Szabolcsnál, mert a többiek a mellékszereplők mozgásterét töltik be, jó értelemben, akik az előadás pillérei, de nem kell többet nyújtaniuk annál, mint amit ez a mozgástér enged. De Róbert karaktere potenciálisan rengeteg mindent magában rejt, ezek mégsem mutatkoznak meg, sem önmagukban, sem Stefanovics Angélával közösen.

 

Fridenthal Zoltán és Pintér Béla játéka a szerepükből adódóan ízlésesen harsány, és mindkettejük alakítása tökéletesen eleget is tesz a szerepek által felkínált lehetőségeknek, nem adnak se többet, se kevesebbet. Friedenthal Zoltán a Papa (Róbert apja) és Karcsi szerepét is játssza, amelyekben közös, hogy mindkettő túltolt karakter, és lehetséges, hogy ebben az esetben nem hátrány-e a pontosság. Abban az értelemben, hogy a túlhúzott (túltolt?) karakterek működése kérdéses, főleg, ha csak a humor forrásai, lehet, hogy izgalmasabb lenne akkor már hagyni, hogy tényleg eluralkodjon az agybaj. Enyedi Éva játékának a tétje a ritmus, Borbély Rebeka középszerűségében fuldokolva próbálja magát saját fejében és a többiekében is sokkal feljebb pozícionálni a valóságosnál, szinte minden megnyilatkozása ekörül forog, így valamivel ritkábban szólal meg, akkor viszont fontos pontokon. És Enyedi Éva el is kapja a ritmust, a legfeszültebb pillanatban tudja kibökni például, hogy nem néger, hanem színes bőrű.

 

Összességében, mondjuk ki, a színészek teljesítménye ingadozó, és ez olyan jó pillanatoktól tudja megfosztani az előadást, amelyeken az egész produkció múlhat.

 

Az előadás a végletekkel operál. Az ízléstelen, alpári humor és a megrendítő pillanatok nem az előadás ívében jelennek meg, hanem egyszerre vannak jelen. A kettő egyik pillanatról a másikra váltja egymást, szinte fel sem fogjuk, és már jön a váltás, ami a nézőkben is szélsőséges és ellentétes reakciókat vált ki, attól függően, hogy kinél melyik üt nagyobbat. Volt olyan jelenet, ahol én elérzékenyültem, de a többiek nagyon nevettek, és fordítva is, amikor nekem volt nevethetnékem és másoknak érzékeny pillanata. Az előadás elején Emőke felkönyököl a kórházi ágyon, és azt mondja a közönségnek, ő nemsokára meg fog halni, és mivel mi többiek élni fogunk tovább, ő ezért végtelenül gyűlöl minket. Erős kezdés, őszinte, azt mondja a halálban nincs semmi szép, semmi jó, semmi eszményi. De ne aggódjunk, ő két jelenet múlva már ott sem lesz, mert meghal. A végén pedig azt mondja, hazudott, és reméli, hogy jól szórakoztunk, de hogy örülünk-e annak, hogy nem halt meg, azt már ránk bízza. A szélsőséges működés és a kiszólások a „nézőség” kérdését boncolgatják, hogy mit és hogyan látunk, érzékelünk. Nem látjuk, hogyan látunk, de az előadás mint „másik” médium lehetőséget ad ehhez: a reakcióink alapján lehet képünk erről a médiumról, vagyis magunkról.

 

Ezen a ponton szeretnék néhány saját felvetésemre is reflektálni. Mitől – a Pintér-darabokhoz képest is – különös és összetett az előadás? „Mit lehet és mit érdemes számon kérni az előadástól? A kultúrát újabban elárasztó erőszakos képek tapasztalata felől fontos szemügyre venni azt a folyamatot, amely során a befogadói mechanizmusok az elfordulás és az odafigyelés skáláján oszcillálnak. De érdemes reflektálni arra is, ahogyan a vizuális technikai médiumok (fotók, film- és videoképek) soha nem látott részletességgel képesek megmutatni a fájdalmat, a kínt átélő testet”[1]. Vagyis arról van szó, érdemes-e, egyáltalán lehetséges-e mondjuk a kórházi ágyon haldokló Emőke kínjait megmutatni, mert már nem(csak) az a kérdés, hogy az hiteles-e, hanem képes-e az ilyen képekhez szokott befogadó ingerküszöbét megütni. Ez a katarzis fogalmát is átértékeli, nemcsak olyan értelemben, hogy mit jelenthet ma a katarzis, hanem a fentiekhez hasonlóan azt is, hogy képesek vagyunk-e ezt megélni.

 

Azok, akik elvárásokkal mennek el a Szkénébe és Pintér Béla korábbi rendezéseihez hasonlítgatják az előadást, nem biztos, hogy jó érzéssel jönnek el a végén. Amit a magam részéről biztosnak gondolok, hogy a Szívszakadtigban olyan megoldásokkal és hatásokkal találkozik a néző, amelyekkel az intézményes rendszerben, kőszínházakban nem. Ami azt jelenti, hogy esély van arra, hogy magunkról is megtudjunk valami újat. Pintér Béla előadásaitól a néző azt szokta meg, hogy jólesően konstatálja, nem hülyült még el és a jó oldalon áll. De Pintér Béla most nem segít.

 


[1] Deres Kornélia, Képkalapács, Színház, technológia, intermedialitás, Jak+Prae.hu, 2016, 199.

Németh Gábor Dávid