„Nincs kicsodám, / Se kicsodám…”

Részletek

Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám, Kolibri Színház, rendező: Vidovszky György

(galéri nyílik - Bottyán Marcell felvételei)

Szekeres Vanda Budapesten született 1992-ben. A Károli Gáspár Református Egyetem magyar szakán harmadéves hallgató. Rendszeresen ír kritikákat és cikkeket színházi előadásokról a Súgópéldány és a FÉLonline számára .

Szűk pincelejáró, keskeny lépcsők, egy pici várótér, a hangzavar viszont nagy. Gyerekcsoport várakozik egy oldalsó teremben, rajtuk kívül csak páran vagyunk, akik már kinőttünk az iskoláskorból. Mikor belépünk a térbe, ahol majd az előadás „meg fog történni”, meglepve tapasztaljuk, hogy ez tér is milyen kicsi és – te jó ég! – a játéktéren foglalunk helyet? A földön színes párnák, – de meg vagyunk mentve –, mögöttük egy sorban székek is vannak, mi az öregebbek így fedezékbe vonulhatunk. Először még csak éppen kihallható a zene a mocorgások zajaiból, majd egyre erősödik és megpillantjuk a macskazenekart és a zongorát próbálgató főhősünket. Lendületes taktusokkal, vidám zenével veszi kezdetét az előadás. Két alak furcsa rejtvényekkel szórakoztatja egymást és a klimpírozó lányt, ilyenekkel például, hogy „Hej mi a csoda! kicsoda a micsodában mit csinál hol? Lám csak milyen a kicsoda, mit mit csinál”. Történetünk egy fiatal 17 éves lány szobájában játszódik, ahol mi olykor láthatatlanul vagyunk jelen, olykor pedig megszólítanak bennünket. A lány névtelen, még a színlapon is X-ként van feltüntetve. Ez nem jelentéktelenségét hivatott demonstrálni hanem, hogy bárki lehet, egy nagyon is konkrét élethelyzetet személyesít meg. Egy életkort melyen mindannyian átmegyünk. Talán az élet egyik legnehezebb és legmeghatározóbb korszaka a kamaszkor, amikor sok minden végleg elromolhat.

Ennek a lánynak (Nemes Anna) a különössége abban áll, hogy van két macskája Dezső (Szanitter Dávid) és Frici (Ruszina Szabolcs). Viszont nem akármilyen Dezsőről és Friciről van itt szó, ezek az állatok állandóan Kosztolányit és Karinthyt idéznek és cigarettáznak. A lányt két oldalról is állandó kudarcok érik. Az iskolában megbukott magyarból, a tanár utálja és állandóan megszégyeníti az osztály előtt. Az otthoni helyzet sem túl rózsás, szülei elváltak, az anyja – ő maga is kicsit lecsúszott az évek során – egy részeges fazonnal állt össze, bátyja sosincs otthon, az apja már csak az új családjával törődik. Irodalmunk „két ikercsillaga” próbálja élhetőbbé tenni hősünk kis világát.

A vidám mókázás megszakad, megérkezett a család, hogy felköszöntse főhősünket, de már a kezdetektől valami nyugtalanító érzés lesz úrrá rajtunk. Érezzük, hogy valami nem stimmel, mintha egy időzített bomba ketyegne, a feszültség egyre fokozódik. A lány merő csodálkozásból és meglepettséggel kérdezi meg anyjától, hogy ő sütötte-e a tortát, tényleg képes volt érte ennyit fáradozni? Az ártatlan kérdés visszájára fordul és robban a bomba. Az anya vérig sértve érzi magát, ő fáradt és ideje sincs tortát sütni, és most tessék, a fejéhez vághatja, hogy nem foglalkozik vele és milyen rossz anya. Kálmán (Tóth József) a részeges élettárs, egy semminek nevezi a lányt, aki az első megszólalásával megbántja anyját és ráolvassa, hogy ingyenélő. Megtesznek érte mindent, de egy nyamvadt kettest nem bír hazahozni az iskolából és még az ajándékainak sem örül. A nagymama (Farkas Éva) a villámhárító, ő egy bocsánatkérésbe csomagolt puszival mindent elintézhetőnek gondol. Már éppen normalizálódni látszik a helyzet, mikor a lány megjegyzi, hogy édesanyjának pia-szaga van és megkezdődik a terelés, a vádaskodás és a játszmák sorozata. Ismét megkapja hősünk, amit már annyiszor: lusta, rendetlen, rossz tanuló, hálátlan, nincsenek barátai, szobavirág és a családtagjaiban is csak a rosszat látja. Az anya áldozatként távozik, a nagymama értetlenül totyog ki a színről, Kálmán pedig ittasan támolyog tova. A két macska rögtön akcióba lendülne, ám egyszer csak az osztályteremben vagyunk, ahol Homonnainé (Megyes Melinda) éppen a Tiszta szívvel értelmezéshez szólítja ki hősünket. És ekkor elkezdődik a mai magyar oktatási rendszer frenetikus szatírája. Szabó Borbála, – mintha a Szülői értekezlet című darabját látnánk újra, egy jelenetbe zanzásítva – csodásan mutatja be milyen ellentmondásokba ütköző, következetlen és ijesztően nevetséges az, amit a magyartanár (a magyar tanár?) követel a diákjaitól. Mintha valami ilyesmit lehetne Homonnainé szavaiból összerakni: „Legyenek szabad gondolataid, de az nem jó, mert a költő nem azt gondolta, azt majd én megmondom, mit gondolt és a tankönyvet használd, de csak akkor, ha nincs már egy épkézláb önálló gondolatod sem, és ha érted mi van odaírva.” Még Dezső, a macska (Kosztolányi!) sem tud magából lefelelni, mert nem azt érezte, amikor a Szegény kisgyermek panaszait írta, ami a könyvben le van írva. Frici macska (Karinthy!) is elégtelennel a zsebében kullog a helyére, mert nincs önálló véleménye kötetkompozíciójáról. Akkor most mi van? – kérdezi hősünk is. Hononnainé ellentmondást nem tűrő, rideg és roppant határozott fellépésű tanár, még mi is megszeppenünk, amikor számon kéri rajtunk, mint jelenlévő osztályon, hogy: olvasunk mi egyáltalán? Rohannánk haza leckét írni.

„HOMONNAINÉ: Harry Potter a János Vitéz helyett, gratulálok”.

Vissza a szobába és a jelenbe: megérkezik az az ember, aki egyetlen vigasza a lánynak, akit szeret, s akiben megbízik, Marci, a bátyja (Krausz Gábor). A jó fej testvér viszont nem érdek nélkül jött, pénz kell és ennek érdekében azt az arcát mutatja húgának, amivel elnyeri a bizalmát. Együtt szidják Kálmánt és tervezgetik milyen lesz az élet, ha az apjukhoz költöznek. A fiú még ezt a vágyképet is képes elültetni húgában csak, hogy megkapja, amit akar. Bámulatosan tudja változtatni az alakját, hol ilyen, hol olyan, akárcsak Pom Pom.

Kopp-kopp jön Kálmán, akinek a karaktere kísértetiesen hasonlít Mucsi Zoltánéra, amikor a bugris fickót alakítja. Kényes terepre érkezünk, a férfi ittas állapotban megjelenik főhősünk szobájában és megpróbál rámászni a lányra. Nem tudjuk hányadik próbálkozása ez a férfinak, és hogy előző alkalmakkor meddig jutott el, de a lány szemmel láthatóan tart tőle. Az akció meghiúsul, ám kifele menet az ajtóban elvágódik a súlyos test és mély álomba zuhan, elvágva hősünket a külvilágtól. Színre lép az apa (Bodnár Zoltán), mint „megmentő”, aki előadja a nagyvilági macsót, de otthon náluk is az asszony viseli a nadrágot. A szorult helyzetből ő sem tudja kimenteni a lányát. Hagy neki egy húszast, azzal el van intézve minden…

Súlyos problémákat vonultat fel az előadás, s ezeket kommentálja, igyekszik iróniával elütni a két macska. Ők képviselik a humort, mert hogy lehetne ezt a csődtömeget ép ésszel elviselni. Általuk lesz az előadás csupa reflexió: azt igyekeznek demonstrálni, hogy a költők is éppen olyan emberek, mint bárki más, nem ideálok, eszményi alakok, mint ahogyan azt Homonnainé képzeli. Ők is hazudnak, lopnak, esznek-isznak és vesznek levegőt mint bárki. A darab – költői! – megoldását is ők kínálják fel. Karinthy feltalált egy gumilabdát, amire az ember, ha ráül, nem képes hazudni. Nem véletlen, hogy itt akaratlanul is eszünkbe jut Kosztolányi Esti Kornéljának barkochba-fejezete. (Szabó Borbála regényében – ennek adaptációja az előadás – a három főszereplő el is látogat a „becsületes városba”.) Az Esti Kornél paradoxona itt is paradoxon marad: van-e igazság, és hogy valóban minden helyzetben jó, ha őszinték vagyunk és kendőzetlenül a másik elé tárjuk az igazságot? Az anya válasza a kérdésre: „Igazság? Ilyen a világon nincs!”

A szülinapi jelenet megismétlődik, de most őszintén, megjátszások nélkül. Minden szereplő azt mondja végre, amit gondol. Kiderül, hogy Marci tényleg pompomosat játszik mindenkivel, Kálmán bevallja, hogy unja már az anyukát és inkább lenne a lányával, a nagyi szemébe vágja mindenkinek, hogy ok nélkül bántják szegény lányt, az apa világgá kürtöli, hogy fél a feleségétől. Az anya megható monológba kezd. Aggódik lánya miatt, lefogyott, hosszúak a körmei, de amint feláll a székből minden visszatér a régi kerékvágásba. Folytatódik kettejük játszmája: egy kemény anya-lánya kettőst látunk. Az anya azzal fenyegetőzik, hogy kiugrik az ablakon, a lány kénytelen azt hazudni, hogy hazudott Kálmánnal kapcsolatban. Most az anya győz, de még korántsem tartunk a végjátéknál.

„FRICI: A szabályok azért vannak, hogy megtanuljad!

DEZSŐ: És mi van, ha nekem nincsen kedven játszmázni?”

A rendezés nem lineárisan kezeli az időt, hanem ide-oda ugrálunk, egy-egy jelenet pedig mintha csak a főhősünk, X fejében játszódna. Ezeket a jeleneteket a két költő párbeszéde generálja: így ők maguk is – a jelenlétükben lezajló jelenetek – a képzeletben léteznek. De akkor most ki van kinek a fejében? A macskák sakkfigurákként kezelik az anyát és lányát az utolsó jelenetben, miközben végig, mindenféle jó tanácsokkal látják el hősünket.

„FRICI: Te mit gondolsz hogyan kellene befejezni?

DEZSŐ: Ki kéne húzni ezt a régi végét. Azt lehet?”

Az utolsó jelenet megismétlődik, de a végkimenetel megváltozik. A lány nem könyörög anyjának, nem megy bele a játszmába, hagyja, hogy kiugorjon. Az anya megdöbbenve lemászik az ablakból.

A rendező (Vidovszky György) kifogástalanul használja ki a tér adta lehetőségeket. A hátsó falat a címadó vers sorai borítják, úgy mint az ablakot, ami olykor hintaként, táblaként és valamiféle ülőalkalmatosságként funkcionál. Ezzel szemben a terem másik végében helyezkedik el egy ajtókeret, szintén versbe borítva és mögötte a macskazenekar. Az éppen színen nem lévő színészek macska-állarcot öltenek, hangszert ragadnak és játszanak.

Testközelből élhetjük át az előadást, alig fél méter van köztünk és a színészek között. Nem csak fizikailag közeli az élmény, de az élőnek ható mai nyelvbe szinte észrevétlenül szövődnek be a Kosztolányi-, Karinthy-, Ady- és József Attila-idézetek. Főhőse a mai magyar diák-szociolektust beszéli, ugyanakkor ez a nyelv nem tűnik erőltetetten kamaszosnak. Nevettet és elgondolkodtat és ezt az egyensúlyt sikerül az előadásnak végig megtartania. Töretlen figyelemmel követi a színházhoz nem annyira szokott iskolásközönség is. El is jut hozzájuk az üzenet. Mindenkihez a neki szóló, „egyenként, s külön” – írná Karinthy, na, nem a macska, hanem az igazi.