Ha végigkövetjük a Mesterséges teremtmények készítésére való törekvés genealógiáját, bizonyos gondolati fejlődés jól nyomon követhető. Az értelem nélküli mágikus eszköztől, a félautomata gólemen keresztül eljutunk az embernél is magasabb rendű homunculushoz. Ha a kortárs irodalomban keresünk analógiát Paracelsus Mesterségesére, akkor Philip K. Dick replikánsához jutunk, amely lény minden tekintetben meghaladja a született ember képességeit, leszámítva az érzelmeket, amelyeket azonban háromévnyi létezés után magától kifejleszt.

Dan Lungu: A kislány, aki Istent játszott, Noran Libro, Budapest, 2018., ford.: Koszta Gabriella

A távolba szakadtak az olasz rádióból bömbölő áriákra takarítanak, főznek, és a tematikus csatornákon mutogatott hidak alatt alszanak. Három kimerült nemzedék szipog a telefon mellett, és a könnyektől egyre inkább elmosódnak a kontúrok. Patthelyzet ez, amelynek a tehetetlenség a kötőanyaga. És a nemtudás. Mert hiszen semmit sem tud egymásról a macskáit biokaján hizlaló unott olasz, és a szégyennel küszködő, nála robotoló román, mint ahogy egyre kevesebbet a szétköltözött család tagjai is.

Daniel Kehlmann, a könyvek, a filozófia, a Simpson család és a kötélen egyensúlyozás

Ezzel szemben kalandozza be a címszereplő Európát, mint egy kötélen egyensúlyozva, folyton menekülve a lezuhanás elől. Hiszen már a fiatal fiú figyelmét is felkelti a távolság ígérete. Ahogy a regényben is olvassuk: Ott azonban a fiú még sosem járt. Még sosem járt másutt. És bár többen is mondták neki, olyanok, akik már jártak másutt, hogy ott is ugyanolyan, mint itt, csak nem hagyja nyugodni a kérdés, hova jutnánk, ha egyszerűen mindig továbbmennénk, nemcsak a következő faluig, hanem egyre tovább és tovább.

Tóth Kinga: Wir bauen eine Stadt, Köln, Parasitenpresse, 2017.

A Wir bauen eine Stadt versei az All Machine és a Holdvilágképűek után – vagy azok recepciójával párhuzamosan – a költői nyelv radikális továbbgondolását, és ilyen értelemben az eddigi művészeti tevékenység hangzásra erősen összpontosító vezérvonalának új alapokra helyezését, a kifejezendő eszmei tartalomnak a német nyelv által kibővített eszköztárból táplálkozó akusztikai újrafogalmazását jelentik. A kötet nem fordításokat közöl, hanem egy tudatos alkotói döntés eredeti dokumentuma.

Bartók Imre és Juhász Ferenc szövegvilágának rokonságáról

Mindebből az unheimlich egy sajátos típusa jön létre, hiszen olyan olvasói előkészületet eredményez a retorika, hogy egy-egy esetben – noha nem történik átváltozás – a metamorfózis kísértete érinti meg a metaforát a befogadás során. Ez az a kísértetjárás, amelyet Juhász költői nyelvében nem érint önreflexió, aminek a hiánya egy, a Bartókétól eltérő nyelvszemléletet feltételez. Olyat, amelyik a nyelvhez mint eszközhöz fordul bizalommal, és ez a nyelvbe vetett juhászi bizalom Bartók szövegeiből már hiányzik.

Bartók Imre és Juhász Ferenc szövegvilágának rokonságáról

A színre vitt állandó lemondáskényszer mind a Juhász-, mind a Bartók-képet reménytelennek, melankolikusnak mutatja, bár Bartóknál érzékelhető a gúny és a groteszk humor, míg a Juhász-szöveg mintha érdekelt volna a hiánytapasztalat részleges elfedésében: mindig újra kinő, mint a tarajos-gőte szemgolyója, / ha kimetszik: újra kinő a koponya-gödörben a kocsonya-gomba, az akarat / gyümölcse.