Nyolcszáz éve repülnek felé a nyilak a toszkánai levegőben, de nem túl sűrűn, hogy ne rejtsék el a múzeumjárók szeme elől a táj laza kékségét. A szent maga elé néz, mosolyog, márványoszlophoz van kikötve, melynek tövében gyom, feltehetően kutyatej üti fel a fejét. Senki nem veheti el tőle a bizonyított, örök, de kedélyes mártíromságot. Én meg azt se tudom, hogyan fogyasztom el az előttem álló makacs hónapot, mely idecövekelte magát.

Szegedi Kritikustusa Szerényi Szabolcs Éhség című kötetéről Kovács Krisztina, Szántai Márk és Szilágyi Zsófia részvételével

Legjobban a rövid, sokszor valamilyen abszurd (irreális, természetfeletti, fantasztikus – sokféle jelzőt lehetne használni itt) fordulatot is tartalmazó, mégis a mai világunk valóságát, az emberi kapcsolatok mibenlétét (is) megmutató történetek tetszettek a legjobban, mint a Cserje, a Penész és a Stresszlabda. És kevésbé éreztem erősnek éppen a címadó, hosszabb szöveget, az Éhség címűt. Miközben a kötet címét találónak gondolom, hiszen a kielégületlenség, a habzsolás, az éhezés és a túlfogyasztás valóban a kötet egészét meghatározó motívum.

Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások Könyve, Jelenkor, Budapest, 2017.

A regényből tehát úgy tűnik, hogy az ’50-es évek politikai berendezkedésének legitimitását és erejét a nyelv adja, a hallgatás és beszéd dinamikájának szabályozása. Az így létrejövő társadalomban a testek (emberek és állatok), anyagok, a természet és a különböző erőforrások fölötti uralmat eszmék, ideológiák nevében gyakorolják, ezért nem tudja Vilmos elmondani a szekusoknak, hogy mi a rózsa: De a rózsa, hát azt hogy mondjam el ezeknek a bőrkabátosoknak? A rózsa, elvtársak, a rózsa, magyarázom nekik.

Antal Balázs: Le, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017.

A befogadót mindenekelőtt a megdöbbenés hathatja át, amennyiben a szöveg mint mindennapi (egyfajta örökségként kapott) tapasztalat referál a zsigeri félelemről, s e hatást fokozhatja a tudat, miszerint a fikció itt már-már önfelszámoló módon találkozik a valósággal: a Le ugyanis olyan társadalmi problémákat visz színre és artikulál egyszerű, hétköznapi tapasztalásként, amelyek nem a múltba, de nem is egy disztópikus jövőbe vezetik a kötet olvasóját, hanem a jelenkori Magyarországba.

Kollár Árpád laudációja Orcsik Roland Csáth Géza-díjához

Ki csempészi nekünk át a véres irodalmi vágóhídról, mintha csak újságparpírba, mintha csak Magyar Szóba: Ottlik-gobelinba, Holtak Enciklopédiájába, Mahler Gustav kottáiba csomagolva a csöpögő húscafatokat, dacolva közegészségüggyel, dacolva vámszabályokkal, ki csempészi át a Kilinikakertbe, hol Dr. Géza agya, át Alsóvárosra, hol Dózsa György feje, áfamentesen ki viszi át?

Deres Kornélia: Képkalapács – Színház, technológia, intermedialitás, JAK+PRAE.HU, Budapest, 2016.

Deres Kornélia Képkalapács – Színház, technológia, intermedialitás című könyvében elméleti hátteret kínál az intermedialitással dolgozó színházi előadások értelmezéséhez, majd pedig néhány nemzetközi és hazai példán keresztül bemutatja hogyan hozható létre a gyakorlatban olyan termékeny dialógus a színház és a technológia médiumok között, mely a nézői percepció számára összefüggő, új felismeréseket létrehozó rendszert alakít ki.