Miklós Szilveszter „érhangjai”, kísérteties, ihletett dobjátszmái a menekülés archaikus ösztönéről beszélnek. Leginkább a nyikorgás, fészkelődés, szakadás és kopácsolás zörejei ezek; a szüntelen figyelem és készenlét görcsének akusztikája. Rituális lárma.

A múlt század első évtizedeit megörökítő feljegyzések emberi sorsokról beszélnek, miközben a dán falu társadalmi berendezkedésének is hiteles képét közvetítik. A szereplők visszaemlékezései őrzik az életet gyökeresen megváltoztató technikai forradalmakat, vagy az emberi testtel szemben támasztott elvárások megváltozását, miután egyre nagyobb hangsúlyt kapott a higiénia.

Szóval volt hype a kötettel kapcsolatban (amelyben nem elvitatható érdemekkel rendelkezik a 21. Század Kiadó marketingosztálya), magam is izgatottan vártam a debütálást. És nagyjából imádtam is. A második fejezetig.

Yesim csapong saját élettörténetének elbeszélésében, asszociatívan válogat az események közül. A szöveg cselekménye így látszólag legalább annyira szervezetlen, mint egy valódi visszaemlékezés, azonban ez tényleg csak látszólagos, a cikázó szálak és emlékek összeérnek, ok-okozati láncolatot rajzolnak ki.

Steve Sem-Sandberg: Kiválasztottak, ford. Dobosi Beáta, Jelenkor, Budapest, 2018.

A ki nem tett pont a regény végén egyrészt arra enged következtetni, hogy a felelősségre vonás is csak részlegesen valósult meg, másrészt, hogy felderíthetetlen az áldozatok teljes névsora, amennyiben pedig vég nélkül ismétlődnek a nevek, hatalmas monumentummá, kőoszlopnyi nehezékké dagadnak az emlékezetben. És ahogy Adrian számára sem jön el maradéktalanul a felszabadulás, a fellélegzés, a megoldás pillanata, úgy az olvasó sem szabadulhat a történelem terhétől.

Gerőcs Péter: Árvaképek, Budapest, Kalligram, 2018.

Mi lehetne fontosabb az időnél? Múlása saját létünk végességével szembesít minket, s magától értetődően ez kultúrtechnikáinkat sem hagyja érintetlenül. Martin Heidegger szerint kizárólag a véges időbeliségével számot vető ember létezése tekinthető autentikusnak. De mi a helyzet azzal, aki úgy vet számot az idővel, hogy folyamatosan annak megragadására, illetve az emberi létezésnek az időből való kimetszésére, röviden: az idő birtoklására törekszik? Gerőcs Péter harmadik, Árvaképek című regényének fotográfus főszereplője, Szemere Tamás szerint azért fontos arcokat fotózni, hogy kimentsük őket a zajló időből. (80.) A kötet példaértéke szerint azonban ez – akárcsak a fényképezés másik nagy kísérlete, az arc és azon keresztül az identitás megragadhatósága – eleve kudarca ítélt vállalkozás.