Lanczkor Gábor naplói
- Részletek
- Írta: Lanczkor Gábor
Dvigrad impozáns romvárosa Belső-Isztrián. A 17. század közepén hagyták el a megmaradt lakosok a pestis dúlta várost, pár kilométerrel arrébb megalapítva Kanfanart (később visszamentek régi bazilikájukba a kincsekért). A pillanat rejtélye; egy közösség úgy dönt, mennie kell. A kivonulás misztériuma, mint Ajantában, ahol félbehagyták a freskókkal telefestett barlangváros munkálatait, vagy mint Keats híres, a görög urnához címzett ódájában.
Fürj
Vettünk a Fekete-hegyen egy borospincét. Háromszög alakú füves terület tartozik hozzá, szőlő nem. Az erdő szélén áll. A szőlőt kivágták, az út túloldalán lévő birtokrésztől pedig már korábban megváltak a tulajdonosok; itt az évek során teljesen elvadultak a tőkék. A boltozatos pince 1928-ban épült, Pődör János építette; a présházat 1972-ben húzta föl elé a veje, Gyarmati István.
Hajnalban gyűrű látszik a Kis-hegyestű oldalában, mint a Szaturnusz körül.
A padláson a szénában döglött róka hever. Farkáról már lefoszlott a szőr, szemürege feketén tátong; rettenetesen bűzlik a tetem.
Kidobom az erdőbe. Aztán elkezdjük letakarítani a padlásról a rengeteg szénát; jó fél méter magasan áll a kőből rakott dongaboltozaton és a présház deszkafödémén.
A szénában két tyúktojás. Könnyűek, mint a fürjtojások.
Rengeteg szemét a szomszédos erdőrészen. Megtelik három nagy műanyagzsák. Üvegek és pillepalackok, lyukas edények, rossz cipő és gumicsizma, sörösdoboz, drót, hordóabroncs, rongyok, szétfoszlott zsákok. Egy rozsdaette kaszapenge.
Levesszük a régi tetőt, elégetjük a szénát.
A présház előtt egy körtefa, egy fiatal sárgabarack és a környék talán legöregebb cseresznyefája áll. Gyerekkorában pont ugyanekkora volt, mondja idős szomszédom.
Hajnali fagyok április végén. A környéken sok helyütt elfagynak a diófák; nálunk csak az egyik (talán). És a füge. Ha kisüt, éget a nap. Kora reggel fácánok sétálgatnak peckesen a frissen kisarjadt vetésben.
Fizikai formátum
Számomra a hagyományosan vett irodalomnak vége. Egy baráti hangú beszélgetés jut eszembe, illetve a beszélgetőpartnerem által feszegetett kérdés: lehet-e igazi, komoly műfordító az, aki nem nagy költő, csak afféle kismester. Úgy éreztem, ennek a problémafelvetésnek a relevanciája körülbelül annyi, mintha a zulu jegybank kamatcsökkentésének szükségességéről értekeznénk. A szemem láttára omlott össze a világirodalom költészeti konstrukciója. A nemzetközi workshopok, marginális folyóiratpublikációk és berlini ösztöndíjasok meghitt sörözései nem pótolják azt az eleven áramot, amit a kortárs nyugati költészet jelentett a több írógenerációval idősebb (már halott) mentoraimnak. Kissé úgy vagyok most, mint a kisgyerekek vagy a bolygóvá lett istenek: veszélyérzet, vagyis látszólagos tét nélkül megyek bele egy előre föl nem mérhető dinamikus konstellációba.
Kitettem a bandcamp-oldalamra az új Anarchitecture-lemezt, Lanczkor Gábor Anarchitecture címmel. Fizikai formátum nem lesz.
Hatórás autóút Ližnjanba, egy Pula melletti faluba. Az erkélyről a lapályos tengerpart látszik a távolban; a táj egészen olyan, mint Siracusa környékén.
Kora reggel feketerigók kergetőznek a vörös talajú szőlőben.
Őrült fecskék húznak cirkalmas hurkokat a szőlősorok fölött.
A régi Lisignano az öböl partján lehetett, pár kilométerrel lejjebb a mostani központnál. A part közelében álló fogadalmi templom padozata alatt római kori mozaikot tártak föl. Ma jobbára elvadult szőlők, sűrű bozóttal benőtt telkek, magas fűvel hullámzó szántók vannak a köves út mellett. Sirályok totyognak egy boronáló traktor után a bordó barázdák között.
Házigazdánk elmondja, hogy a háború után gyapotot is termeltek ezeken a földeken.
A parton kicsi, sekély vizű öblök. A vékony rétegben leszakadt termőtalajból fűkalászok hajolnak a sima fehér kövek fölé.
Különös, hogy míg a délszláv nyelvekben (és angolul is) az orgazmust a megjönni igével fejezik ki, addig ugyanez magyarul: elmenni.
Fölszántják az apartman melletti szőlőt, és a harsány földszagra ellepik a területet a sirályok. Ahogy a traktor a sor végén fordul, fölröppennek, keringenek egy kicsit, majd leszállnak újra.
Tintahal
„Egy olyan kritikus pillanatban, amikor minden forrongott, amikor az egész nép elégedetlenkedett, ezt a népet csőcseléknek merte nevezni, pedig a felvonulók többségben talán kommunisták és fiatalok voltak” – mondta Tito 1956 novemberében Pulában (Gerő Ernő rádióbeszéde kapcsán).
Irodalmi estet tarthatok Ližnjanban (Anarchitecture-koncerttel) szűk húszfős, érdeklődő közönségnek.
Dvigrad impozáns romvárosa Belső-Isztrián. A 17. század közepén hagyták el a megmaradt lakosok a pestis dúlta várost, pár kilométerrel arrébb megalapítva Kanfanart (később visszamentek régi bazilikájukba a kincsekért). A pillanat rejtélye; egy közösség úgy dönt, mennie kell. A kivonulás misztériuma, mint Ajantában, ahol félbehagyták a freskókkal telefestett barlangváros munkálatait, vagy mint Keats híres, a görög urnához címzett ódájában.
Svetvinčenat. Lórúgás erejű urbanisztikai élmény. Metszetlen rózsatő a reneszánsz templom mögötti kővályúban. Mert van a főtere, ettől város ma is ez a háromszáz lakosú település – amely a főtéren túl csak pár utca, így egyebe sincsen, csak főtere.
Rengeteg itt a szajkó.
Életemben először tisztítok tintahalat, és ahogy az állat üreges testéből kiszedem a nyúlós-nyálkás zsigereket, majd az áttetsző, műanyagszerű porcokat, úgy érzem magam, mint aki a teremtés titkaiban turkál.
Itthon alattomos hideg. Fűteni kell.
Épül a hegyen a ház, a tetejére fölkerült két betonkoszorú, közéjük egy sor tégla.
Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.
Lanczkor Gábor