Závada Péter versei
- Részletek
(Szerda Zsófi felvétele)
Závada Péter 1982-ben született Budapesten. Költő, dalszövegíró, Akkezdet Phiai frontembere. Második kötete Mész címmel látott napvilágot a Jelenkor Kiadó gondozásában, 2015-ben.
Családi album
(1)
Korántsem bőkezűsége, inkább
arányérzéke lep meg, ahogy eléd
szórja fényét és árnyékait a nap:
kétféle magvat az éhes madaraknak.
Mint egy nyílhegyet, a szemlélődésből
valami kiránt, az alkonyuló morajlásban
találod magad. Az éjszaka még egyszer
nagy levegőt vesz, a parttól visszahúzódik,
mielőtt kiáradna.
(2)
Szakadár napok, kitaszítva terveink
folytonosságából, előrelátásunk
holtterében: ez volt az augusztus,
körmünkre ég a nyár.
A fák zokogása a kertből behallatszik,
összetéveszthetetlen kánonjuk
az ablaküvegen kopog: halott nagyszülők
csontos ujjai, kiknek a lecserélt
zárakhoz senki nem adott kulcsot.
(3)
A szó árnyéka elképzelt hely,
a lebegés alakja a fényt
kitakarja.
A mondatok,
mint fekete fülbemászók,
a papírról eliszkolnak,
lukat rágnak a dobhártyán,
az agyban fészket raknak,
– sose hallgat el többé
a ciripelés.
(4)
Nincs más hátra,
mint beköltözni ebbe a zuhanásba,
belakni egyre gyorsuló
emeleteit.
Az üres beszéd vakolatát
levertük, hogy alatta elfeledett
énünkkel találjuk magunkat
szembe, egymásba falazottan.
(5)
A szemgolyók szivacsai felitatják
a látványt színeivel, formáival:
a tárgyak helyén kivágott sablonok.
Mint matricákat egy albumba
– mit ragasztasz beléjük?
(6)
Hol a fogyatékos öcséd?
A verandán? Ki hagyta kint,
miközben leszakadt az ég?
Senkinek nem jutott eszébe
behozni, csak ül, és az eső
a szájába esik, mint egy szökőkútból,
szájából madarak isznak.
Kurzív lombok
(1)
Abból építkezik az este,
amit a takarásban talál:
szétmorzsolódó raklapokból,
feketére mázolt farostlemezekből.
Igék bukkannak elő váratlanul
a süllyesztőből. Állnak előttünk
meztelenül, munkafényben.
Felületük van, kiterjedéseik.
(2)
A hold meggyőz, érvényes állítás.
Ahogy előrehalad az éjszaka,
vonásai tapinthatóvá válnak.
Kurzív lombok a szél zárójelében,
az ágszerkezet operai szélessége.
Élénk zöldjei visszaírják
a tisztást a nyárba.
(3)
Az erdő is csak azért van,
hogy beszélni lehessen róla,
hogy megállapíthassuk,
az erdő égig ér.
Pedig csak egy üres doboz kell,
máris kezdetét veszi a játék,
és akik eddig a berendezett
szobákat nézték, azoknak most
a csupasz falak nyújtanak biztonságot.
(4)
A sötétség egy láda,
két oldalt függöny határolja.
Valaki átsétál rajta.
Nincsen neve.
A rivalda fényköre
lukat üt a tér folytonosságán.
Belelépsz, nem marad
kitöltetlenül.
(5)
A színpadon egy amfiteátrum
lejtősen süllyedő lépcsősorai.
Bolthajtások, oszlopfők -- robusztus
tömegét a tekintet, akár egy kamera
optikája, képtelen befogni.
De fölkapcsolják a világítást
a nézőtéren, és a fehér drapériával
letakart széksorok magukat
tükörszínpadként újraolvastatják.
(6)
A mozgás súlytalan átlói
összekötik a tér távoli
pontjait, mintha mindig is
összetartoztak volna.
Festett alak a test
paravánján. Becsukják,
de senki nincs mögötte.
(7)
A nyitások és zárások
ritmusa elszigetel,
ugyanakkor átjárhatóvá is tesz
-- ez a bebocsátás
és kiengedés rítusa.
Mégis ha valahol egy puszta
ajtókeret árválkodik,
máris azt várjuk, hogy valaki
bejöjjön rajta, míg ha ugyanő
az ajtó hiányán lépne át,
nem hinnénk neki.
