Bognár Péter verse

Részletek

(fotó: Fegyverneky Sándor, Artisjus)

A fényes rend

(részlet)

Úgyhogy a kis csészealátétbe,

amit otthonról loptam, ebédre

egy négybe vágott gilisztát tettünk,

beraktuk a bokorba, felettünk

a tojó rikoltozott az ágon,

belesek a fészekbe és látom,

hogy négy csupasz fióka van benne,

mintha kis űrlények lennének, de

aztán visszahajtottuk az ágat,

és lassan, így, hátraléptünk hármat.

*

Csigaháton utazik a cirkusz,

hangyák, szöcskék,

apróbb madarak,

méhek, lepkék,

szarvasbogarak

ülnek a málhák hegymagasán –

lassan kúszik a csigakaraván.

A hangya az erőbűvész,

izomerejével

általában hatalmas

sikereket ér el:

felemel egy halott legyet,

feje fölé tartja,

viharos taps, minden néző

csodálkozik rajta.

Fűszáltánc és égbeugrás,

ez a szöcskék száma,

mindenféle állatnak és

korosztálynak szánva:

felmásznak a művészek egy

száraz kóróvégre,

átfordulnak s felpattannak

az erre szánt égbe.

A madarak mutatványa

– szépség és rettenet –

lassú füttyögéssel várni

egyenletes szelet.

Hogyha megjön, rugaszkodnak,

s mozdulatlan szárnnyal

szlalomoznak, szórakoznak

tősgyökeres fákkal.

Míg az eddig tárgyalt számok

végül véget érnek,

hátul komoly nyolcasokat

táncolnak a méhek.

Velük libegnek a lepkék,

jó ellenpontképpen

szabálytalanságot hintve

szét a színpadképen.

Elfogynak a műsorszámok,

hazaindul a nép,

de a cirkusz előtt várja

még egy nagyszerű kép.

Teljes, fényes páncélzatban

mozdulatlan, kopár,

ősi szörnyek ivadéka:

áll a szarvasbogár.

Csigaháton utazik a cirkusz,

ha megállnak

és sátrat vernek,

százlábúak,

kövér, bölcs tetvek

állnak a sorban, hogy ma talán… –

lassan kúszik a csigakaraván.

*

Szünetben megmutatta a Gólya,

azt mondta, ez az eredmény, hogyha

az ő tulajdonukat, hiába,

hogy sajnos, és két karját kitárta.

A lábuknál fogva, párosával

kötötték össze őket egymással,

a négy fiókát, és fel a fára,

anyádra esküdtél, ez az ára.

*

A cirkuszos fogalmazásomra

hármast kaptam, Ica néni mondta,

hogy a bohócokról nem is írtam,

se a medvés nőről, mondom, így van,

mivel én a bohócoktól féltem,

ezt már nem mondtam meg, de most érzem,

miután kihívtak egy gyereket,

aki sírt, bár az anyja nevetett,

hogy a kis teniszütővel, kérte,

verjen a lánybohóc fenekére,

a lánybohóc meg, minthogyha sírna,

de a fiúbohóc odahívta,

és akkor ketten elfenekelték,

erre mindenki nevetett, kell még?

de a lánybohóc már kézen járva,

nagy taps, lassan kiaraszolt hátra,

és akkor ostorral a kezében

beszaladt a medvés nő, egészen

feketére volt festve az arca,

forgott, csattogtatott jobbra-balra,

a medve meg oda kellett jöjjön,

mivel egy fakocka volt a földön,

hogy arra a dobogóra lépve

megpróbáljon meghajolni végre.

*

Az anyukám valamit magyaráz,

majd kimennek, azt mondja, hogy a láz…

a többit nem hallom, csak az orvos

mond valamit, hogy valami fontos,

de nem értem, hogy mi, úgyhogy várok,

arra gondolok, hogy átok, átok,

oly piszkos az ablaküveg…, erre,

hogy semmit se látok!, hogy semerre,

és a fejemre húzom a paplant,

a csirke a levesembe kappant,

kappant, koppant, jó itt a melegben,

csak mivel megizzadtam, levettem,

de most, mivel fázok, vissza kéne,

akkor viszont megint, úgyhogy mégse.

*

A lázban az a jó, hogy az ember

forró néger lesz és lusta tenger,

hogy hullámként kizuhan a partra,

halott halhalálból van a habja,

hogy csigák házasodnak mélyében,

és kagylók kagylósodnak, és délen

cetek, cápák, kardszárnyú delfinek

éneklik három szólamban, minek:

miért eszik a csiga algát, hogyha

a bele a haldögöt is fogja?

*

És rohanok egy ismerős tájban,

bírom, mert igen, erős a lábam,

az már ott az Óriáskirály földje,

emelkedő, lassan érek föl, de

ha fölértem, már megint jó, könnyebb,

hidegek nyílnak az agyban, csöndek,

és azok visznek.

                                   És elfelejtődsz.

Tudod, hogy vagy, hogy lassan emelkedsz,

míg el nem éred a fennsík szélét,

tudod, mert így szólsz magadhoz, nézz szét!

És lassan lemállik rólam minden,

terhessé válik, hogy csönd van kinn, benn,

mert ez már az, északi irányba,

arra, ott az Óriáskirály vára,

a fák méregcsíkja végig barna,

benne egy kis halom birka hangja,

a fák vajon milyen fák lehetnek?

semmit sem tudok, mindig heteknek

kell eltelnie, mindig éveknek,

míg valami kiderül, bégetnek,

a koponyák szólnak a szőr alól:

amíg nekünk is kitárul az ól,

hogy eggyel világosabba érjünk…

Vagy? Addig mi maradt? Addig élünk?

Élünk bőrünkre rakódó porban?

Fogadd el! És: elfogadom, jól van.

Pedig milyen könnyű is lehetne!

Arcunk belehunyjuk a melegbe,

és szemgolyónk ezáltal megtisztul,

így kifürödni!

Most olyan, hogy egy szál kukorica

meg egy egész pipacsföld, egy lila

levendulaföld fehér a portól.

Ott, arra meg minthogyha a holdról

telepítették volna a fákat,

a levegő mozdulatlan, állnak,

te pedig nem mersz hozzájuk érni.

A fa az ilyesmit vajon érzi?

Hogy nem tudja felfogni az eget?

És hogy épp így találkozik veled,

az a gyökeréig lealázza?

Vagy közömbös? Nem érdekli? Másra

koncentrál addig? És emberről nem

vesz tudomást eleve?

                                   Ha tőlem

kérdezne ilyesmiket valaki…

hát… furcsák lennének a szavai.

Légzés és lépéstáv és nyugalom,

elfelejtem, magam mögött hagyom,

lábra láb, a láb, a láb lazábbra,

vagy csak vagy, vagy csak annak a vágya,

mintha állnál, benne az időben,

üresen, kifosztottan, időtlen,

bokor, fű, kiégett fű, sorolom,

mondom, hogy mindegyik a rokonom,

por vagyok, nem szabad beleveszni,

hát meg kell nevezni mindent, ez mi,

bokor, fű, kiégett fű, keréknyom,

és mindnek örülni kell, de szép gyom!

mintha lefújná rólam a létem

egy hűsítő légáramlat, értem,

hogy részt kell venni benne részvétlen,

megfogom, kihelyezem és nézem,

ez a félelmem, hogy nem fog menni,

jól látható! látod? látom! – ennyi,

ez itt a világból lett kivonva,

és most a képzeleted kibontja,

kibontom, összetétel: félelem…

nem! hogyan? ezt kérdezzed! kérdezem,

és próbáld meg elérni a pontot!

nem megy… – narancsos üdítőt bontok.